Új Szó, 2007. november (60. évfolyam, 252-275. szám)

2007-11-03 / 253. szám, szombat

26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. NOVEMBER 3. www.ujszo.com Az egyiptomiak virágfüzérekkel díszítették halottaik koporsóit, a görögök ciprust ültettek a sírokra, a rómaiak rózsaünnepet ültek az elhunytak emlékére A gyász és az emlékezés virágai Egyiptomban kerteket is építettek az elhunyt lelkének - ezek a mai te­metők előfutárai. írisz nyűt az asszonyok sírján Ma a temetési szertartások elmaradhatatlan velejárói az utolsó üdvözletként kül­dött virágkoszorúk és a gyászszalaggal átkötött csokrok, de ez nem volt mindig így. VRABEC MÁRIA Az ősi időkben a családtagok élelmiszereket vittek a sírra, hogy halottjuk a túlvilágon se szenved­jen hiányt, szelleme ne játjon vissza követelőzni. A virágok csak akkor jelentek meg a koporsókban és a sírhalmokon, amikor az ember a szükségen túl a szépséget is felfe­dezte, a halállal szembeni félelmét felváltotta a tisztelet és a kegyelet érzése. Lombok, füzérek, koszorúk Az első virágkötészeti emlé­kek a mezopotámiai kultúrá­ból származnak, ahol időszá­mításunk előtt 2600 és 2100 kö­zött már voltak temetők. A sírokba általában egy holttestet helyeztek el, csak a királyi temetőkben temet­ték egy sírba az uralkodót és egész udvartartását. A holttesteket ró­zsákból, örökzöld csetjék lombjá­ból és illatos virágokból font koszo­rúkkal, girlandokkal díszítették, de csak a temetéskor. A sírokra ekkor még nem ültettek virágot. A sumérok gyékénybe tekerték halottaikat és élőhelyüktől né­hány lépésnyire helyezték végső nyugalomra. A halott fejére virág­füzéreket aggattak és vele együtt helyezték a sírboltba ékszereit, fegyvereit is. Az ókori népek temetési szokása­it illetően a legtöbb megbízható emlék Egyiptomból maradt fenn Ozirisz tiszteletének köszönhető­en, akit a legenda szerint irigy test­vére ölt meg. Hűséges felesége, ízisz megkereste a holttestet, sze­relmével felélesztette és gyermeke fogant tőle. A királyi trónon az ifjú lépett apja örökébe, Ozirisz az alvi­lág istene lett, ízisz pedig az alvüág istennője. A nép virágokkal áldo­zott nekik, hogy kegyesen fogadják a halottaikat a túlvilágon. Ekkor vált a temetések szimbolikus virá­gává a bőséget és termékenységet jelképező lótusz, a halálvirágnak is nevezett tamariska, vala­mint az egész egyip­tomi művészeten végigvonuló papi­rusz. Az egyiptomi írisz nőtt az asszonyok sírján gyászolók lombokkal, ágakkal, virágfüzérekkel díszített kocsin vagy kézi katafalkon vitték a holt­testet a sírig. A babérlevélből, mir­tuszból, fűzfából, olajfából, pálma­levélből font dús girlandok, ame­lyeket a régészek a piramisokban találtak, tulajdonképpen a mai ko­szorúk ősei. A lótuszon és tamaris- kán kívül mákvirágot, szarkalábat, búzavirágot, sáfrányt és rezedát fontak a füzérekbe, sőt, az ősi A rómaiak a görög és a zsidó hagyomá­nyokkal együtt örökölték a vi­rágkultuszt. Holtaikat testben és lélekben is eltávolították az élők közül, nyughelyüket a városfalakon kívül jelöl­ték ki - ilyen temető volt pél­dául a Via Appia. A halottas házak bejáratára cipruskoszorú­kat akasztottak, a halotti menetben pedig cipruságakat tartottak a ke­zükben. Sírköveikre gyakran vés­ték a béke és a halál felett aratott győzelmet jelképező pálmaágat. Kedvelt