Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-27 / 248. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 27. www.ujszo.com ZENE A SZALONBAN KŐHYV k SZALONBAN Ach: in principio erat das wort Kontamináció mint gondolkodás és nyelv CSEHY ZOLTÁN A zeneszerzői feladat Berio számára mindig is a kapcsolatteremtés volt a szimultán sokféleségben létező zenei vagy annak ható megnyilvánulások és a legkülönfélébb valóságmozzanatok között. Hálózatok egész rendszerét volt képes így kiépítem, melyet a meglepetés vagy a feltáruló lehetőség kiszámíthatatlansága tett hasonlatossá egy a kultúrtörténet egészét jelképező labirintushoz. Luciano Berio (1925-2003) Az emberi hang, a hangzás ősisé- ge és a hang kontextusa meghatározójelentőségű alkotásaiban, s ezt ez a cd is bizonyítja. Az A-ronne című kompozíció szövegét Edoardo Sanguneti írta, akivel a zeneköltő már az Átjáró (1962) című opera, valamint a Laborintus II (1965) című Dante-hommage keletkezésének idején is együtt dolgozott. Sanguined versének és Berio zenéjének láthatólag ugyanaz a problémája: a szó zenévé alakulása, ala- kíthatósága. A költő először a szó teremtésének és a teremtő akaratként megnyilvánuló szónak a bibliai genezisét adja („Kezdetben volt az Ige”) különféle nyelvek bevonásával: „adu in principio erat, / das wort: en ache an: / verbum”, majd az „in my end is my music” (kb. elmúlásom a zeném) fordulatig ívelted szövegét. A szó és a zene közt pedig a test, a hús, a bűn, a szexualitás, a száj és az anus territóriuma van, valóságos strukturált dantei pokol. Berio ragyogóan érzékelteti az időbeli láncolat (múlt - jelen - jövő) markáns jelenlétét és küzdelmét a megfogalmazás lehetőségeivel, a nyelvek börtönébe zárt érzelmekkel. E ponton talán célszerű idézni Berio szavait, melyeket noha Cummings költészetéről mondott Varga Bálint András inteijúköteté- ben, érvényesek Sanguined költeményére is: „csatatérre emlékeztet, szerteszét heverő megcsonkított szóhullákkal szóágyúkkal és szótan- kokkal De úgy is mondhatnám, hogy a különböző szóelemek egymással közösülnek...” A soknyelvűség lényegében az adekvát létkifejezés kísérlete kíván lenni, s a zeneszerző és a költő egyaránt az egyes nyelvek szavainak hangzásában próbálja megtalálni a közös .jelentést”. Ez a szenvedélyes küzdelem féktelen, izgő-mozgó, a tragikum és a komikum tartományaiban ficánkoló zenét hoz létre, mely Monteverdi úgynevezett stile rappre- sentativójáíg vezethető vissza. Berio intellektuális zeneszerző, nagy hatással volt rá Umberto Eco jelelméleti munkássága, vele együttműködve dolgozta ki sajátos „nyitott műveit”, melyek a Sequen- ze ciklus darabjaiként váltak ismertté. Egyébként Ecónak köszönheti Sanguined barátságát is. A szimultánjelenlét káoszában vágható zenei rendet jól reprezentálta már az 1967 és 69 között írt Sinfonia című műve is: az emberi hangokra és zenekarra komponált remekmű montázsszerű szintézise kora eszmeiségének, többek közt Claude Lévi-Strauss strukturalista kulturális-antropológiai gondolatai, Martin Luther King mondatai, Beckett és Joyce motívumai, brazíliai mítoszok, sőt egy erőteljes, Berio által kommentált Mahler-citátum kavarognak egy szimultán megnyilatkozó történelmi tudatban. Berio nemcsak zeneszerző, hanem úgyszólván a zene filozófusa is. Művészetének egyik lényegi vonása a zenei kommunikáció vizsgálata, ezért került a zeneszerző érdeklődésének központjába kezdettől a nyelv akusztikája. A zeneszerző vonzódása a kortárs irodalomhoz kezdettől igen erőteljes volt, megzenésítette többek közt E. E. Cummings néhány