Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-31 / 251. szám, szerda
32 Szülőföldünk ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 31. www.ujszo.com Nincs a világnak annyi kirándulója, annyi unatkozó nyugat-európai kalandvágyó polgár, amennyit Dél-Szlovákia egy-egy lepukkant vidéke szeretne látni Turistára várva Világ turistái, egyesüljetek! És gyertek a lepusztult, jobb sorsra érdemes Dél-Szlová- kiába! Tévedés ne essék, nem vagyok vicces kedvemben, a helyzet és a közeljövő kilátásai pedig egyáltalán nem töltenek el olcsó, kincstári bizakodással. KÖVES Dl KÁROLY A hajózható Ipoly partján A keserű sóhaj akkor szakadt ki belőlem, amikor nemrég egy Ipoly menti faluban járva átballagtunk a folyó fölött imbolygó kis pallón a túloldalra. A pallót tulajdonképpen hídnak csúfolják, és nagy pompával avatták fel nyár elején, a kormányközi megegyezés turistaútja- ként, ahol biciklivel és gyalogszerrel lehet közlekedni. (Micsoda mennyei érzés! A fiatalok nem emlékezhetnek rá, milyen szorongás töltötte el annak idején az embert, ha a két „baráti” ország határán fináncot látott. Most pedig, alig két hónap múlva bármiféle úti okmány nélkül...) A keskeny fahídon átballagva régi idők letűnt tanújaként Drégelypalánk vára nézett le ránk a Börzsöny tetejéről. A jövő? A turizmusban bízunk, mondja a polgár- mester. Mögöttünk a „hajózható Ipoly” megcsappant vizével, világgá úszott halaival, partján gaz, szemét, maga a község szétszéledőben. A folyó medrét agyonszabályozták, gátak szabdalják, ami vize maradt, öntözésre használják. A község iskolája kong az ürességtől, mintha a boldogult hetvenes évek szele fújdogálna. Ipoly-hidak? Valahol a rózsaszín, kancsalul festett ...és Jósva fő egekben. Napjaink politikai miliőjét tapasztalva még az is távolodni látszik, amiben egyezség született. Hallgatom a polgármestert, és arra gondolok, nincs a világon annyi turista, unatkozó nyugat-európai kalandvágyó polgár, ahányat ez a vidék keblére szeretne ölelni. S eszembe jut számtalan faluvezető, akik talán csak azért huppantak bele tavaly decemberben székeikbe, mert törvény garantálja a jó fizetést. Aztán nagy részük nyomja a sódert, egy részük talán még álmodozik is, de azon túl, lehetőség és elképzelés híján alig tesz valamit. A határ túloldalán A gömöri dombok közt található Domica akár kirakata lehetne a tehetetlenségnek és az országban uralkodó tervezetlen fejetlenségnek. Maga a barlang látogatható (otromba betonból épült bejáratáról valahányszor a Bastille jut eszembe), de a szolgáltatások a nullával egyenlők. A csalántengerben álló szállodák és vendéglők a rendszerváltás óta annyiszor cseréltek gazdát, hogy fél kezemen nem tudnám megszámolni. Most éppen valami otromba szálloda- és sportcentrum épül ott, állítólag amerikai pénzen, figyelmen kívül hagyva a természeti környezetet. A kies karsztból kiemelkedő, félig kész épületek látványa nem sok jót sejtet. Pedig csak feltárt és feltáratlan barlangokból van vagy tucatnyi Gömörben. Ez a régió valóban turistaparadicsom lehetne, hiszen annyi természeti szépséget, az épített örökség ennyi gyöngyszemét talán sehol sem látni, mint itt. S pusztulnak, mállanak az egykori kastélyok, kúriák - tisztelet a kivételnek. Nem mondok újat: a krasznahorkai vár, a betléri kastély, de akár egy-egy eldugott, kicsiny falucskában álló Árpád-kori templom freskói olyan látványosságok, amelyek civilizáltabb vidékeken egy-egy régiót lennének képesek eltartani. Csernek, Karaszkó, Süve- te, Rimabrézó, Kiéte késő reneszánsz falfestményeire más vidéken büszkék lennének az emberek. Itt nem