Új Szó, 2007. december (60. évfolyam, 277-298. szám)
2007-12-22 / 294. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. DECEMBER 22. Karácsonyi vendég 9 Schell Judit: „A terhességet jól viseltem. Minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Most már csak az alvással van gondom. Fáj mindenem..." A nagymama zserbószelete nem hiányozhat Szép év volt ez is, mondhatná Schell Judit, de nem mondja. Pedig a Csak szex és más semmi után forgatott Konyeccel eljutott a cannes-i fesztiválra is, ahol már tudta: augusztus végén a legrövidebb színházi évadját kezdi el. Ezekben a napokban várja ugyanis második gyermekét. SZABÓ G. LÁSZLÓ Persze boldog, csak nem mondja. Nem az a típus, aki világgá kürtöli örömét, aki viszont ismeri, látja rajta, mit érez. Hány napja van még a szülésig? Egy hét. A számítások szerint. De már bármikor megtörténhet. Akár most is - mondja kacagva. - A végén mindig a gyerek dönti el, mikor bújik elő. A terhességet jól viseltem. Minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Most mát csak az alvással van gondom. Fáj mindenem. Ki örül a legjobban a családban? Tizenhárom éves fia, Lackó, aki első házasságából született, vagy Zoli, Schmied Zoltán, a párja, aid most lesz igazán apa... ... vagy én? Szerintem mindannyian egyformán várjuk a babát. Lackó mindennap megsimogat, Zoli naponta elgyengül... én nem, mert amúgy sem tehetném, hiszen akkor ki menne szülni? Végül is mind a hárman természetesen kezeljük a dolgot. Várunk, izgulunk, beszélünk róla. Az izgalom talán Zoliban a legnagyobb, hiszen úgy tervezzük, bent lesz a szülésnél. De ha netán mégsem, mert például éppen akkor színpadon kell lennie, én akkor is bent leszek. Ez már biztos. S mivel voltam már ilyen helyzetben, én izgulok a legkevésbé. Meddig játszott a baba a Nemzetiben? Nem sokáig. Négy előadást vállaltam az Ördögökből, még az évad elején, aztán el is jöttünk szépen. Új bemutató volt, augusztus 20-án kezdtük el a próbákat. Nem akartam otthon ülni, meg érdekelt is az előadás. Megkérdeztem Mohácsi Jánost, a rendezőt: belemegy-e abba, hogy novemberig én játszom a szerepet, aztán más. Belement. Persze nem nagy a szerep, négy-öt mondat, rögtön a darab elején, tehát csak az első öt percben voltam benne. De abban sem azért, mert színpad nélkül nem tudok létezni... nem! Egyszerűen nem volt kedvem tétlenül várakozni, vagy babaszobákat nézegetni. Tehát nem a játékszenvedély miatt, vagy mert én ízig-vérig színésznő lennék... amúgy sem érzek üyet soha. Egyszerűen kedvem volt még a munkához, Mohácsit meg szeretem, a Sárga liliomot is vele hoztuk létre, ami nagy siker volt a Nemzetiben. Az Ördögöknek még a megbeszélésein is ott ültem, pedig rég kijöhettem volna, hiszen rám már semmi sem vonatkozott, de jó volt köztük lenni. A Hermelint is leadtam, hiszen októberben már látszott rajtam, hogy babát várok. A ül. Richárd Lady Annáját sem lehetett volna ígyjátszani. A Csongor és Tündét, amelyben Ilma voltam, még igen, de azt későn, novemberben újítottuk fel, így egyetlen előadás miatt értelmetlen lett volna visszalépni. A Radnóti Színház igazgatóját is döntés elé állította, hiszen A kripliben is főszerepe van. Azt november végéig játszottam. Abba abszolút belefért a terhessé{Burger Barna felvétele) gém. Eddig ki voltam tömve, most meg nem kellett. Följebb került a derekam. Mennyire érdekli a színésznőt, hogy amíg ő a babáját váija, és később, amíg egyfolytában vele van, ki játssza a szerepeit? Édes mindegy számára, hiszen szép soijában úgyis visszavesz mindent, vagy épp ellenkezőleg. Ki meri mondani, hogy „Úristen, csak ő ne!”