Új Szó, 2007. december (60. évfolyam, 277-298. szám)
2007-12-22 / 294. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. DECEMBER 22. Szalon 13 ezt a körszerűséget úja le, és ha sikerült elérnem a célomat, akkor ott találja magát ez a Urai én egy időből kiszakított állapotban. Nyilvánvaló, hogy - mivel a hagyományelemek benne vannak a versben - ez nem lehetséges. Ezért simán megfér tehát egy ilyen versben Goethe és Berzsenyi is, sőt még Ellis is: mikor befőttesüvegbe kerül a lányajk és a kebel, azokra az időkre, mikor már nem lesz benne részünk, akkor minden rendben lesz, és nyugalom lesz. De be lehetne hozni ide a tömegkultúrát, a jövőről való elfeledkezést, mondjuk, ami például a technodiszkóban megy, s talán innen is meg lehetne közeh'teni ezt az egészet. Ha már itt tartunk, a rokokó is a felejtés vagy inkább elodázás, a halál elodázása, ezért a sok stilizáció és beálh'tás a képzőművészetben. Csakhogy az elodázás nem old meg semmit, a halál valamiképpen mindig visszaköszön a jövőből, és ez a szál, amelyen a halál a jövőből elérkezik hozzánk, ez adja a dolog iróniáját, tehát a Inai én törekvéseinek illuzórikus voltát. Gergely, említettél egy fontos dolgot, a tömegkultúrát. Eddig olyan hagyományelemekről beszéltünk, amelyek nem feltétlen a tömegkultúra kapcsán jutnak az ember eszébe. Beke Zsolt az előző kötetedet úgy jellemezte, hogy abban a nyelv elvidékiesí- téséről van szó. Tudnál erről pár szót mondani? Hogy mi volna a kötetnek, a verseidnek a tömeg- kultúrához való viszonya?- Ez a fajta nyelvkezelés vagy hagyománykezelés, úgy érzem, inkább a Sülttel hátrafelé című kötetemre volt érvényes, de közvetettebb, áttételesebb formákban az újban is megtalálható. Ez a téma azonban nagyon messzire vezetne. Fölmerül rögtön a magas és a tömegkultúra ellentéte, illetve ennek az eUentétnek a kreált volta... Inkább személyesíteném a kérdést. Van egy fixa ideám, mely szerint bárhogy szeretnénk is, nem tudjuk kikerülni a tömegkultúra hatásait. Mondok egy példát a Sülttel hátrafelévél kapcsolatban, és ez is a véletlen játékának való kitettségre lehet jó példa: utólag egy kiváló könyvből értesültem arról, mikor már a címadás is megtörtént, hogy bizonyos helyeken, mindenféle ok nélkül az emberek sülttel hátrafelé kezdték hordani a baseballsapkájukat, s amilyen hirtelen alakult ki ez a szokásmód, olyan hirtelen el is múlt, és senki sem tudja ennek okát. A könyv szerzője, Sebők Zoltán nagyon sok hasonló történetet elmesél még, bizonyítva, hogy a tömegkultúra mindenütt jelen van, élősködik rajtunk, hat ránk, hiába is igyekszünk elkerülni. Na most én nem igyekszem elkerülni. Hanem úgy gondolom, hogy a jelentések szóródásának, a játékosságnak, a humornak jót tesz az, amikor a két pólust egymásnak szegezzük. Gergely, mennyire tartod fontosnak emellett - én úgy gondolom, hogy nagyon fontosnak tartod, de nem biztos, hogy így van - azt, hogy a szerző a kortársaival is dialógusban legyen? Tehát hogy lehetőleg ne csak klasszikusokat olvasson, hanem hogy engedje magát akár a dunaszerdahelyi, a pozsonyi, a budapesti, az erdélyi irodalom által is egy picit meghatározni. Költőinktől rendre hallunk olyan nyilatkozatokat, hogy nem érdekes, más mit csinál, én végzem a magam dolgát, az ihlet a fontos.