Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)
2007-11-23 / 269. szám, péntek
Kultúra 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 23. Nyolcvanéves korában elhunyt a kortárs balett egyik legnagyobb egyénisége, nagy újítója Adieu, Maurice SZABÓ G. LÁSZLÓ Csak a kritikusai és a nagyvilág hívta Béjart-nak, táncosai, kollégái, számára mindig is Maurice volt. Maurice, a mágus. A nagy varázsló. A kortárs balett egyik legnagyobb egyénisége, vezető koreográfusa, csodás alakja, nagy újítója. Sosem betegeskedett. Ha baja volt is, nem mondta - gyógyította. Tánccal, beszédes mozdulatokkal, érzelmekkel töltött, apró gesztusokkal. Tizennégy évesen már Párizsban, a Nemzeti Opera színpadán táncolt, később Roland Petit társulatával járta a világot, majd Stockholmban koreográfusként is bemutatkozott. 1960-ban, Brüsz- szelben alapította meg mára legendás társulatát, a XX. Század Balettjét, amellyel olyan táncosokat adott a világnak, akik nemcsak tudásukkal, érzéki kisugárzásukkal is hatni tudtak. Jorge Donn volt a leghíresebb Tűzmadara, az ő testére komponálta a Bolerót és a Rómeó és Júliát is. Aztán sok évvel később, amikor már Donn az égi színpadon táncolt, Mozart és a Queen zenéjére készült Tánc az életért című frenetikus erejű koreográfiájával áldozott emlékének. 1970-ben a belga fővárosban iskolát alapított, majd miután áttért az iszlám hitre, a fekete kontinensen az École Mudra Afrique-ot is létrehozta. 1987-ben elhagyta Brüsszelt és a svájci Lausanne-ba költözött, ahol Béjart Ballet néven új együttest alapított. Ezzel a társulattal vendégszerepeit pár évvel ezelőtt Budapesten, és ott is akkora sikerben, elismerésben volt része, hogy az előadás után azt ígérte, hamarosan visszajön. Nem telt el nagy idő, a Béjart Ballet ismét a magyar fővárosban lépett közönség elé, de a Mester már nem volt jelen. Egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy utazzon, mondták a táncosai, de senki sem gondolta, hogy ennek komoly oka lehet. Ma már tudjuk: az volt. Gyógyíthatatlan betegsége akadályozta abban, hogy repülőre üljön. Előttem az arca, ahogy a Vígszínház színpadán áll: fekete garbó, fekete nadrág, fekete cipő, piros sál. Táncosai kezét fogva bámul a nagy, fekete lyukba. Fürdik a fényben, miközben ő maga semmit sem lát. „Jó itt - fogalmazott tömören. - Hol vággyal, hol félelemmel tölt el ez a sűrű, áthatolhatatlan sötétség. Veszélyesen vonz. Akár a szerelem.” Adieu, monsieur Béjart. Ég önnel, Maurice. Köszönet mindenért. (Reuters-felvétel) Ma este Sütő András darabját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját mutatja be a Komáromi Jókai Színház Az eszelős jogérzet drámája Erős párhuzam vonható Kolhaas Mihály ma este színre kerülő története és az 55. jubileumát ünneplő Komáromi Jókai Színház között. A színháznak ez alatt a több mint félszáz év alatt éppúgy meg kellett küzdenie a hatalommal a tisztességes életben maradásért. SZÉL JÁNOS Az Egy lócsiszár virágvasárnapja az egyén és a hatalom konfliktusának, az emberi tisztesség kiszolgáltatottságának példázata. Kolhaas Mihály nem elsősorban két lováért küzd, hanem a jogtiprás ellen, amely büntetlenül hagyja az önkényeskedőt. A törvényes rend helyreállítását akarja kikényszeríteni, s végül a bitófán végzi. Kolhaas Mihályt Fabó Tibor, Öllé Erik és Pogány Judit az előadásban (Dömötör Ede felvétele) Határon túli magyar színházak MA-HOLNAP? Ez a címe annak a konferenciának, melyet ma tartanak a Jókai Színház Vasmacska Stúdiószínpadán. Délelőtt a határon túli magyar színházak, a Kolozsári Állami Magyar Opera, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház mutatkozik be, s a kassai Thália Színház is képviselteti magát. Délután Nánay István és Darvay Nagy Adrienne színi- kritikusok, Nyakó Béla, a Kisvár- dai Határom Túli Magyar Színházak Fesztiváljának igazgatója, Mátyás Irén, a Zsámbéki Nyári Fesztivál igazgatója, Horányi László színművész, a Magyar Játékszíni Társaság elnöke, Nagy- né Varga Melinda, az OKM főosztályvezetője és Radácsi Anikó, az OKM címzetes főtanácsosa a határon túli magyar színjátszással, annak