Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-02 / 252. szám, péntek

6 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 2. www.ujszo.com PENGE „Az ördög egy pasi volt” A Manchesterben élő Carol Ann Duffy alighanem a kortárs angol költészet egyik legna­gyobb alakja. A világ felesége című könyv pedig, Kappanyos András bravúros megoldások­ban bővelkedő magyarításának köszönhetően az utóbbi évek egyik legjobb műfordításkö­tete. A kötet anyagából Zsótér Sándor már 2002-ben legendás előadást rendezett a Trafóban: vagyis a magyar közönség előbb ismerte a művet értelmező, dramatizált megjelenítésben, mint líraként papíron. Carol Ann Duffy könyvének központi témája a nőiség szerepe a férfi­centrikus vagy inkább annak látszó hatalmi struktúrákban, beszédmódokban. A kötet gya­korlatilag portréversek mar­káns sorozata, melyek nagy ré­sze nevezetes létező és fiktív nők szokatlanul intim és éles portréit kínálja (Piroska, Delila, Medúza, Kirké, Eurüdiké stb.), vagy éppen a meghatározó eseményeket vagy történelmi, mitológiai korrekciókat a fele­ség pozíciójából kiszólva végzi el (Mrs. Teiresziasz, Mrs. Faust, Pilátus felesége, Lázárné, Frau Freud, Mrs. Quasimodo stb.). A monologizáló (legyen szó belső vagy afféle tudósítói, szemtanúi beszámoló monológról) nőala­kok tehát vagy egy-egy kanoni­kus, kultúrtörténetileg mélyen gyökerező történés alternatív értelmezését tátják elénk, vagy éppen saját, egy-egy ismert el­beszélésben betöltött szerepük­ről adnak helyzet- vagy hangu­latjelentést. Mielőtt valaki fél­rehúzná a száját, mondván, lám-lám, ismét a szokásos fe­minista attitűd eredetieskedő, bombasztikus, de végered­ményben kiszámíthatóan üres intellektuális silánysága (!), sie­tek leszögezni: szó sincs róla: Duffy valamennyi költeménye pazar konstrukciójú, széles ér­zelmi skálán mozgó, meglepe­tésekkel, -utólag felsejlő össze­függésekkel teli szerepvers, mely épphogy a klisék, sémák, nemi beidegződések ellenében dolgozik. A Mrs. Teiresziasz című költemény például a nemi identitás megkérdőjelezését formálja költészetté:,/mit biz­tosan tudok: / mikor sétálni ment, még férfi volt, / és nő lett, mire visszajött.” Rendre elő­tűnnek a sorsfordító történelmi események is, a Pilátus felesége például alternatív szemszögből mondja el Krisztus és Pilátus történetét, olykor ironikus szí­nezetet kapnak a látszatbugyu- ta női megjegyzéseknek kö­szönhető tudományos felfede­zések (pl. a darwinizmus Duffy szerint abból a női mondatból bontakozott ki, melyet Mrs. Darwin vágott a félje képébe egy állatkerti látogatás során: „Valami abban a csimpánzban rád emlékeztet.”). Különösen izgalmasak azok a versek, me­lyekben a női narrátor úgy fi­gyeli a férfiak vüágát, mintha az megközelíthetetlen, érthetet­len és amorfságában is szánal­mas univerzum lenne. Mrs. Szi- szüphosz például egy túlórázó palimadárhoz ment feleségül: „Most is a kővel bénázik, a hülye valag.” Társadalmi, szociális dimenziók érzékeltetésére, s így a nyelvi regiszterek féktelen előbuzogtatására is alkalmas terep kínálkozik a költőnő szá­mára: a Mrs. Faust például az „egyetemi kapcsolat” napra­kész bizarrságát teszi céltáblá­jává: „BA. MA. PhD. Semmi gye­rek. / Két fürdőköpeny. Enyém. Tied.” A nyelvi regiszterek és a versformák sokaságát eleven és polifunkciós komponensként kezelő fordító elsőrangú mun­kát végzett (még a cockney rhyming slang visszaadására is sikeres kísérletet tesz!). Duffy sejthetően egy önálló női szlen­get dolgozott ki. Az Anne Hathaway című vers természe­tesen ragyogó szonett (a ma­gyar változat Szabó Lőrinc for­dítástechnikáját is megidézi), mely egy Shakespeare végren­deletéből vett idézet kifejtése. A „Feleségemre hagyom a másik legjobb ágyamat” mondatból természetszerűleg következik a házasság és a szexualitás nyelv­ként, költészetként való felfo­gása és megjelenítése: „... s lágy rímként felelt / testére testem: ekhó, asszonánc, / az állítmánya jó alanyra lelt, / érintés, illat, íz: színmű és románc / színészei. Álmomban szó vagyok,/s ő írt, s az ágy: papír a toll alatt. ” Akör- menet során megszülő Johanna nőpápa (Janus Pannoniusnál is