-Véletlenszerűen az utolsó előtti szóba kapaszkodnék. Az ihlet koncepciója ugye már rég nem működik, az említett szempontból meg tényleg nem. Valószínűleg akkor lehet verset írni, ha olvasunk is verseket. A kortársakat meg azért fontos olvasni, mert azt a kort, amelyben élünk, muszáj több szempontból is látnunk, a saját szubjektumunk erre nem elég. Van egy gyakorlati ok is: tudnia kell az alkotónak, hogy hol is tart nagyjából. Muszáj magunkat valahol elhelyezni, különben visszatér a rossz értelemben vett véledenszerűség, amely inkább eseüegesség, az ihletettség romantikus koncepciója. Fontos a több nézőpontból való látása jelenünknek, és magának a nyelvi térnek. Számomra tehát nagyon érdekes az, hogy mit csinál Térey János. Az is nagyon érdekes, hogy mit csinál Térey János ahhoz képest, amit tíz évvel ezelőtt csinált. És számomra még érdekesebb, hogy én mit csinálok Téreyhez képest... Tágítva a témakört, Zsoltival nemrég épp beszéltünk erről: helyénvaló lehet különbséget tenni, ahogy azt természetesen mások előttünk sokkal szebben megtették, kortárs és jelenkori között. A kortárs az értékkategória, míg a jelenkori pusztán egyidejűséget jelent. A kortárs tehát az időszerű, s nekem magamnak is mi más lehetne a célom, mint hogy időszerű legyek? Jó ez a két szó szerintem, ezeket Hushegyi Gábor is így használta nemrégen egy kiadványban, a Fórum-féle Kultúra kötetben. Tehát Gergő, azt mondod, hogy a szerző az olvasója is a kortárs szövegeknek. És írás közben a sajátjának is? Ez nagyon érdekes, mert ugye az írásnak és az olvasásnak is az egyidejűsége csak bizonyos esetekben tud megvalósulni. Többek között például ezt nevezik másolásnak vagy újraírásnak, amikor a szöveget nemcsak alkotja valaki, hanem olvas közben, és alakít egy másikat is. Nálad ez hogy jelenik meg? Parti Nagy neve már el is hangozott az egyik felolvasott versben: „De ez már majdnem partinagy. ”- Ez a fajta reflexió nagyon fontos számomra. Visszatérve az ihlethez, amely valamit mégiscsak jelent, hogy pontosan mit, azt képtelen vagyok meghatározni; van valami, ami mozogni kezd, egy szó, egy szójáték, vagy egy téma, és ez vergődik az emberben, de ezt nem lehet kommunikálni. Amiről beszélni lehet, az a tudatos munka, s mindaz esedeg, amit korábban technéként értettünk, s tárgyként színre viszi magát is. Ez nyüván olyan, mintha magamat is olvasnám, ugyanakkor sok mindenki mást is egyszerre. Az írás és az olvasás folyamata ilyen szempontból egymástól nem elválasztható. S lehet, hogy ezt az olvasó sem bánja. Elég csak Tandoriig visszamenni, bár lehetne régebbre is: Tandori borzasztó terhekkel „ajándékozza” meg az olvasót, de ezzel visszaadja az olvasónak azt az autoritást, ami szükséges a versekben lent élmények kreatív elsajátításához. Még a klasszikus modem irodalomeszményben is a szerzőközpontúság volt érvényben, ami azt is jelentette, hogy az olvasást nem tartották az úással egy szintű vagy ugyanannyira kreatív dolognak. Ez változott meg. A mai író - de hát ez közhely - is nagyon fontosnak tartja, hogy az olvasó befejezze a művet, vagy éppenséggel a saját kreativitásával beleújon, hozzáolvasson. Ezért van az, hogy a kortárs irodalom befogadása mindig problémákba ütközik. Nagyon sokszor hallom, hogy a kortárs költők milyen hülyeségeket írnak, hogy ezeket nagyon nehéz megérteni, s hogy kinek van erre ideje. Miért van ez? Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy tessék elolvasni Petőfi Sándor Egy estém otthon című versét. Ebben a beszélő azt konstatálja, hogy az édesapja megrója azért, amit csinál, haszontalanságnak nevezve a verseket. Vagyis a korszak, amelyben élünk, és kulturális lenyomatai nagyon nehezen érthetők meg a kortárs szemével, a kortárs számára. Vagyis ha a kortárs költészet hülyeség, szoktam folytatni a petőfis példámat, akkor azt kérdem: olvastál-e József Attilán túl verseket? Olvastál-e József Attilát egyáltalán? Mert hát van ez a triumvirátus, melynél leragadunk: Petőfi, Ady, József Attila, és a diák számára már Pilinszky Négysorosa is hatalmas döbbenetét kelt, mert annyira más. Nem tartom kizártnak, hogy a Rokokó