finanszírozásával, a megmutatkozási és együttműködési lehetőségekkel foglalkozó előadásai hangzanak el. Az eseményre jelenik meg a Kulisszák színházi lap különszáma, a komáromi színház eddigi 55 évének képes összefoglalója, jelenlegi és volt színművészek vallomásaival. Este fél hétkor nyitják meg a 70 éves Kopócs Tibor festőművész, egykori díszlettervező Színészportrék című kiállítását. (szél) feleségét, Lisbethet Holocsy Katalin alakúja. Kolhaas barátja, Nagelschmidt szerepében a Komáromba vendégként visszatérő Öllé Erik látható. Mariát Pogány Judit m. v. alakítja, aki jelenleg négy budapesti színházban játszik, mégis elfogadta az előadást rendező Lukáts Andor meghívását. Hogy miért? „A kaposvári színházban sokat dolgoztunk együtt Lukáts Andorral. Nagyon sokszor voltunk partnerek a színpadon. Hihetedenül kötődünk egymáshoz. Az egyféle ízlés, az egyféle munkamorál összeköt két embert akkor is, ha már sok éve különváltan dolgoznak. Amióta eljöttem Kaposvárról, már hívott a Kék, kék, kék című Egressy Zol- tán-darabba. Ez volt az első szempont. Kisvárdán láttam az Ibusárt. Már akkor kiválasztottam magamnak a társulatot. Ehhez jött azután A bor, melyre egy régi barátunk, Bezerédi Zoltán hívott meg. Hihetetlenül szimpatikus a társulat. Munka közben is. Az ember érzi azt a fajta lázas akaratot, amivel Kaposváron is kezdtük a munkát, amikor még fiatalok voltunk. Borzasztóan akarják, hogy jó színházat tudjanak csinálni. Ennek természetesen vannak tanulóévei. Nem minden előadás sikerül úgy, hogy a közönségnek rögtön elnyelje a tetszését. De ez egy út, amit be kell járni” - vallja Pogány Judit Jászai-díjas érdemes művész a Kulisszák című színházi lap ma este megjelenő számában. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja című dráma ma esti bemutatójával a tavaly elhunyt Sütő András emléke előtt is tiszteleg a társulat. Született mint prímás Hetvennégy éves korában tegnap elhunyt Póttá Géza. A szinai cigányprímás az utolsó őstehetségek egyike volt. Olyan cigányprímás, aki mindig, mindenütt kiszolgálta a közönséget. Játszott cigányzenét, népzenét, nótákat, slágereket. Imádott társa a hegedűje volt. Ha fellépésre hívták, végigutazta az éjszakát, reggel kiöltözve, hófehér ingben, öltönyben, nyakkendősen kiszállt a vonatból, végigpróbálta a délelőttöt, s este olyan frissen állt színpadra, mintha egész álló nap pihent volna. A közönség imádta, olyan hangulatot teremtett, hogy szíve szerint mindenki énekelni kezdett volna, ő tisztelte a hallgatóságot, élvezte a sikert. Ha tízszer tapsolták vissza, tíz ráadást adott, vidáman, mosolyogva, fáradhatatlanul, minden porcikájával muzsikálva. Aztán, az előadás után, levezetésként hajnalig szórakoztatta tisztelőit, tanítványait. A szakmabelieket. Azokat, akik maguk is a népzenének, a néptáncnak hódolnak. S akik életük végéig büszkék lesznek arra, hogy Géza vezetésével brácsáz- hattak, az ő hegedülésére táncolhattak. Annak idején megha(Farkas József felvétele) tottan vette kezébe az Ifjú Szivek gondozásában megjelent egyetlen CD-jét, amely nem hagyományos nagylemez, hanem muzsikusportré. Tanítani kellene, amit nem lehet tanítani: szívből, szívvel zenélni, ez volt a legnagyobb kincse, tudománya. Nyár óta komoly beteg volt, de a szíve azóta nem volt a régi, amióta elment Dzsuga Géza, Pimasz, aki barátja és muzsikustársa volt. Most újra összekacsinthatnak. Póttá Gézát holnap 14 órakor helyezik örök nyugalomra a szinai temetőben, (end) PINCE mrhhh Csak dizájn a lélek? Németh Gábor új kötetének, mely a nagy sikerű Zsidó vagy? után kisprózákat tartalmaz, alaptémája az emlékezés és a felejtés viszonya, illetve az a tudatfázis, amikor az emlékezés (vagy a felejtés) átcsúszik a képzelet világába. Az író ezt így fogalmazza meg: „Ráengedem, marólúg vagy javítószoftver, titkosírás, a végén marad valami mozi, de annak valószínűleg már nem sok köze lesz az egykor történtekhez.” Aszerző vérbeli átváltoztató művész, képes irodalommá alakítani szinte bármit: álomfoszlányt, újsághírt, esszét vagy emlékezést. A kötetbe szerkesztett sokféle szöveg