Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-23 / 269. szám, péntek

Kultúra 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 23. Nyolcvanéves korában elhunyt a kortárs balett egyik legnagyobb egyénisége, nagy újítója Adieu, Maurice SZABÓ G. LÁSZLÓ Csak a kritikusai és a nagyvilág hívta Béjart-nak, táncosai, kollé­gái, számára mindig is Maurice volt. Maurice, a mágus. A nagy va­rázsló. A kortárs balett egyik leg­nagyobb egyénisége, vezető ko­reográfusa, csodás alakja, nagy újítója. Sosem betegeskedett. Ha baja volt is, nem mondta - gyógyította. Tánccal, beszédes mozdulatokkal, érzelmekkel töltött, apró gesztu­sokkal. Tizennégy évesen már Pá­rizsban, a Nemzeti Opera színpa­dán táncolt, később Roland Petit társulatával járta a világot, majd Stockholmban koreográfusként is bemutatkozott. 1960-ban, Brüsz- szelben alapította meg mára le­gendás társulatát, a XX. Század Balettjét, amellyel olyan táncoso­kat adott a világnak, akik nemcsak tudásukkal, érzéki kisugárzásuk­kal is hatni tudtak. Jorge Donn volt a leghíresebb Tűzmadara, az ő testére komponálta a Bolerót és a Rómeó és Júliát is. Aztán sok év­vel később, amikor már Donn az égi színpadon táncolt, Mozart és a Queen zenéjére készült Tánc az életért című frenetikus erejű ko­reográfiájával áldozott emléké­nek. 1970-ben a belga fővárosban iskolát alapított, majd miután át­tért az iszlám hitre, a fekete konti­nensen az École Mudra Afrique-ot is létrehozta. 1987-ben elhagyta Brüsszelt és a svájci Lausanne-ba költözött, ahol Béjart Ballet néven új együttest alapított. Ezzel a tár­sulattal vendégszerepeit pár évvel ezelőtt Budapesten, és ott is akko­ra sikerben, elismerésben volt ré­sze, hogy az előadás után azt ígér­te, hamarosan visszajön. Nem telt el nagy idő, a Béjart Ballet ismét a magyar fővárosban lépett közön­ség elé, de a Mester már nem volt jelen. Egészségi állapota nem tet­te lehetővé, hogy utazzon, mond­ták a táncosai, de senki sem gon­dolta, hogy ennek komoly oka le­het. Ma már tudjuk: az volt. Gyó­gyíthatatlan betegsége akadá­lyozta abban, hogy repülőre ül­jön. Előttem az arca, ahogy a Víg­színház színpadán áll: fekete gar­bó, fekete nadrág, fekete cipő, pi­ros sál. Táncosai kezét fogva bá­mul a nagy, fekete lyukba. Fürdik a fényben, miközben ő maga semmit sem lát. „Jó itt - fogalma­zott tömören. - Hol vággyal, hol félelemmel tölt el ez a sűrű, átha­tolhatatlan sötétség. Veszélyesen vonz. Akár a szerelem.” Adieu, monsieur Béjart. Ég önnel, Maurice. Köszönet mindenért. (Reuters-felvétel) Ma este Sütő András darabját, az Egy lócsiszár virágvasárnapját mutatja be a Komáromi Jókai Színház Az eszelős jogérzet drámája Erős párhuzam vonható Kolhaas Mihály ma este színre kerülő története és az 55. jubileumát ünneplő Komáromi Jókai Színház között. A színháznak ez alatt a több mint félszáz év alatt éppúgy meg kellett küzdenie a hatalommal a tisztességes életben mara­dásért. SZÉL JÁNOS Az Egy lócsiszár virágvasár­napja az egyén és a hatalom konf­liktusának, az emberi tisztesség kiszolgáltatottságának példáza­ta. Kolhaas Mihály nem elsősor­ban két lováért küzd, hanem a jogtiprás ellen, amely büntetle­nül