karaoke - amennyiben sokakhoz eljut, és reméljük, így lesz - akár enyhíthet is ezen az áldatlan állapoton. Köszönöm a beszélgetést. (Vida Gergely Rokokó karaoke című verseskötetének bemutatója. Érsekújvár, Peter’s Café, 2007. február 15. Beszélgetőtárs: H. Nagy Péter. Részlet.) erre válaszolni. Hiszen amikor a nyelv amolyan önműködő rendszerként kicsit elszabadul, akkor a több, véletlenszerűen közbejövő lehetőség közül azért csak kell választanunk valamit. A szerzőnek módja van arra is, hogy megjátsz- sza azt, hogy nem tudja uralni a diskurzust. A saját verseimet olvasva viszont utólagos értelmezéseim vannak, amelyek sok esetben eltérnek attól, amit a vers írása közben „gondoltam”, s nyilván valahol az így létrejövő szakadékban helyezhetők el a véletlenszerűség mozzanatai. Tehát amikor véletlenről beszélünk, a techné mellé bejön az olvasás is, s bizony az „olvasó” alatt itt a saját szövegét olvasó szerzőt is értjük. Másfelől van itt még egy fontosjelenség, amely irányíthatja a befogadást: a kötet megkompo- nálása. Ttidjuk, hogy a kötetkompozíciók kialakításának számos modellje jött létre az irodalom története során. A Rokokó karaoke, azt hiszem, rendkívül tudatos szerkesztésű. Mondanál erről néhány szót, Gergő?- Igen, beszéltünk már erről Péterrel korábban. Két dolgot érdemes itt megjegyezni. Az egyik az a kötetkompozíciós hagyomány, aminek, azt hiszem, talán Babits első könyve, a Levelek írisz koszorújából a megalapozója. A kötetet nem osztotta ciklusokra. Sőt, csak a kötet második kiadásában nyúlt erősebben a kurziválás lehetőségéhez, kiemelendő bizonyos tartalmakat, így az egymástól eltérő beszédmódok egy térbe estek, s ez ki is tágította azt - valami ilyesmi működhet nálam is. Másrészt valamiféle ritmusról is beszélhetünk: ezt az emlékezés és felejtés dimenzióinak váltakozásai adják. Itt érdemes utalni Nietzschére, aki az emlékezés kapcsán e két mechanizmus kölcsönösségét hangsúlyozta már a 19. század végén. Ha valaki rátalál erre a fonálra - van is a kötetben egy olyan vers, hogy A felejtésről -, akkor az élvezheti ezt az oda-vissza játékot. Ugyanakkor ez a felejtés nem mindig explicit módon fejeződik ki, hanem gyakran a lírai énnek valamiféle vágyaként. Ennél értelmesebb fogódzókkal most nem szolgálhatok. Van az olvasónak egy másik fogódzója is ezek mellett. A felejtés igen-igen fontos, de a kötetben bizonyos pontokon visszatérnek a szakítás-szonettek. A szakítás-szonett nemcsak a kötetszervezés szempontjából lehet érdekes, hanem mint önálló műfajocska is. Ha a szonetthez társul valami, az általában a szerelmi attitűd, de a szakítás-szonett itt úgy is értendő, mint ami a szonetthagyománnyal kezd valamifajta játékba. (Ezek egyébként nem csak szabályos, petrarcai vagy shakespeare-i szonettek, hanem számos változatukat alkalmazza Gergely.) Ugyanakkor a szöveg megszakítása érthető úgy is, hogy a beszélő szakít az addigi pozíciójával. És ez is lehet olyan perspektíva, ami az olvasót picit vezeti a kötet kompozícióján belül.- Valóban így van. A szonett kiváló alkalmat nyújt az említettek megjelenítésére. A markáns és színes formai-retorikai hagyomány megszólításával olyan érdekes probléma színrevitelére nyűt mód, mint például: hogyan jön íétre a felejtés által a tökéletes, az időből kiemelt jelennek a létmódja, állapota. Valamiképpen néhány lírai én nagyon jól próbálja magát érezni, de ehhez az kell, hogy felejtsen, és a jelent tolja olyan magaslatokba, ami megfelel ezeknek az elvárásoknak. Itt az emlékezés és az élmény- szerzés kérdésköre is fölmerülhet, például az egyik - ez az Őszikés - szövegben a főhős azért „gyűjt” élményeket csupán, hogy majd később ezekre emlékezhessen. A vers