hasznosított) legendája egyér­telműen blaszfémikus, mégis gyönyörűségesen képes fel­emelkedni a transzcendencia magasába: a(z egyébként so­sem létezett) pápanő a szülés pillanatában érzi meg az örök­kévalóság erejét és az Úr hatal­mának közelségét. Az ördögfele­sége című kisciklus szintén a nagyvárosi, redukált vallásos­ság közhelyeivel űz pazar nyelvi játékot és torokszorongató rém­mesék sorozatában ragadja meg az egzisztenciális létszo- rongatottságot előidéző beval­lott, bevallatlan vagy hence­gésből erénynek feltüntetett bűnt, kísértést. „Elájult bennem a lélek./Az erdőbe hajtott velem, egy babát kellett a földbe ásnom ott./A szexért, éreztem, megve­szek. / Mindent csináltunk. / Nem mondom él, miket”-mono- logizál pl. Mocsok, az Ördög egyik asszonya. Lebilincselő olvasmány, biz­tos arányérzékkel megírt, ka­landos, feledhetetlen könyv. (Carol Ann Duffy: A világ fe­lesége, fordította Kappanyos András, Arktisz Kiadó, 2006.) Értékelés: Sylvia Kristel ismét forgatni szeretne. Még Emmanuelle szerepébe is szívesen visszatérne. Az érzékiség szimbóluma volt Ötvenöt évesen ismét Emmanuelle szerepére vágyik - de már női ölelésben (Zuzana Mináčova felvétele) Évekig tartó hallgatás után önéletrajzi kötetével lépett közönség elé Sylvia Kristel, a legendás Emmanuelle- filmek holland színésznő­je. Pár nappal ezelőtt azonban újra megtörte a személyét övező csendet. SZABÓ G. LÁSZLÓ Madridban, egy nemzetközi filmfesztiválon sikerrel vetítették Topor és én című, első animációs rendezését. Roland Topor, az 1997-ben elhunyt francia író-gra­fikus mestere, szellemi-lelki men­tora, jó barátja volt az ötvenöt éves, egykor az érzékiség szobra­ként, a vágy elérhetetlen tárgya­ként kezelt, magánemberként azonban sok fájdalmat megélt színésznőnek. „Szerelmi szálak nem fűztek bennünket egymáshoz - mesélte Sylvia Kristel Karlovy Vary tavalyi fesztiválján -, de élete végéig na­gyon szoros kapcsolatban vol­tunk. Nem állítom, hogy mindent tőle tanultam, amit a festészetről tudok, ami viszont a technikámat illeti, rengeteget köszönhetek ne­ki. Ő beszélt rá arra is, hogy olaj és akvareli helyett használjak valami mást. Először a vörösbort taná­csolta. Az illik hozzád a legjob­ban, mondta, serkenti a vágyakat. Aztán kitalálta, hogy próbálkoz­hatnék a hamuval is. Egy kellemes szeretkezés után ugyanis sokan cigarettáért nyúlnak. A bor és a hamu színe pedig még illik is egymáshoz.” Roland Topor később egy közös könyvet is készített a vonzó szí­nésznővel. Igaz, csak bibliofil ki­adásban, de annál nagyobb örö­met szerezve azoknak, akiknek ju­tott belőle. A történetet, az eroti­kus mesét Topor vetette papírra, Kristel az illusztrációkat készítet­te - vörös rúzzsal. A Topor és én című filmet Lisszabon fesztiválján már díjazták, Madridban most láthatta először a közönség, s a nagy elismerésnek köszönhetően Sylvia Kristel most ismét reflek­torfénybe került. A film születé­sének körülményei furcsa mód a színésznő életének egyik legmeg­rázóbb fejezetével esnek egybe: akkor határozta el, hogy Topor- hoz fűződő kapcsolatát megörökí­ti, amikor orvosai nyirokmirigy- rákot diagnosztizáltak a nyaká­ban. Történt mindez öt évvel ez­előtt, amikor magánélete már amúgy is kudarcokkal volt tele. Férjei, szerelmei elhagyták, meg­csalták, biztos támaszra csupán első házasságából született, ma már felnőtt fiában talált. És akkor, betegsége idején vette kezébe a tollat is. „Már nem volt mitől tartanom - mesélte Karlovy Varyban. - Ami­kor az orvos a szemembe mondta, hogy mindent megtesznek értem, de semmit sem ígérhetnek, tud­tam, hogy a halál kapujából fog­nak visszarángatni. Nem sokkal később ugyanis már a tüdőm is veszélyben volt. Tehát elkezdtem írni. Nem a végrendeletemet, az­zal nem siettem - az életemet! Mindazt, ami az elmúlt ötven év alatt történt velem. S miközben teltek a napok, a betegséggel szemben is erősebbnek éreztem magam.” A könyv Meztelenül címmel je­lent meg Franciaországban, s bár Sylvia Kristel szokatlan „hagya­téknak” szánta, olvasóinak, egy­kori rajongóinak ezzel is akkora meglepetéssel szolgált, mint sze­relemre éhes diplomatafeleség­ként az Emmanuelle első részé­ben. A