becsülik őket. Talán, mert idegennek vélik a beléjük sulykolt ferde politikai nézetek miatt. Holott ezek a kulturális emlékek közösek, miként a történelmünk is, hiába próbálják parcellázni a megélhetési politikusok. S nem utolsó sorban: büszkén mutogathatók - lennének - idegeneknek. E nyáron Gömörben kalandozva átrándultam a szomszédos Aggtelekre, onnan pedig Jósvafőre. Ez a falucska kisebb csoda, pedig szinte semmi rendkívülit nem találunk ott, csak amit sikerült a múltból megőrizni, összekaparni és feltámasztani. Tájházat, régi mesterségeket, látványt. Igaz, a tájházat, árulja el a vezető, emberfeletti szívóssággal tartja fenn egy megszállott ember, aki onnan elszármazva is szívügyének tartja a dolgot. Pedig Borsod megye is olyan távol van Budapesttől, mint Makó Jeruzsálemtől. Jósvafőről az a medvesalji fiatalember jut eszembe, akinél két éve jártam. Az illető Magyarországon született, és addig-addig gyűjtögetett a vidéken, hogy beleszeretve átköltözött ide, és a faluban rendbe tett parasztházban nem egy, de két múzeumra való tárgyat rejteget népi eszközökből. Azért írom, rejteget, mert gyűjteménye nem vált közkinccsé, aki bekopog nála, az megnézheti. A faluban értetlenség és némi irigység övezi a személyét, talán azért nézik görbe szem(Somogyi Tibor és a szerző felvételei) Ordító ellentét: Domica. mel sokan, mert az általános tehe- tetíenség közegében ő vitte valamire, és céljai, álmai vannak. Hőerőmű, mint látványosság? A legbomírtabb, a majdani turizmust temető tervek azonban napjainkban keleten születnek (nemhiába mondták annak idején, hogy onnan jön a fény). A Tőketerebes tő- szomszédságába tervezett széntüzelésű hőerőműről már a verebek is azt csiripelik, hogy - ha megépül - az orosz energetikai lobbi érdekeit fogja szolgálni. Ami elég logikusnak tűnik, hiszen Szlovákiában szinte alig maradt szénbánya. Vagy a Fico-kormány talán importálni óhajtja a szenet, mint annak idején a kelet-szlovákiai vasműbe a csapnivaló vasércet? A demokrácia sokadik próbaköve lesz, vajon meg tudják-e védeni a városban és á régióban lakó emberek természeti környezetüket. Például a világ- örökség részét képező Tokaj-hegy- aljai borvidéket, amelyet évi több száz tonna szenny fenyeget. Amely mellesleg az országhatár elsorvadása után logikusan kiteijesztheti vonzáskörét az itteni oldalra is. Valószínűleg annak a nyilatkozónak van igaza, aki szerint pár száz munkahely oltárán (amit a tőketerebesieknek nyújthat az erőmű) több tízezer ember jövőjét áldozzák fel, ha az őrült terv megvalósul. A mohi erőművet annak idején nem lehetett elutasítani: a pártállamban a polgárnak, a régiónak nem volt szava. Csak költözni lehetett, be a lévai olvasztótégelybe, odahagyva temetőt, bölcsőt, jövőt. Sok öregember pusztult bele az akkori költözésbe. És hiába tüntetett a bősi felvízcsatorna ellen sok ezer jóérzésű magyar és szlovák, azon túl, hogy az évszázad gigantománi- ás műve ráfizetéses, idegen privatizálok kezébe került, talán végérvényesen tönkre tette (bár a propaganda ma is mást állít) a Szigetköz és a Csallóköz ártéri erdeit, Európa egyik legszebb természeti kincsét. Bős és Mohi ügye menthetetlen, de a politikai és gazdasági lobbi most tervezett diverzióját minden egészséges polgári eszközzel meg kell akadályozni. Közös múlt, közös jövő Országjáró útjaim során nemrég Dunaradványba vetődtem. A község arról híres, hogy itt írták alá kerek 401 éve a zsitvatoroki békét. Tavaly emlékművet avattak az egykori esemény tiszteletére. A községben egykor molnárok éltek, ám a vízimalmokat a dunai hajózás száműzte, csak a sóderes