Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-24 / 270. szám, szombat

10 Szombati vendég UJ SZÓ 2007. NOVEMBER 24. www.ujszo.com David Merlini: „Nincs ünneplés, de nyavalygás és finomkodás sem. Szeretném behozni az elmúlt két évet, amelyet ilyen-olyan támadásokkal elvettek tőlem... Világrekord: 10 perc 17 másodperc a víz alatt i « Elérte, amit huszonkilenc évesen még senki sem: a vi­lág legrangosabb szakmai elismerését, a World Best Escape Artist-díjat kapta Hollywoodban. Előtte há­rom nappal azonban a sza­badtüdős merülés eddigi rekordját is megdöntötte. SZABÓ G. LÁSZLÓ David Merlini mostantól fogva hivatalosan is a világ legjobb sza­badulóművésze, s e két komoly eredménnyel pályája is azonnal fel­ívelt. A legjelesebb amerikai szóra­koztatóipari cégek ostromolják ajánlataikkal, ő azonban még nem döntött, melyikkel köt szerződést. Tengerentúli sikere mérhetetlen örömmel tölti el, s bár Magyaror­szágon egyelőre nem tervez újabb produkciót, nem ül a babéijain. Meglepett a rekordja: 10 perc 17 másodperc a víz alatt ez iszo­nyú sok! Már három hete kint voltam Ka­liforniában, ott, helyben készültem a nitrogénes fagyasztásra, és úgy gondoltam, másfél éves készülődés után eljött az ideje, hogy megkísé­reljek egy hosszabb, szabadtüdős merülést. Ami ugye, önálló sport­ág, a szórakoztatóipartól pedig elég távol esik. Eddig otthon, a für­dőkádban és különböző uszodák­ban készültem rá. S mivel nem bú­vár vagyok, hanem szabadulómű­vész, azt találtam ki, hogy megbi­lincselve és láncokkal körbetekerve engedjenek le a medencébe. De az egész úgy kezdődött, hogy első es­te, amikor a Los Angeles-i Magic Castle elnökével elmentem vacso­rázni, megemlítettem neki, hogy egyszer majd szeretnék rekordot dönteni, ő pedig rögtön lecsapott az ötletre. Észak-Hollywoodban béreltem műtermet, ott készültem a jeges produkcióra, a Purgatórium egyik jelenetére, és másnap már ott volt egy ugyanolyan víztartály, mint itthon. Nem tudom, honnan szedték, de ott volt, hogy gyakorol­hassak. Hol került sor a merülésre? A Magic Castle előtt. Tűzött a nap, mégis rengeteg lámpát felállí­tottak, rengeteg tévécsatorna kép­viseltette magát a műholdas autó­jával, üyen-olyan kamerával. Az akvárium tetején aztán megbilin­cseltek, rám tették a láncokat, és belevetettem magam a vízbe. Más­fél perccel később azonban azt hit­tem, meg fogok fulladni. Nem bír­tam tovább, és kijöttem. Síri csend fogadott. A bilincs még rajtam, fo­gom a fejem... sem ez zavart. Pár perccel a pro­dukció előtt színezéket öntöttek bele, hogy szép zöldes legyen, és ahogy kinyitottam a szemem, olyasfélét éreztem, mintha könny­gázzal fújtak volna le. Annyira marta a víz. Úgy látszik, gyenge voltam, nem tudtam elviselni a csípős hideg vizet, ezért másfél perc után kijöttem. Nagyon nehéz elmondani, mit éreztem. Rajtam a világ szeme, hatvan nagy tévécsa­torna veszi az egészet, én meg azt mondom: „Köszönöm, mára ennyi.“ Lehet, hogy sokan azt hitték, már ez is a produkció része volt. Egy jól kitervelt előjáték. Nem. Ez tényleg kudarc volt. Otthon, a fürdőkádban mindig minden úgy történik, ahogy aka­rom. Hollywoodban nem ez volt. Nem is hittem, hogy üyesmi meges­het velem. Nem mondom, hogy el­nézést kértem, csak megígértem, hogy holnap újra megpróbálom. És másnap még többen jöttek el. Két­szer annyian. S ahogy ez a forgató- könyvben meg volt írva, bilincs, láncok, merülés és 10 perc 17 má­sodpercig bírtam. Festék? Nem volt. A vizet sem éreztem olyan jegesen hidegnek. Persze le­het, hogy a neoprén ruha is segí­tett, hogy ne fagyjak meg. Mivel kapucnija is volt, úgy néztem-ki, mint egy békaember. Papírom van a rekordról, bejegyezték. Már az interneten is ott van, hogy enyém a világcsúcs ebben a pillanatban. Páratlan produkciói mellett nem lehet ez olyan furcsa érzés. Pedig az. Még egy kicsit bűnös­nek is éreztem