Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)
2007-11-24 / 270. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 24. Presszó 27 Imádom a cirkusz színes világát, imádom a bohócokat, a porondot, ezért ezek a meghatározó témáim Tahi Tóth László: körülbelül 40-50 darab olyan festményem van, amelyekkel már kiállításokon is részt vettem Szobrásznak készült, színész lett Tahi Tóth László feleségével, Kárászy Szilvia zongoraművésznővel, aki szintén festeget (A szerző felvételei) A budapesti Vígszínház tagja, a népszerű örökifjú színész, Tahi Tóth László csak egy véletlennek köszönhetően lett színpadi ember. ALBERT JÓZSEF- Igen, bizony ez szó szerint így van. Édesapám kiváló festőművész volt és ő is azt szerette volna, attól függetlenül, hogy a középiskolában kimondottan rossz tanuló voltam, hogy tovább tanuljak. Ó tehetséget látott bennem a festészethez, művészethez, és bennem látta azt, aki az ecsetet majd „örökli”. Heten vagyunk testvérek és a hugicánk kivételével, aki az Egyesült Államokban él, valamennyien a „színtéren” dolgozunk. Talán ez genetikai öröklődés, nem tudom, de emlékszem, imádtam motorversenyzőket rajzolni, festem, de hogy miért pont azt, fogalmam nincs. Pedig akkor még Talmácsink sem volt. Nos, az érettségi után jelentkeztem a képzőművészetire és ezzel egy időben a Színművészeti Főiskolára is. Elhatároztam, hogy ahová felvesznek azon a pályán, fogok maradni. Hazardíroztam, az egyikből valamelyik csak „bejön”. Talán csak két héten múlott, ugyanis enynyi- vel korábban volt a színművészetin a felvételi, ahová fel is vettek nyomban. Pedig a szobrászat, az volt számomra az igazi álom, csakhogy az valójában egy macerás hobbi. Hatalmas terem kell hozzá, az agyaggal állandóan vacakolnia kell az alkotónak és sokkal költségesebb is. Maradt a festészet, természetesen kiegészítő mesterségnek. Körülbelül 40-50 darab olyan festményem van, amelyekkel már kiállításokon is részt vettem, és mint minden „festőművésznek” nekem is van rengeteg vázlatom, amelyekből néhány órás munkával „remekmű” válhatna. Csakhogy, nagyon lusta vagyok, ezért ezek a vázlatok lehetséges, hogy sokáig maradnak majd vázlatok. Amire pedig büszke vagyok? Néhány évvel ezelőtt többedmagammal részt vettem egy kiállításon, és csodák csodájára csak egy darab festményt vásároltak meg a látogatók. Igen, az enyémet, 60 ezer forintért. Amikor ezt a záróra után megtudtam, szerettem volna megismerni a kedves vásárlót, de természetesen senki nem tudta, hogy ki lehetett a titokzatos vevő. Egy biztos, családtag, barát nem, mert ezután, ha család vagy baráti látogatáson voltam mindig az volt az első, hogy végigpásztáztam a falakat. Sőt, attól is tartottam, hogy valaki egyszer csak valamilyen alkalomból, születés-, névnap, karácsony vagy egyéb, megtréfál és megajándékoz majd vele. Egyelőre, ilyen sem történt. Ezek szerint a kedves vásárló, valóban műértő lehetett. Vannak meghatározó témái? Imádom a cirkusz fergeteges, színes világát, imádom a bohócokat, a porondot, ezért ezek a meghatározó témáim. Ez azért is lehet így, mert akárcsak én a színpadon, „témáim“ is a nagyérdeműt hivatottak szórakoztatni. Feleségem, Kárászy Szilvia zongoraművésznő, néha-néha szintén a festőállvány elé áll és festeget. Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy ő, remek alkotásokra lenne képes, csak hát erre neki nincs ideje a rengeteg munkája miatt. Pedig.... A színészek közül sokan festenek, rajzolnak, agyagoznak. Vajon miért? Egyszerű a válaszom, és kérem, ne vegyék nagyképűségnek! A színészek nagyon ügyes emberek. Ez pedig a sokrétű színpadi munkából, fizikai cselekvésekből, ezek gyakorlatiasságából és a jó vizuális látásból adódik. Mi, színészek szinte reptében elkapjuk a témát és rögzítjük agyunkban, majd alkalomadtán fel is használjuk azt. Sőt, nem is olyan régen olvastam egy érdekes statisztikát ezzel kapcsolatban: a színészek a legjobb autóvezetők. Talán ezzel magyarázható, hogy az