hagyja az önkényeskedőt. A törvényes rend helyreállítását akarja kikényszeríteni, s végül a bitófán végzi. Kolhaas Mihályt Fabó Tibor, Öllé Erik és Pogány Judit az előadásban (Dömötör Ede felvétele) Határon túli magyar színházak MA-HOLNAP? Ez a címe annak a konferenci­ának, melyet ma tartanak a Jókai Színház Vasmacska Stúdiószín­padán. Délelőtt a határon túli magyar színházak, a Kolozsári Állami Magyar Opera, a Kolozs­vári Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Szín­ház Tompa Miklós Társulata, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, a Sepsi­szentgyörgyi Tamási Áron Szín­ház, a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház mutatkozik be, s a kassai Thália Színház is képvisel­teti magát. Délután Nánay István és Darvay Nagy Adrienne színi- kritikusok, Nyakó Béla, a Kisvár- dai Határom Túli Magyar Szín­házak Fesztiváljának igazgatója, Mátyás Irén, a Zsámbéki Nyári Fesztivál igazgatója, Horányi László színművész, a Magyar Já­tékszíni Társaság elnöke, Nagy- né Varga Melinda, az OKM fő­osztályvezetője és Radácsi Ani­kó, az OKM címzetes főtanácsosa a határon túli magyar színját­szással, annak finanszírozásával, a megmutatkozási és együtt­működési lehetőségekkel foglal­kozó előadásai hangzanak el. Az eseményre jelenik meg a Ku­lisszák színházi lap különszáma, a komáromi színház eddigi 55 évének képes összefoglalója, je­lenlegi és volt színművészek val­lomásaival. Este fél hétkor nyit­ják meg a 70 éves Kopócs Tibor festőművész, egykori díszletter­vező Színészportrék című kiállí­tását. (szél) feleségét, Lisbethet Holocsy Ka­talin alakúja. Kolhaas barátja, Nagelschmidt szerepében a Ko­máromba vendégként visszatérő Öllé Erik látható. Mariát Pogány Judit m. v. alakítja, aki jelenleg négy budapesti színházban ját­szik, mégis elfogadta az előadást rendező Lukáts Andor meghívá­sát. Hogy miért? „A kaposvári színházban sokat dolgoztunk együtt Lukáts Andorral. Nagyon sokszor voltunk partnerek a szín­padon. Hihetedenül kötődünk egymáshoz. Az egyféle ízlés, az egyféle munkamorál összeköt két embert akkor is, ha már sok éve különváltan dolgoznak. Amióta eljöttem Kaposvárról, már hívott a Kék, kék, kék című Egressy Zol- tán-darabba. Ez volt az első szempont. Kisvárdán láttam az Ibusárt. Már akkor kiválasztot­tam magamnak a társulatot. Eh­hez jött azután A bor, melyre egy régi barátunk, Bezerédi Zoltán hívott meg. Hihetetlenül szimpa­tikus a társulat. Munka közben is. Az ember érzi azt a fajta lázas akaratot, amivel Kaposváron is kezdtük a munkát, amikor még fiatalok voltunk. Borzasztóan akarják, hogy jó színházat tudja­nak csinálni. Ennek természete­sen vannak tanulóévei. Nem minden előadás sikerül úgy, hogy a közönségnek rögtön elnyelje a tetszését. De ez egy út, amit be kell járni” - vallja Pogány Judit Jászai-díjas érdemes művész a Kulisszák című színházi lap ma este megjelenő számában. Az Egy lócsiszár virágvasár­napja című dráma ma esti bemu­tatójával a tavaly elhunyt Sütő András emléke előtt is tiszteleg a társulat. Született mint prímás Hetvennégy éves korában tegnap elhunyt Póttá Géza. A szinai cigányprímás az utolsó ős­tehetségek