? Az „Úristen” is megtörténhet. De hál’istennek, most máshogy alakultak a dolgok. A Hermelinben Ónodi Eszter lépett a helyembe. Azt az előadást csak azért sajnáltam egy kicsit, mert még keveset játszottam. A többi szerepnél nem volt az a nagy ragaszkodás, azokat nyugodtab- ban, könnyebben át tudtam adni. A kriplinél éreztem csak kisebb fájdalmat, a Radnótiban. Azt a szerepet annyira a magaménak érzem! De mivel a színház egyik legsikeresebb előadása, hatodik éve van műsoron, nem tehették meg, hogy miattam évad végéig ne játsszák. Ott Maijai Virág lépett a helyembe. Az sem volt rossz érzés, csak furcsa. Ha az utolsó előadást játszottuk volna, az biztos, hogy jobban fáj, de Bálint András azt mondta, jövőre folytatjuk, s ez jólesett. Rendszeres szereplője az mien futó Életképek című családi sorozatnak is. Ott mivel magyarázzák majd a fogorvosasszisztens távollétét? A legkézenfekvőbb megoldással: beleírták, hogy babám lesz. Azzal jövök majd vissza. Csak nem az enyémmel. Olyan szerencsém van, hogy az egyik stábtag ugyanott tart, ahol én, fej fej mellett haladunk a terhességben, és felajánlotta, hogy az ő babájával forgathatunk. Nem is biztos, hogy kimaradok valamelyik részből, mert előre felvettünk több jelenetet. Észrevett magán valamiféle belső változást, amióta babát vár? Az arca ugyanis semmit nem változott. Csak a szeme lett „mandulásabb”. Igen, az arcom csak kisimultabb lett, de nem fordult ki a szemem, nem duzzadt meg az orrom... aztán lehet, hogy majd az utolsó napokra én is felpuffadok. Majd meglátjuk. Ami pedig a belső változást illeti: azt inkább a környezetem észlelheti. Voltak ugyanis szakaszok, amikor az otthoniakkal szemben hirtelen elfogyott a türelmem. Nyilván, amikor rosszabbul éreztem magám, vagy egyszerűen csak nyűgösebb voltam. Ilyenkor persze mindig szóltam, hogy „Bocs’, gyerekkel vagyok!”. Lackó és Zoli mindig aranyosak voltak. Tolerálták. Megbeszélték, hogy „Hagyjuk anyát!”. Törőcsik Mari miképpen reagált, amikor megtudta, hogy babát vár? Nagyon édes volt. Mivel Füst Milán darabját, amelyben együtt játszottunk, a Boldogtalanokat levették a műsorról, nem nagyon találkoztunk a színházban. Amikor én bent voltam, augusztus, szeptember, október környékén, neki nem voltak próbái, így nem láttuk egymást. Talán Maár Gyulától, a rétjétől tudta meg, hogy terhes va- gyok, aki az újságban olvasta, aztán Zolitól érdeklődött felőlem. „Hogy van az anyuka?” - kérdezte. Ő meg mutatta neki, hogy „Ott ül hátul”. Erre Mari kiabálni kezdett a büfében, hogy „Hol van az anyuka, hol van az anyuka?”. Hozzám szaladt, megölelt, mondta, hogy örül, és hogy milyen csinos vagyok, és hogy ő volt ilyen csinos, amikor a lányát várta. Szerintem ő amúgy sem az a típus, aki meg tudna hízni. Két komoly szakmai elismerés után, a monte-carlói legjobb női alakítás díja és a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje után, gondolom, nyugodt szívvel vátja a „babázást”. Némi izgalom azért így is van bennem, hiszen nem tudjuk, mi vár ránk a pályán. Ebbe nyilván az is közrejátszik, hogy igazgatóváltás lesz a Nemzetiben. De ha nem így lenne, akkor is azt mondanám: beláthatatlan, merre halad a színházi vüág. X-nek vagy Y-nak szerintem több a félnivalója. Az ön kvalitásait már senki sem kérdőjelezi meg. Nem félek, csak nem tudom, mi lesz. Nem látom biztonságban a jövőt. Tíz évvel ezelőtt nem gondolkoztam ezen. Tehát nem a helyzetemet féltem, hogy lesz-e szerepem, fizetésem, hanem ezt az egészet, amit úgy hívunk, hogy szakma. De bármi lesz is, majd csak kitalálok valamit. Augusztusban még filmszerepet is játszott. Till Attila rendezésében, a Pánikban választhattam szerepet. Választhatott? Elolvasta a forgatókönyvet és eldönthette, mihez lenne nagyobb kedve? Mivel Attila nem tudta, hogy babát várok, a nagyobb szerepet kínálta fel, de azt mondta, dönthetek másképpen is. Ezért választottam aztán a pszichiáter szerepét. Az még úgysem voltam, tehát jobban érdekelt, és csak egy hétre kellett lekötnöm magam. Már láttam a film vágott verzióját. Szerintem jól sikerült. Abszurd vígjáték. Nagyon jók a színészek. Karácsony? Pontosan