kitárulkozás, akárcsak a meztelenre vetkőzés tökéletesen sikerült. Színészi pályáról, mint ír­ja, egyáltalán nem álmodott. Tit­kárnőként dolgozott egy vállalat­nál, amikor „szerepet” ajánlottak neki egy holland reklámfilmben. Feladata csupán annyi volt, hogy ruhátlanul álljon egy akkor új tí­pusú mosógép mellett, s hogy egyetlen gesztussal jelezze: imád­ja a frissen mosott ruha illatát. Szépsége, érzékisége már akkor is szembetűnő volt, szemérmessé­gét azonban le kellett küzdenie. Ha nincs a mama, aki rábeszéli őt a szereplésre, talán el sem vállalja a filmet. Just Jaeckin azonban éppen ebben a mosógépreklámban fi­gyelt fel az akkor huszonkét éves Sylvia Kristelre, és így kapta meg azt a szerepet, amely egy csapásra világhírűvé és igazi szexbál­vánnyá tette. Emmanuelle Arsan híres ponyvaregényének akkor már volt egy korábbi feldolgozá­sa: Én, Emmanuelle címmel, Erika Blanc főszereplésével 1969-ben olasz film készült belőle. A min­dent elsöprő siker azonban elma­radt. Az Sylvia Kristel nevével (és elegáns mezítelenségével) forrott össze. A modellkedő titkárnőből egyik napról a másikra világszerte ismert színésznő lett, aki 1974-ben, következő filmjében, az NSZK-ban forgatott Der Lie- besschülerben (ugyancsak me­rész jelenetekben) Tordai Teri partnemője volt. Két évvel később a Párizsban dolgozó lengyel ren­dező, Walerian Borowczyk bízza rá a Periféria női főszerepét, a warholi istállóból kirobbant ame­rikai csődör, Joe Dallesandro ol­dalán. Sigismund, a párizsi üzlet­ember (Dallesandro) - bár boldog házasságban él - titkos útjai során szenvedélyes napokat tölt egy szépséges prostituálttal (Kristel). Ennyi volt a történetben a holland színésznő szerepe, de az arisztok­ratikus viselkedésű örömlány bő­rébe bújva is olyan nagyot „dom­borított”, hogy a világ számos or­szágában az Emmanuelle folyta­tásaként nézték a filmet. Ami ké­sőbb aztán el is készült, előtte azonban még játszott a Vad ágyakban, a Repülőtér ’79-ben, A meztelen bombában, majd 1981-ben, Nicholas Clay oldalán a Lady Chatterley szeretőjében. Akkortájt már olyan rendezők­től is vett néhány leckét, mint Ala­in Robbe-Grillet (Játék a tűzzel) vagy Roger Vadim (A hűséges asszony). A Mata Hari és a Perzse­lő szenvedély csak ezután jött, 1992 és 1993 között pedig hét Emmanuelle-sztori, amelyekkel végérvényesen elkötelezte magát e nem sokaknak kedvező mű­fajjal. Ahhoz ugyanis, hogy valaki hosszú éveken át szerelemből és gyönyörből vizsgázzon jelesre né­zők milliói előtt, nemcsak testi és érzéki adottságok kellenek, ha­nem - bármennyire meglepő - szellemi tartomány is. Sylvia Kris­tel pedig kiemelkedően magas IQ- val ült be filmbeli fonott székébe, s ez az arcán is tükröződött. Az, amit addig megélt - kilencévesen megerőszakolták, tizennégy esz­tendősen elváltak a szülei, kap­csolatai rendre megszakadnak - nem. Azt leplezni tudta. Mezíte­lenül című könyvében arról is őszintén vall, hogy rögtön az első Emmanuelle-siker után, amikor első félje szakított vele, elkezdett inni, alkalmi kapcsolatai közül pedig kettőt is megemlít: Gérard Depardieu volt az egyik, Warren Beatty a másik. Legnagyobb titká­ról is a könyvben rántja le a leplet. A nők már az Emmanuelle forga­tása idején is sokkal jobban von­zották, mint a férfiak, úja, ők csak megszerezni, majd birtokolni akarták. Hollywoodi évei alatt a kábítószer rabja volt, meséli, s hogy végül mégis minden drogtól el tudott szabadulni, azt a nővé­rének köszönheti, aki végig ott állt mellette. Sylvia Kristel ma Amszterdam­ban él a fia közelében, aki pincér­ként (és alkalmi színészként) ke­resi kenyerét. S miután betegsé­géből teljesen felépült, ismét szí­vesen állna kamera elé. Még akár Emmanuelle-ként is, csak ne férfi partnert állítsanak mellé. Ez az egyetlen kívánsága. Nincs ebben semmi furcsa, állítja, hiszen egy nő sokkal jobban ismeri egy másik nő érzéseit és vágyait, mint bár­melyikférfi. Újabb filmről azonban egyelőre szó sincs. Ő rendez majd ismét, mégpedig egy kemény filmet - ahogy ígéri. Los Angelesben töl­tött éveiről fog szólni, amikor Hollywood mezítelenül akarta falhoz szorítani.

Next

/
Thumbnails
Contents