egyike volt. Olyan ci­gányprímás, aki mindig, minde­nütt kiszolgálta a közönséget. Játszott cigányzenét, népzenét, nótákat, slágereket. Imádott tár­sa a hegedűje volt. Ha fellépésre hívták, végigutazta az éjszakát, reggel kiöltözve, hófehér ing­ben, öltönyben, nyakkendősen kiszállt a vonatból, végigpróbál­ta a délelőttöt, s este olyan fris­sen állt színpadra, mintha egész álló nap pihent volna. A közön­ség imádta, olyan hangulatot te­remtett, hogy szíve szerint min­denki énekelni kezdett volna, ő tisztelte a hallgatóságot, élvezte a sikert. Ha tízszer tapsolták vissza, tíz ráadást adott, vidá­man, mosolyogva, fáradhatatla­nul, minden porcikájával muzsi­kálva. Aztán, az előadás után, levezetésként hajnalig szórakoz­tatta tisztelőit, tanítványait. A szakmabelieket. Azokat, akik maguk is a népzenének, a nép­táncnak hódolnak. S akik életük végéig büszkék lesznek arra, hogy Géza vezetésével brácsáz- hattak, az ő hegedülésére tán­colhattak. Annak idején megha­(Farkas József felvétele) tottan vette kezébe az Ifjú Szivek gondozásában megjelent egyet­len CD-jét, amely nem hagyo­mányos nagylemez, hanem mu­zsikusportré. Tanítani kellene, amit nem lehet tanítani: szívből, szívvel zenélni, ez volt a legna­gyobb kincse, tudománya. Nyár óta komoly beteg volt, de a szíve azóta nem volt a régi, amióta elment Dzsuga Géza, Pimasz, aki barátja és muzsikustársa volt. Most újra összekacsinthat­nak. Póttá Gézát holnap 14 órakor helyezik örök nyugalomra a szi­nai temetőben, (end) PINCE mrhhh Csak dizájn a lélek? Németh Gábor új köteté­nek, mely a nagy sikerű Zsidó vagy? után kisprózákat tar­talmaz, alaptémája az emlé­kezés és a felejtés viszonya, il­letve az a tudatfázis, amikor az emlékezés (vagy a felejtés) átcsúszik a képzelet világába. Az író ezt így fogalmazza meg: „Ráengedem, marólúg vagy javítószoftver, titkosírás, a végén marad valami mozi, de annak valószínűleg már nem sok köze lesz az egykor történ­tekhez.” Aszerző vérbeli átváltoztató művész, képes irodalommá alakítani szinte bármit: álom­foszlányt, újsághírt, esszét vagy emlékezést. A kötetbe szerkesztett sokféle szöveg közös nevezője talán az, hogy ebben a könyvben szinte min­den csak töredék, vázlat, terv, elképzelés, törzs nélküli kez­dete vagy vége valaminek, va­lami érzékelhetően nagyon jónak és életerősnek, s para­dox módon úgy tűnik, nagyon jó ez így is, betagozódás, beil­lesztés, kompletírozás előtt vagy helyett. Németh fülszö­vege pontosan definiálja, mi­ről is van szó: „Apró szigetek a nem-írás tengerén”. Regénykezdemények, első fejezetek, novéllába futó esszék, műhelynaplószerű- ségek sorjáznak és olvadnak egymásba: már a könyv elején az első szöveg a Viszlát címet viseli. Mitől búcsúzik a még fel sem ütött könyv? Az egy­séges történettől, a történet­mesélés minduntalan meg­kérdőjelezett objektivitásától? A kiteljesedés, az egész illúzi­ójától? A novellából kiszóló ént a „született teljes vakok álmai” izgatják, a képek nél­küli álom, az összerakosgatott privát valóságok megragadha- tósága. Ezzel szemben a Sötétkamra A tejszínről NÉMETH GÁBOR a képekre fókuszál: mintha fo­tók, dagerrotípiák és kisebb- nagyobb