közös nevezője talán az, hogy ebben a könyvben szinte minden csak töredék, vázlat, terv, elképzelés, törzs nélküli kezdete vagy vége valaminek, valami érzékelhetően nagyon jónak és életerősnek, s paradox módon úgy tűnik, nagyon jó ez így is, betagozódás, beillesztés, kompletírozás előtt vagy helyett. Németh fülszövege pontosan definiálja, miről is van szó: „Apró szigetek a nem-írás tengerén”. Regénykezdemények, első fejezetek, novéllába futó esszék, műhelynaplószerű- ségek sorjáznak és olvadnak egymásba: már a könyv elején az első szöveg a Viszlát címet viseli. Mitől búcsúzik a még fel sem ütött könyv? Az egységes történettől, a történetmesélés minduntalan megkérdőjelezett objektivitásától? A kiteljesedés, az egész illúziójától? A novellából kiszóló ént a „született teljes vakok álmai” izgatják, a képek nélküli álom, az összerakosgatott privát valóságok megragadha- tósága. Ezzel szemben a Sötétkamra A tejszínről NÉMETH GÁBOR a képekre fókuszál: mintha fotók, dagerrotípiák és kisebb- nagyobb mértékben módosított digitális felvételek előhívásának beavatottjai lennénk, látjuk ki-kirajzolódni az egymástól függetlenek tűnő jobb- rosszabb minőségben megőrzött álomképeket, emlékmást vagy érzetképeket. Az ember- vérárulástól Dávid Ibolyán és Orbán Viktoron át Semmelweis Ignáczig ott kavarog Budapest tudatalattijának váratlanul feltörő mesélőkedve, nyelvi regisztere. Az emlékezés gyakorta egészen konkrét, s ilyenkor a műfajáthágás (ha egyáltalán még át lehet hágni valamilyen műfajt) látványosabb: belefa- rolunk egy gondolati, bölcseleti esszébe, ahonnan legfeljebb csak a szokatlanul üde nyelv zökkent ki olykor, vagyCsehy Zoltán kritikai rovata is a nyelv rendre kijátssza ellenünk érzelmeinket és bizonyos fokon trivializálja azokat. A Koldustánc kitűnő Mé- szöly-kommentár, mely számos módon idézi meg Mészöly világát: közvetlenül a beépített idézetekkel, a szinte homiletikus mélységű magyarázatokkal és a novellisztikus továbbgondolás révén. A Pet- ri-portré (Macska nélkül) az autentikus egyéniség magára hagyatottságának és fájó hiányának általános érzetét kelti, s ugyanitt nyer magyarázatot, a Petri-univerzum világán belüké kerülve a kötet címe is. A szövegek alkalmisága szinte minden szöveg szövetén átvérzik, még a hatványozottan fiktív A jövő irodalma című írásban elképzelt elbeszélés főhőse is „tisztára a Kukorelly”, vagy a Ha egy mély nyár végi éjszakán című szövegben is felbukkannak ismert, kortárs személyiségek (például Szilágyi Ákos), s ezáltal teszik bizonytalanná, mondhatni gyanússá a többi szereplő esetleges azonosíthatóságát is. Németh mesteri fokon űzi ezt a játékot, s egyben rávilágít azokra a prózaírói titkokra is, melyek beavatottjaként a művész Arisztotelész elmélete szerint (a kárhoztatok jutalma legyen tartaroszi kárhozat!) utánozza a valóságot. A kötet lélektanilag legjobb darabjai alighanem az Euroví- zió és az Átvilágítás című szövegek, melyek a groteszk lét- szorongatottság egyetemes érvényű paraboláivá tudnak nemesedni. E szövegekre mintha nem egészen lenne ' igaz a jövő irodalmáról szóló víziónovella bombasztikus megállapítása, miszerint: „Rájöttem, hogy a lélek csak dizájn”. Németh könyvének nincs egységes elbeszéléstechnikája, számtalan idősíkváltás, narratív ötlet és nyelvi regiszter teszi olykor szinte elviselhetetlenül sűrűvé szövegeit. A pesti nyelv széles skálájának felvonultatása számos irritáló elemet is hordoz (intimitást imitáló és lekezeléssé váló letegezve mesélés, poént poénra halmozó jópofizás, aktuálköz- életi vonatkozásokra tett célozgatások inadekvát környezetben stb.). Egy példa: „Hasi, szüli, bölcsi, ovi, isi, gimi, egyi, munki, nyugdi, ágyi, köpi, tem- csi, égi, angyi, isti, jézi, félti Jó, nem? A baba fejlődése. ” A gnóma- vagy aforizmagyártásra hajlamos szerző egy mondatát idézem végül: ,A szerző neve pedig: minden szó, amit valaha leír”. Annyi biztos, a Németh Gábor név immár összetéveszthetetlen, és most épp 177 oldalnyi szóban íródott bele a tudatunkba. (Németh Gábor: A tejszínről. Prózák, Kalligram, Pozsony, 2007.) Értékelés: O