Új Szó, 2007. december (60. évfolyam, 277-298. szám)
2007-12-22 / 294. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. DECEMBER 22. Szalon 15 Rengeteg könyvünket leraktuk ládákban a pincébe, a tetejére tettük az imakönyvet és a Bibliát, s voltunk olyan naivak, hogy azt hittük, nem nyúlnak hozzá... Hallgassuk meg a csendet - régi karácsonyok hangja Tamás Aladárné Szűcs Ilona gyémántdiplomás pedagógus, 95 éves, a rimaszombati nyugdíjasklub motorja. De amelyik címére a legbüszkébb: ő volt Balog-völgye Tanító Nénije, hisz élete nagyobbik részét Nagybalognak, ennek a kis falunak az iskolájában töltötte el, s nevelt fel generációkat. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Ennél rangosabb elismerést hatalom sem adhat. Az albumokban számtalan kép, mégis megmorogja kollégámat, amikor elkattintja a gépét. Hiheteüen fürgeséggel elkészíti a kávét, hozzá édes süteményt kapunk, s elindulunk egy múlt századi időutazásra. Meglepődve olvastam az egyik életrajzában, hogy Várgedén született. Milyenek voltak arrafelé a karácsonyok? Az első világháború végén voltam kisiskolás, rettenetes szegénység volt, a háború elvitte a férfiakat, nagyon sok helyen hiányzott az édesapa a családokból. A gyerekek többsége, amíg le nem esett az első hó, gyalog járt iskolába. Apám is katona volt, s még ma is emlékszem, amikor Kassán meglátogattuk édesanyámmal és a kisöccsém- mel őt. Akinek volt is karácsonyfája, legfeljebb tarka papírból készített dísz jutott rá, és esetleg egy-egy gyertya. De az már luxusnak számított. Abban az időben pusztított a spanyolnátha is, amely számolat- lanul vitte, főleg a kisgyerekeket. S egyszer, amikor már édesapám is odahaza volt, karácsonyeste szólt, hogy menjünk ki az udvarra és hallgassuk meg a csendet. Rendkívül hideg volt, derékig ért a hó, s ragyogtak az égen a csillagok. S mi hallgattuk, hogy énekelnek a faluban az emberek. De volt, ahol ko- lompoltak, s egy helyen dongott valami. Később tudtam meg, hogy mákot törtek. Abban az időben még az emberek féltek a szellemektől, babonásak voltak, s kolompol- tak, fazekat vertek, hogy elzavarják a rossz szellemeket. De Várgede akkor még a fürdőjéről is híres volt. Annyira, hogy évtizedekig még a gyorsvonat is megállt a faluban, s messze földről jártak a vasas víz csodájára. Volt úgy, hogy ha lehetőségük volt rá, kétszer is megfürdöt- tek egy nap a környékbeliek, mert aztán hetekig nem volt rá alkalmuk. Mára már csak a csevicekút maradt. S mennyire volt fontos Önnek a karácsony? Karácsonyfánk volt mindig, s édesapám nagyon szép fákat szerzett be. Karácsony estéjén mindig jött a nagybátyám, áld lefoglalt minket addig, amíg a szüléink feldíszítették a fát. Várgedén általános szokás volt az is, hogy karácsony estéjén gombaleves vagy káposztaleves és mákos guba került az asztalra. Másnap aztán jöhetett az ünnepi ebéd. Emlékszem egy olyan karácsonyra is, amikor óriási riadalom támadt a faluban, s jött lélekszakadva a barátnőm, hogy gyorsan tüntessük el a karácsonyfát, mert megadóztatják. Gyorsan mindenki eldugta a fáját, de később kiderült, hogy vaklárma volt az egész. Hol szerezték be a karácsonyfának valót? Venni nem vették az emberek, az biztos... Mikor értek véget a várgedei gyerekévek? 1927-ben kerültem a rimaszombati polgári leányiskolába, s azt elvégezvén a pozsonyi Orsolya-rendi magyar tanítóképzőbe. Itt szereztem meg a tanítói érettségi bizonyítványt, majd két év tanítás után letettem a képesítővizsgát. Az első állomáshelyem Runyában volt, onnan kerültem egy pályázat megnyerésével Nagybalogra, ahová tizennégy jelentkező közül választottak meg. De mivel azt sem tudtam, hogy hol van ez a falu, édesapám elment a helyi jegyzőhöz megkérdezni, hogy hogyan jutok le oda. A karácsonyokat viszont mindig Várgedén töltöttem, de a következő nevezetes karácsonyt a második világháború alatt éltem át. A féljem állatorvos volt, s 1938-ban elhelyezték Tornára, amely akkor önálló járási székhely volt. Abban az időben nem tanítottam, csak feleség voltam. Emlékszem egy szörnyű karácsonyi élményre. A gyógyszerészékhez voltunk hivatalosak