mértékben módosí­tott digitális felvételek előhí­vásának beavatottjai lennénk, látjuk ki-kirajzolódni az egy­mástól függetlenek tűnő jobb- rosszabb minőségben megőr­zött álomképeket, emlékmást vagy érzetképeket. Az ember- vérárulástól Dávid Ibolyán és Orbán Viktoron át Semmel­weis Ignáczig ott kavarog Bu­dapest tudatalattijának várat­lanul feltörő mesélőkedve, nyelvi regisztere. Az emlékezés gyakorta egé­szen konkrét, s ilyenkor a műfajáthágás (ha egyáltalán még át lehet hágni valamilyen műfajt) látványosabb: belefa- rolunk egy gondolati, bölcse­leti esszébe, ahonnan legfel­jebb csak a szokatlanul üde nyelv zökkent ki olykor, vagy­Csehy Zoltán kritikai rovata is a nyelv rendre kijátssza el­lenünk érzelmeinket és bizo­nyos fokon trivializálja azo­kat. A Koldustánc kitűnő Mé- szöly-kommentár, mely szá­mos módon idézi meg Mé­szöly világát: közvetlenül a beépített idézetekkel, a szinte homiletikus mélységű magya­rázatokkal és a novellisztikus továbbgondolás révén. A Pet- ri-portré (Macska nélkül) az autentikus egyéniség magára hagyatottságának és fájó hiá­nyának általános érzetét kelti, s ugyanitt nyer magyarázatot, a Petri-univerzum világán be­lüké kerülve a kötet címe is. A szövegek alkalmisága szinte minden szöveg szöve­tén átvérzik, még a hatványo­zottan fiktív A jövő irodalma című írásban elképzelt elbe­szélés főhőse is „tisztára a Kukorelly”, vagy a Ha egy mély nyár végi éjszakán című szö­vegben is felbukkannak is­mert, kortárs személyiségek (például Szilágyi Ákos), s ez­által teszik bizonytalanná, mondhatni gyanússá a többi szereplő esetleges azonosítha­tóságát is. Németh mesteri fo­kon űzi ezt a játékot, s egyben rávilágít azokra a prózaírói titkokra is, melyek beavatott­jaként a művész Arisztotelész elmélete szerint (a kárhozta­tok jutalma legyen tartaroszi kárhozat!) utánozza a valósá­got. A kötet lélektanilag legjobb darabjai alighanem az Euroví- zió és az Átvilágítás című szö­vegek, melyek a groteszk lét- szorongatottság egyetemes érvényű paraboláivá tudnak nemesedni. E szövegekre mintha nem egészen lenne ' igaz a jövő irodalmáról szóló víziónovella bombasztikus megállapítása, miszerint: „Rá­jöttem, hogy a lélek csak di­zájn”. Németh könyvének nincs egységes elbeszéléstechnikája, számtalan idősíkváltás, narra­tív ötlet és nyelvi regiszter te­szi olykor szinte elviselhetet­lenül sűrűvé szövegeit. A pesti nyelv széles skálájának felvo­nultatása számos irritáló ele­met is hordoz (intimitást imi­táló és lekezeléssé váló lete­gezve mesélés, poént poénra halmozó jópofizás, aktuálköz- életi vonatkozásokra tett cé­lozgatások inadekvát környe­zetben stb.). Egy példa: „Hasi, szüli, bölcsi, ovi, isi, gimi, egyi, munki, nyugdi, ágyi, köpi, tem- csi, égi, angyi, isti, jézi, félti Jó, nem? A baba fejlődése. ” A gnóma- vagy aforizma­gyártásra hajlamos szerző egy mondatát idézem végül: ,A szerző neve pedig: minden szó, amit valaha leír”. Annyi biztos, a Németh Gábor név immár összetéveszthetetlen, és most épp 177 oldalnyi szóban író­dott bele a tudatunkba. (Németh Gábor: A tejszín­ről. Prózák, Kalligram, Po­zsony, 2007.) Értékelés: O

Next

/
Thumbnails
Contents