temetési viráguk volt a ró­zsa is, az eltávozottak emlékére ró­zsaünnepet ültek, és a gazdagok végrendeletükben is kikötötték, hogy sújukra rózsát ültessenek. Propertrius, a költő azt kérte, csontjaira rózsaszirmot szóljanak, hogy a föld könnyű legyen neki. A rómaiak a halotti koszorúkban használatos virágokat is átvették a görögöktől. Augusztusz császár idejében kialakultak a virágkerté­szetek, bővült a kínálat és Festius időszámításunk előtt a II. század­ban a koszorúköltészet szabályait fogalmazta meg könyvében. A Ró­mai Birodalom bukása után a bi­zánci császárság elfordult a virá­goktól, a fejedelmi személyek ko­porsóit inkább arannyal, drágakö­vekkel díszítették. A szerzetesek virágkertészetei Az ókori görögök a Kis-ázsiai né­pektől vették át a koszorúk haszná­latát, virágfüzérekkel díszítették is­teneik szobrait és a szertartások idején a papok és papnők is mir­tuszból, rózsából, szőlő és boros­tyánlevélből font virágkoszorúkat viseltek. A koszorú egyszerre vált a győzelem és a halál szimbólumává és ez máig is így maradt. A görögök a holttestet gondosan előkészítették az utolsó útra: megmosdatták, illatos ola­jokkal kenték be, virágok­kal díszített takarót terítet­tek rá, hajába diadémot vagy babérlevélből font koszorút tet­tek, felravata­lozták, majd két nap múl­va siratóéne­kek kíséreté­ben vitték ki a temetőbe. A sírra a tiszta­ságot jelképező liliomokat és mir­tuszvirágot szórtak - ez a két virág a mai napig az ár­tatlanság és szűziesség jel­képe, a hagyomány szerint az ár­tatlanul kivégzett emberek súján is liliom nő. A görög asszonyok sírjá­ra íriszt, nőszirmot ültettek, mert írisz istennő vezette a lelkűket vég­ső rendeltetési helyére. Az elhunyt csecsemőknek örökzöldből fontak koszorút, s a hozzátartozók a gyász jeléül rózsát viseltek a mellükön. A ciprust Plútónak, az alvilág istené­nek szentelték, ezért olyan sok a görög temetőkben a ciprus. A görö­gök valódi virága mégis a liliomfé­lék családjához tartozó Asphodelus ramosus volt. Közeli rokona a ná­lunk is honos Asphodelus albus, amelyet Mária gyertyájának is ne­veznek. Homérosz írta, hogy a holtak birodalmá­ban az alvilági Styx folyó partján aszfodélosz nő, és a holtak aszfodélosz mező­kön vándorolnak. Csontjaimra rózsa­szirmot szóljatok A középkorban már a köznép sem foglalkozott virágkertészettel, ez a tevékenység kizárólag a szer­zetesekre hárult. Az V. században teijedt el az a szokás, hogy a vallás kiemelkedő személyiségeinek sírja fölé templomot, bazilikát emeltek. A vértanúk kultusza kialakította a templomban való temetkezés ha­gyományát és a népesség növeke­désével elkerülhetedenné vált, hogy a városokon belül is temető­ket jelöljenek ki. Az egyszerű em­berek névtelenül, minden díszítés nélkül temetkeztek, nekik a szen­telt föld közelsége volt fontos. Virá­got csak a főúri temetéseken, vala­mint a templomok díszítésére hasz­náltak, és ekkor jelennek meg a vi­rágmotívumok a szenteket ábrázo­ló képek és szobrok jel­képeiben is. ban 1498-ban a francia királynő törte meg a fehér szín uralmát, aki félje temetésére fekete ruhát öltött. A gyász legfontosabb virá­ga ekkor már a rozmaring volt, Shakespeare Hamletjében Ophe­lia is azt mondta: „Itt egy rozma­ringszál az emlékezetemre, kér­lek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe”. Általában