megtervezve? Én már a szilveszteri bulit is elképzeltem. Ne álljon meg az élet addig, míg nem születik meg a baba. Csak úgy várakozni a küszöbön, a két kórházi szatyorral a kezemben... annak semmi értelme! Meg is őrülnék! Tehát minden úgy történik, mint egyébként. Készülök a karácsonyra. Változás csak annyi van bennem, hogy most mindenki házhoz jön. Hozzánk. Nem utazunk Debrecenbe, anyuhoz, hanem ők jönnek Pestre, és jönnek apámék is, a nővéremék, Zoli szülei, tehát nálunk lesz a nagy karácsony. Mindenki hozza majd a maga finomságát, én meg nyilván rendelek és készítek valamit. Én kimondottan szeretem a karácsonyt. Sem a név-, sem a születésnapból nem csinálok nagy ügyet, sőt még a húsvétból sem, de a karácsonyt mindig várom. Annak illata, hangulata van. Az rengeteg emlékkel jön. A gyerekkori karácsonyaim mindig szépek voltak, aztán megszülettek a nővérem gyermekei, jött az én fiam, s az megint új izgalmat vitt az ünnepekbe, teljesen más lett a karácsony légköre, értelme. ízben és illatban mi köti a leginkább karácsonyhoz? A nagymamám zserbója. Ő már nincs velünk, de a receptet ránk hagyta. A legtöbbször anyu süti meg, de én is elboldogulok vele. Mivel mindig csak egy tepsivel készül, az utolsó darabot tavaly is úgy ettem meg, mint gyerekként: minden egyes falatot hosszasan tartottam a számban, mert tudtam, hogy legközelebb egy év múlva ehetek csak üyet. Év közben ugyanis nem sütök, nálunk ez kimondottan karácsonyi finomság. Minden darabja külön élvezet. Főleg, hogy nagyon édesszájú vagyok. A gesztenyés pulykát nem tartom sokáig a számban, de a zserbót igen. Akkor az elmúlt hónapokban bizonyára még több édeset evett, mint egyébként. Csak annyit, amennyit megkívánt a szervezetem. Inkább az étrendem változott. Már nem délután négykor eszem először, hanem iszom én is reggel a kakaót Lackóval. Nem kávét - kakaót! És kaláccsal. Hajnalban, amikor nem tudok aludni, mert fájnak a csontjaim, mindig arra gondolok, hogy még két óra, és lesz kalács, kakaóval. Ehhez ragaszkodom. De lehet otthon bármüyen nass, még a csokoládéra sem járok rá. A süteményeket amúgy is jobban szeretem, mint a csokit, de azokból sem ettem mértéktelenül. A leveseket és a gyümölcsöt sokkal jobban kívántam. Előfordult a kilenc hónap alatt, hogy olyan erősen gusztust kapott valamire, mint még soha? Az elején. Egyszer például marhahúslevest akartam enni, de azonnal. Előadás után az egész Andrássy utat bejártuk Zolival, szinte az összes étterembe bementünk, de vagy éppen akkor zárt a konyha, vagy nem szerepelt az étlapon a marhahúsleves. Lejártuk a lábunkat, már farkaséhes voltam, amikor a Komédiumban, a Nagymező utcában végre megrendelhettük. De mire kihozták, nem kellett, szegény Zoli kapta. Nyáron is ez volt. Horvátországban jártunk, és az összes tengerparti étteremben csak a sült hal és a tengeri herkentyűk nehéz illatát éreztem. Én meg mindenütt a húslevest és a palacsintát kerestem. Most, hogy a szülést illetően megkezdte a visszaszámlálást, megfordult a fejében az is, hogy mi lenne, ha a baba... ... karácsonykor szülémé? Igen. Ha szabad választani, akkor bújjon ki inkább ünnepek után. Karácsonykor nem szívesen szülnék. A nővérem szült december 23-án. Nem volt otthon szenteste. Mesélte, hogy alig voltak a kórházban, egy szem szaloncukrot kapott, és nem volt valami hű, de nagy hangulat a szobában. Meg a dokit sem szeretném elrángatni a három gyerekétől. Tehát ha lehet, akkor inkább karácsony után. Közben hallgatom, ahogy mindenki „licitál” a családban, hogy mikor szülessen a baba. Természetesen aszerint, hogy kinek mikor lesz jó, mert nem találunk olyan időpontot, amely az egész csapatnak megfelelne. Én csak ülök és hallgatok, miközben valami azt súgja, ő ott bent kivárja a 2008-at. Papír szerint ugyanis január első napjaiban kell megszületnie. Majd kiderül. Csak minden simán menjen.