magam, hiszen ren­geteg sportember van, aki erre tet­te fel az életét, én meg csak úgy úri passzióból, öt bilinccsel, ötven kiló lánccal és hat lakattal a testemen megcsináltam. De én nem akarom elvenni senkinek a kenyerét, sem az élete célját. Boldogít a tudat, hogy világrekordot sikerült felállí­tanom, ahhoz az emberhez vi­szont, aki egész életében erre ké­szül, tudom, hogy nem érhetek fel. Ő bizonyára komoly áldozatot hoz érte, én meg szabadulóművész va­gyok, akinek életelme a víz, egy bú­várnál mégsem lehet jobb. Én más vagyok. Felállítottam ezt a rekor­dot, köszönöm szépen, itt azonban be is fejeződött részemről a dolog. Ez nem az én te­rületem. Azok, akik szabadtüdős merü­léssel mennek mélyre, nem mo­zognak ott lent, nehogy oxigént veszítsenek. Nekem ki kellett szabadulnom a bilincsekből és a láncokból. Az első három percben ez meg is történt. Látta, hol tart időben? Volt lent óra? Nem. Fogalmam sem volt, mennyi az idő. Addig maradtam, amíg bírtam. Úgy merültem le, hogy negyed órát szeretnék lent tölteni. Ami lehetetlen. Én mindig többet irányzók elő magamnak, hogy a kevesebb se le­gyen kevés. Ezzel az életben is így vagyok. Ha hatkor kell kelni, akkor négyre állítom az órát, így belefér a lustálkodás, a nemakarás, a linkes- kedés, mert elég, ha fél hatkor ki­mászom az ágyból. Nagyobb cél be­állítása után egyszerűbb messzire jutni. A kinti média egyébként óriá­si sikernek könyvelte el a rekordot. Rengeteg inteijút adtam, a legkü­lönfélébb lapok közölték a hírt, és rengeteg fotó is megjelent. Egy amerikai szabadulóművész próbál­kozott ugyanezzel nemrég, ő egy üveggömben akarta felállítani az új rekordodé csak hat és fél percig bírta, pedig előtte tiszta oxigént lé­legzett be. Neki is fricska volt, hogy jött egy magyar gyerek és lepipálta. Hangsúlyozom: én tényleg nem azért vállalkoztam erre, hogy bárki­vel versenyre keljek csak magam­nak akartam bizonyítani. Nem mo­tivál az sem, hogy többet bírok, mint más, csupán jó érzés, hogy mi­re vagyok képes. Szeretek játszani. Mennyi erőt vett el a merülés a három nappal későbbi produk­ciótól? Rengeteget. Ezért is voltam olyan nagyon fáradt a díját­adáson, amikor a vörös sző­nyegen Pamela Anderson mögött és Roger Moore előtt masíroztam. Úgy nézek ki a fotókon, mintha nem is én lennék az. Nem ismertem magamra. Sápadt voltam, alig álltam a lábamon. Három nappal később pedig befagyasztották egy kádba, el­végre ezért ment Amerikába. Úgyanolyan jégkockába fagyasz­tottak, mint itthon, a Hősök terén, 2001-ben, csak ez „gyorsított eljá­rás“ volt. Füst és folyadék formájá­ban híg nitrogént öntöttek rám, ami felvette a kád alakzatát. Jut eszembe: 2001 óta ugyan­úgy pisil, mint előtte? Nem ma­radtak belső nyomai annak, hogy órákat töltött a jégben? Az égvilágon semmi bajom nem származott belőle. Akkor vissza a kádba! Folyik a nitrogén. Ott áll egy nagy tartályautó, raj­ta tizennyolc nitrogénpalack, két cső bevezetve a kádba, megnyitják a csapot, és hatalmas nyomással áramlani kezd a nitrogén. Hogyan kell ezt elképzelni? Mint egy gomolyfelhőt? Betakar egy jeges felhő, aminek a hőmérséklete mínusz 199 Celsius fok. Csak az arcom volt szabad, mi­re befagytam, kibújtam a kényszer­zubbonyból. A testemen éreztem a jeget. Belefagytam a dobozba. És mennyi időt töltött benne? Kerek negyven másodpercet. Ennyi idő alatt válik a köd jéggé, utána felállítják, és elkezdik bonta­ni, én ott vagyok benne. Anélkül, hogy levegőhöz jutnék, hiszen a fo­lyékony nitrogénnek az a tulajdon­sága, hogy elszívja a levegőt. Vol­tak fura helyzetek a jégben, szeren­csére sikerült mindent áthidalni. Például, amikor a csörlő felemeli a jégkockát... ha túlránt egy kicsit, feldőlhetek a jéggel, anélkül, hogy mozdulnék. Abban a helyzetben semmit nem tüdők csinálni. A szememet néha ki tudom nyitni, mivel a szemgödör­be nem kerül jég, a szemöldököm