vacsorára, s ott találkoztunk két lengyel állatorvoscsaláddal is, akik hazulról kénytelenek voltak elmenekülni, s egyikük mesélte, hogy hogyan bántak velük a németek. Ä lakásukban a zongorán táncoltak, s a csizmájuk sarkával rugdosták a billentyűket. Nagyon szomorú karácsonyeste volt, a lengyelek zokogtak, mi pedig dermedten néztük őket. Később még tragikusabbá vált a helyzet, negyvenhárom- negyvennégyben az egész Kassa -Rozsnyó főútvonal tele volt menekültekkel, akik autón, szekéren vagy gyalog próbáltak menekvést találni a háború borzalmai elől. Az uram, mivel Judit lányunk még csak kétéves volt, elintézte, hogy egy gazdaember lovas szekérrel bejött értünk, s kivitt bennünket Ájba, amely nyugodtabb és főleg biztonságosabb helynek tűnt, mint a főútvonal mentén található Torna. Rengeteg könyvünket leraktuk ládákban a pincébe, a tetejére tettük az imakönyvet és a Bibliát, s voltunk olyan naivak, hogy azt hittük, nem nyúlnak hozzá. Tévedtünk, mert mind szétszórták, az egyik szekrényt az utcán találtuk meg összetörve. Ájban egy szobát kaptunk, ahol rajtunk kívül még egy miskolci védőnő és a tornai pap a húgával is helyet kapott. A németek egyik pillanatról a másikra eltűntek, s csak a magyar utóvédvonalat hagyták hátra rettenetes szegénységben. Amíg a németeknek mindenük megvolt, a magyaroknak szinte semmijük sem akadt, mintha eleve őket akarták volna feláldozni. A csendbe egyszerre csak belesüvítettek a Sztálin-orgo- nák. Az egész völgy visszhangzott, s mi egy szál gyertya fényénél üldögéltünk, s nem tudtuk, hogy vajon megéijük-e a holnapot. Ekkor kopogtak az ajtón, s belépett két összefagyott magyar kiskatona egy parányi fenyőfával. Úgy hallottuk, hogy kisgyerek van a házban, mondta az egyikük, s átnyújtotta a fát. Mi meg csak zokogtunk. De megérkezett egy Nagy Géza nevű vezérőrnagy is, aki a háziasszonynak bejelentette, hogy itt rendezik be a hadiszállásukat. El is kezdték bevezetni a villanyvezetéket, de átment hozzá az uram, és sikerült rábeszélnie, hogy menjenek tovább pár házzal. Két tábori pap is volt velük, egy református és egy katolikus. Az utóbbi rendkívül rokonszenves volt, mert mindennap bement Tornára, ahol az ott maradt emberek a pincékben húzták meg magukat. S mi is megkértük őt, hogy nézzen körül a portánkon. Tőle tudtuk meg, hogy a befőtteket felzabálták a katonát, a babot meg a tököt kidobálták, s a könyveket is hó lepi az udvaron. Egyik este már nagyon aggódtunk, mert nagyon lőttek, s még mindig nem ért visz- sza. Később derült ki, hogy négykézláb kimászott a tornai katolikus templomhoz, s elhozta a tornai pap által „ottfelejtett” oltáriszent- séget. Másnap tudtuk meg, hogy az őrnagyot megmérgezték, s egy nyári szénáskocsin vitték el a faluból. Bár még azt suttogta vissza, hogy majd nyáron eljön hozzánk beszélgetni, soha többé nem hallottunk felőle. De a későbbiekben azért csak voltak ennél vidámabb karácsonyok is? Persze hogy voltak, de a karácsony azért évek óta legemlékezetesebb pillanata számomra a karácsonyfa. Van ugyanis egy unokám, aki a Világbanknál dolgozik, s évek óta távol van tőlünk. Sokáig kint élt Washingtonban, az elmúlt években pedig Palesztinában. Nos megfogadta, hogy bárhol legyen is, a karácsonyfát mindig ő hozza el a számomra. Olyan szép fákat hoz, hogy díszítés nélkül is gyönyörűség. S még mindig divat, hogy megajándékozzák egymást szentestén? Bizony, de a három dédunokám már nem ajándékot vár, hanem meglepetést. De a legnagyobb ajándék számomra az lesz, ha jövő nyáron letelik a washingtoni szerződés, és végleg hazaköltöznek. Ilyenkor, karácsonykor mi kerül az ünnepi asztalra? Halat és gubát szoktunk karácsonyeste enni. Itt véget is ér a ránk szánt idő, megérkezik ugyanis Ilonka néni kisebbik lánya, s már mennek is a nyugdíjasklubba, ahol szintén várják a karácsonyi előkészületek. A várgedei alapiskola - a kép jobb szélén áll A rimaszombati polgári leányiskola. Szűcs Ilona alulról a harmadik sorban jobbról a második (Gecse Attila felvételei) Ilonka néni utolsó osztálya Nagybalogon SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