évente megrendezésre kerülő, a magyarországi bortájakon átívelő amatőr autóversenyt, szinte mindig színész nyeri. Ön nagyon sokat szinkronizál. Egy színpadi színész számára ez a munka, mennyire számít munkának? Nagyon is! A szinkron talán az egyik legnehezebb műfaj a mi életünkben. Szerencsénk van, ha a szinkronmunka elkezdése előtt legalább egyszer látjuk egészében, a még nem magyarul beszélő filmet. Teljesen bele kell élnünk magunkat a filmben zajló eseményekbe, a szinkronizált színészkollega lelkivilágába, és fel kell ismernünk annak jelzéseit. Az első szinkron szerepem, még főiskolás koromban volt, A hosszútávfűtó magányossága című filmben. Mivel nem voltam még diplomás színész, ezért hiába adtam a hangomat, egy kitalált néven szerepeltem a filmben. Ennek ellenére rengeteg- szer megnéztem a filmet a moziban, és emlékszem, nagyon „el voltam ájulva” a tehetségemtől. A véletlennek köszönhetően, hatalmas élményben volt részem egyszer Londonban. Egy utcácskában, ahol csak a turista jár, a Sakál jött velem szembe. A Sakál napjából. Ugyanúgy diplomatatáskával. Gondoltam, benne a szétszedett távcsöves puska. Azt hittem rosszul látok. Olyan szürke és alacsony, hogy csak én vettem észre. Semmi kétség nem lehetett, ez Edward Fox, a nagy színész. Ha valaki, én megismertem, hiszen rengeteget szinkronizáltam. Elé álltam, hebegtem. Szerencsére ő is rögtön megismert: a balfácán autogramkérő! Beváltottam gyanúját, sajtpapírt kapartam elő, s míg írt, annyit még elrebegtem: „I am hungarian actor...” Kedves volt, kijavította az ajánlás szövegét. Kollegának nevezett. KOLTO - PÖRKÖLVE A legjobb kávézó KARAF1ÁTH ORSOLYA Válófélben lévő barátnőm lelkesen mesélte, hogy éppen egy sci- fit olvas, melynek szereplője egy nő, és a robotja. Teljesen ember formájú ez a robot, úgy néz ki, amüyet éppen elképzelsz magadnak. Mindig kedves, csak a te akaratodat lesi, rafináltan bókol, szappanbuborékokat fúj köréd reggel az ágyban - már a kávé közben természetesen -, és amikor már a sok jóból is eleged van, egyszerűen kikapcsol, beteheted a szekrénybe. Milyen jó is lenne egy ilyen! Mert mi van helyette? Már ha van persze. Jó esetben is egy eleinte lelkesen udvarló valaki, aki pár hónap múlva már épp olyan, mint amilyet lecseréltél érte. Férfias szokásait igen hamar leveti, és hol van már a reggeli ágybankávé? Hozhatod te helyette. Pedig a legjobb kávézó a franciaágy. Kedvenc Fusserl-esszém arról szól, hogy az európai ember alapvetően az ágya mentén tájolja be a világot. Az ágy a kezdő- és a végpont, abból indulunk el reggel, és oda térünk meg éjszaka. Nem is az otthonunkra vágyunk igazán, hanem magára a bejáratott ágyunkra. E köré épül a világunk. Még az esszét nem is olvastam, de már eszerint gondolkodtam. Mivel bérelt lakásaim igen gyakran váltják egymást, az igazi otthonosság érzetét nem ismerem. De van egy szuper két méterszer kétméteres ágycsodám. Pompás, egészséges és kényelmes matraccal, plüssmacskákkal tele. Ez az én igazi birodalmam. Kedvenc elfoglaltságom az alvás, napi 12-14 órákat töltök öntudatlanul (ebbe persze beletartozik a délutáni másfél-két órás beauty sleepem is), ágyban olvasok, ágyban dolgozom (most is), itt gondolkodom, innen intézem a szociális életem, innen nézem a filmeket. Az én ágyam egy miniuniverzum. (Az már más kérdés, hogy rajtam kívül kit is engedek bele...) Napközben, ha ételt rendelek, itt fogyasztom el. Lustának tűnnék? Lehet, hogy az vagyok. Miért is ne? Nem bántok ezzel senkit. A lustaság az egyetlen igazi luxus, amit megengedek magamnak (bár ez igen tág fogalom). Nem meglepő hát a vágyam, hogy a reggeli első kávét is szeretném az ágyban meginni. Ám erre nincs lehetőségem. A már említett robotembert nem az én barátomról mintázták. Én, ha felkelek, hiába sírok, nekem kell a konyhába battyognom, és ha már kimentem, kivártam, míg ezeréves kávéfőzőm kiadta magából a kávét, kinn is maradok. A nap már úgy is el van rontva. (Marjai Judit felvétele)