folyópart vonz tömegeket nyáron. Egyébként a község alig különbözik a környékbeli többitől. Az eklézsia itt is szegény, tervek azonban vannak. A Duna túlsó partján fekszik ugyanis Neszmély, ahol kisebb csodát teremtettek az ott élő magyarok. A Kis-Alföld alsó végében fekvő község a róla elnevezett borvidék központja, de szép üdülőtelepet alakítottak itt ki, ahol van hajóskanzen, természeti iskola, vendéglátás, minden, mi szem s száj ingere. Szerencsére a neszmélyiek nem önzők, és segítő kezet nyújtanak a radványiaknak. A különbség a két község között, hogy a túloldalon volt fantázia, míg emitt a tervezett visszafejlesztés szabta meg az irányt. Az ocsúdás folyamata mindenesetre itt már elkezdődött. Nyilvánvaló, hogy az anyagi ellehetetlenülés határán vergődő gömöri, nógrádi, kishonti, bodrogközi falvak önerőből aligha válnak egy-két generációnyi időn belül földi paradicsommá, pláne idegeneket vonzó régiókká. Különösen úgy nem, hogy a sok kis, egymástól elszigetelt falu váija a siiltgalambot. Pedig a sokat kárhoztatott Európai Unió támogatja a közös terveket - határon innen és túl. Igaz, néhol azt sem tudják, mi az a pályázat, eszik-e, vagy isszák? Egy ismeretlen fiatal magyar katona nyugszik az egyházasbásti hegyekben - egy helyi pásztorember gondozta a sírját, most az unokája jár oda családostól Minden évben gyertyát gyújtanak a sírján FARKAS OTTÓ Egyházasbást. Hajnalra köd szállt a völgyekre, csak a Medves hegység csúcsai emelkedtek ki a fehérségből. Azon az október végi reggelen őszi pompában tündök- lött a medvesaljai táj. Az országban dúlt az első világháború, a hegyekben fáradt magyar katonák vonultak északról dél felé, talán hazafelé. Napok óta úton voltak. A harcosok éjszakára egy sűrű bozótosban rejtőztek el a Medves hegység rengetegében. Fiatal, tizenéves katona vállalta az őrséget mondván, környékbeli, hamarosan otthon lesz, a családi tűzhely melegénél majd kipiheni magát. Egész éjszaka éberen őrködött, de hajnal tájban elszuny- nyadt a fáradságtól. Ä falvak felől ellenséges csapat tartott a Medves hegységen át szintén Salgótaqán felé. Az előőrs tagjai észrevették a fa mögé bújt alvó katonát, és rálőttek. A bozótban rejtőző bajtársai felriadtak a lövésre, látván a túlerőt, Rónabánya felé menekültek. Ők valamennyien túlélték a rajtaütést. A fiatal katona holttestét a macs- kalyuki kőbányászok találták meg. Tisztességgel eltemették, a sírt kövekkel rakták körbe, Kőből faragtak fejfát. Évekig Magyarországról járt valaki gondozni a sírt. Nem tudni szülő volt-e vagy rokon, esetleg egy egykori bajtárs. Aztán évtizedekig nem jött senki, az 1950-es évek elejére már csaknem betakarta az avar. Egy egyházasbásti pásztorember vette gondjaiba, halottak napja előtt minden évben leseperte róla az elsárgult leveleket, mindenszentek napján pedig gyertyát gyújtott a síron. Korábban egyedül, később fiával majd unokájával járt ki az erdőbe. A pásztor már nem él, de halottak napján mindig gondozott, tiszta a sír. Az írnoka, aki ma már családos ember, október utolsó napjaiban családjával együtt kiballag a Medves tetejére, kezükben egy csokor virág és néhány szál gyertya. Nem tudják a katona nevét, nem tudják, kinek a teteme fölött gyújtanak gyertyát, csak annyit tudnak: fiatal magyar katona volt, aki nagyon vágyott haza a szeretteihez. A katonát a bányászok temették el (A szerző felvétele) A mellékletet szerkeszti: Klein Melinda és J. Mészáros Károly (sport) Levélcím: Szülőföldünk, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 Telefon: 02/59 233 426, fax: 02/59 233 469, e-mail: melinda.klein@ujszo.com