a sírokra is buxust és rozmaringot ültettek, a gyászmenetekben rozmaringot vittek a kezükben az emberek, és a felravatalozott holtat máig is sok helyen szenteltvízbe mártott rozmaringgal szentelik meg a gyászolók. A XIX. században már nemcsak a főúri házaknál, hanem a köznépnél is kialakult egy általános igény a vi­rágkötészettel kapcsolatban. A tá­jainkon honos virágok és csetjék mellé fokozatosan melegebb égövi üvegházi növényeket is hoztak be és ezek a temetési koszorúkban is megjelentek. Pannóniában már a második században ültettek fákat és virágo­kat a sírok fölé, de a koszorú szó a magyar írásos emlékekben először a XV. században jelenik meg. A la­tin crinali szó fordításaként főkö- tőt, a sertum magyar megfelelője­ként pedig növényi koszoiút jelen­tett. Ebben a korban a fűzfavessző­ből font keretet még csak zöld lom­bokkal fedték be és rózsákkal díszí­tették. Később a virágkertészet fej­lődésének köszönhetően a koszo­rúk díszítése is egyre gazdagabb lett és Magyarországon is elteijedt a virágszimbolika. Lucas Martin húsz virágot mutatott be művében, amelyet Pécsi Lukács ,A keresztyén szüzeknek tisztességes koszorú” címmel fordított magyar nyelvre. Hozzánk is eljutottak az Európá­ban elterjedt gyászszínek, koszo­rúk és virágok. A század végén már gyászszalaggal átkötött virágcsok­rok és rózsafüzérek díszítették a koporsókat, a gyászolók pedig ba­bérlevéllel és örökzöldekkel borí­tott, rózsával, szegfűvel, pálmale­velekkel díszített koszorúkat vittek a ravatalhoz. Ezeket gyászhuszár­ok vitték a temetési menet élén, majd a sírra rakták. A koszorúkat hervadásig hagyták a síron, utána virágot ültettek rá - általában örök­zöld cseijéket futónövényeket és a népdalban is az emlékezés virága­ként megénekelt nefelejcset. Az ókori görögök a szertartások idején mirtuszból, rózsából font virág­koszorúkat viseltek (Képarchívum) A virágszimbolika főleg a gótika idején indult fejlődésnek és a rene­szánsz, valamint a barokk korszak­ban teljesedett ki. A liliom megőriz­te évszázadok óta fennálló jelen­téstartalmát: a tisztaságra és erényre emlékeztetett, a rózsa a ti­toktartást és szerelmet, a rozma­ring a bánatot, a mandula az éber­séget jelképezte. Európában az em­lékezést szimbolizáló puszpáng, ti­szafa, borostyán és tuja teijedt el temetőnövényként, a koszorúkat is ezekből fonták és különböző virá­gokkal díszítették. Rozmaringszál és krizantémcsokor A fekete gyászruha és a gyászév szokása a XVI. szá­zadban terjedt el Európá­ban. Előtte a gyász színe általában a fe­hér volt, a katolikus egyházi szertartáso­kon pedig a lila és az ibolyaszín dominált. Kí­nában és Japánban má­ig fehérben gyá­szolnak, Európá­Egyiptomban a temetések szimbolikus virá­gává a bőségetés termékenységetjelképező lótusz vált A temetők virága A krizantém mint a temetők virága csak a huszadik században kez­dett hódítani, és annyira elteijedt, hogy ma már a halottak napja el­képzelhetetlen nélküle. Temetésre rózsával, szegfűvel, liliommal is díszítik a koszorúkat, a sírokra is ültetnek árvácskát, muskátlit, begó­niát, de november elején minden síron halvány krizantémok inognak a gyertyafényben - az elmúlásra és az örök életre emlékeztetve az ittmaradottakat. Í < < Í 4 4 i 4 4 4 4 4 4 4 4

Next

/
Thumbnails
Contents