felfogja. Tehát a jégen át látom, mi történik kint. Ez az óriási előnye a nitrogénnek, hogy mielőtt befoly­na a szememhez, már meg is fagy. Ez kémia. Nem varázslat. Itthon tiszta vizet engedtek rám, az fa­gyott meg rajtam nitrogén nélkül. Betettek egy kamion hűtőkamrájá­ba. Amerikában híg nitrogénnel keverték a vizet, hogy az egész fo­lyamat gyorsabb legyen. De a vége ugyanaz volt, mint itthon. Ott is azt éreztem, hogy apróságokon múlik az életem. Ha egy pidt ferde a szín­pad, feldőlhetek, és ripityára törhe­tem magam. Várta, hogy jöjjenek a lángcsó­vák. Láncfűrésszel és kalapáccsal rob­bantották szét a jeget. Mindenki fellélegzett, amikor kiszabadul­tam, aztán megszárítkoztam gyor­san, és máris kezdtük elölről, hogy az egészről a lehető legjobb felvétel szülessen. Nagyon nagy tempóval ment a dolog. Ha pénzt kaptam volna érte, akkor sem csináltam volna lelkesebben. Az egész bevétel ugyanis egy gyermekétkeztetési program javára ment. De hiszen itthon, az elutazása előtt még azt nyilatkozta: tete­mes pénzébe kerül a produkció, hiszen mindent saját zsebből gyártatott le. Én azt hittem, kint majd minden költsége megtérül. Csak a szállítási költségekbe se­gítettek be, hogy azt ne nekem kell­jen teljes mértékben állnom. Anya­gi ráfizetésről azonban csak akkor beszélhetünk, ha nem tudtam vol­na megcsinálni a produkciót. De így, hogy sikerült, tízmillió dolláros kampányt kaptam érte, a sok tévécsatorna által in­gyen reklámot. En­nek köszönhetem a sok meghívást. Arról, hogy kik lesznek a meghívott­jai a műsor­nak, és ki­ket jelöl a szakma e rangos díjra, külön zsűri döntöff. A vüág két legnagyobb bűvészszerve­zete. A Society of American Magicians és az International Brotherhood of Magicians. Az elis­merés pedig a bűvészvilág Oscar- díja. S bár a díjátadó gála komoly múltra tekint vissza, a kelet-euró­pai blokkból én voltam az első, akit meghívtak és jutalmaztak. Még harminc sincs, és eljutott a csúcsra. Amikor túl voltam az első pro­dukción, a szabadulóművészek vi­lágszövetségének az elnöke gratu­lált, és a díjat is ő adta át. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akire gyerekként felnéztem. De el kell, hogy mondjam: sokan segítet­tek a munkámban. A magyar és a kinti stáb, szervezők, pirotechniku­sok. December közepén sugározza a műsort a FOX, ő adja majd el több tévécsatornának. Amióta itthon va­gyok, minden nap hívnak Ameriká­ból, nekem csak az a dolgom, hogy szelektáljak a felkérések között. Nem az a célom, hogy nagyon sok pénzt keressek, hanem hogy meg tudjam valósítani néhány álmo­mat, amelyekhez hatalmas háttér, apparátus kell. Nem akarok ölbe tett kézzel ücsörögni. Majd hu­szonöt év múlva! Rá kell kapcsol­nom. Most tartok ott, hogy a repülő elindult a kifutópályán, elért egy jó sebességet, de még nem szállt fel. Az irány viszont adott. Azt már betápláltam. Állítólag külön figyelt arra is, hogy a neve mögött mindig ott legyen: from Hungary. David Merlini Magyarország. Mivel Olaszországban nőttem fel, olasz az édesapám, mondhat­tam volna azt is, hogy Olaszország­ból jöttem. Nem mondtam. Magyar az édesanyám, és sok szép lehető­séget kaptam Magyarországtól. Csak az elmúlt két évben úgy érez­tem, túl sok irigyem lett. Rengeteg gáncs és sérelem ért, végül mégis felülemelkedtem mindegyiken, és azt akartam elérni, hogy Amerika még többet tudjon a magyar kultú­ráról. Úgy érzem, sikerült. Most jött hát el a megérdemelt pihenés ideje? Év végéig, gondo­lom, már nem szabadul, marad a fészkében. Nincs ünneplés, de nyavalygás és finomkodás sem. Dolgoz­ni kell. Szeretném behozni az elmúlt két évet, amelyet ilyen-olyan támadások­kal elvettek tőlem. Több ötletem is van. Még nem döntöttem el, hogy melyik kö­vetkezik. ... mi történt? Vizet nyelt? Foghatnám arra, hogy hideg volt a víz, noha tényleg az volt, még­4 « i <

Next

/
Thumbnails
Contents