versét (dries-1960), Italo Calvino pedig két operájához is írt szövegkönyvet, de az életművében találunk impozáns Joyce- vagy Beckett-értelmezéseket is. A szavalás, suttogás, kiáltás, sikoly, éneklés vagy a hangszalagokra rögzített elektroakusztikus hangjelenségek egyaránt fontos stiláris szerepet kapnak ebben a muzsikában. Berio számára a zene összegző esszenciák létrehozásának lehetősége, mely során a zeneszerző a szimultán, sosem elszigeteltségben létező gondolatok, beszédmódok, létszituációk összefüggésrendszereinek feltárásával és bemutatásával foglalkozik. Műveinek egy csoportja tudatosan megreked a work in progress szintjén (pl. Sequenza VI, Sequenza VII), többek közt ezért is szokták John Cage-dzsel is össze- hasonh'tgatni. Ezt az (egyébként valóban nem meggyőző) összehasonlítást egy inteijújában úgy hárította el: „Egy dolog közös bennünk: a fogorvosunk, New Yorkban. ” A Canticum Novissimi Testamenti című opus szintén Sanguined szövegére komponálódott, ám mind a szöveg, mind pedig a zene sokkal klasszicizálóbb jellegű. Sanguined Legújabb Testamentuma egyaránt csatlakozik a bibliai motívumrendszerhez és dikcióhoz, illetőleg a művészi és a közemberi végrendelkezés gesztusait is kiaknázza. Az eredetileg rendkívül teijedelmes, szabályosnak nevezhető stanzákban írt költeményből Berio csak 15 egységnyit választott ki megzenésítésre. A zene ironikus hangvétellel idézi meg a végrendelkező hangulatát, majd széles érzelmi skálán ábrázolja egy életpálya sajátos állomásait és az utolsó szemszög visz- szatekintő átértelmezéseit. Különösen lenyűgözőek a szerelem megszövegesüléséről szóló intim részek, amikor a legnemesebb érzelmek nyelvvé válva ellehetetlenednek és közhelyekbe csúsznak át, megörökíthetetlenek maradnak. „A szerelem belehal a költészetbe”- mondja, a szonettbe, az elégiába. A cédé főszereplői a Neue Vocalsolisten Stuttgart nevű formáció tagjai, akik 1984-ben azzal a céllal hozták létre ezt a kamara- együttest, hogy a kortárs zeneirodalom vokális kompozícióira fókuszáljanak. Az együttes rendkívül széles skálán mozgó hanganyaggal rendelkezik, a kontratenortól (Dániel Gloger) egészen a basszusig (Andreas Fischer), s képes a zene interdiszciplináris felfogását közvetítem: a szavalat, a suttogás, a színészi munka képes összhangba kerülni az énekteljesítménnyel. Hozzájuk csatlakozik a Newears 4 Clarinets együttes, mely arról nevezetes, hogy Mozarttól a kortárs klarinétművekig (Holliger, Lehmann) rendkívül széles repertoárral rendelkezik. A XASAX szaxofonkvartett 1992-től létezik, és elsősorban a kortárs klasszikusok alkotásainak tolmácsolásával foglalkozik, és színvonalas tevékenységének köszönhető, hogy számos kortárs zeneszerző fordult ehhez a viszonylag fiatal hangszerhez. A karmester Peter Rundel, aki többek közt a kortárs zene egyik legnagyobb inter- pretátorától és korunk egyik legjobb zeneszerzőjétől, Eötvös Pétertől leste el szakmája rejtelmeit, mindvégig képes elevenen bemutatni, sőt továbbgondolni a 2003- ban elhunyt Luciano Berio különös, groteszk szépségekkel teli világát. (Luciano Berio: Canticum novissimi testamenti, A-ronne, WERGO/ SCHOTT MUSIC & MEDIA , CD, 2005.) L. VARGA PÉTER Sorozattá bővültek H. Nagy Péter irodalomtörténész Kaleidoszkóp-könyvei. 2005-ben Féregjáratok, 2006-ban Paraziták címmel jelentette meg írásait - előbbi tanulmányok, kritikák és könyvajánlók, utóbbi tudományos munkákról írott kritikák gyűjteménye. Mindkét esetben tudatos és figyelemfelhívó címválasztással van dolgunk: a kozmológiai és biológiai metaforák az (irodalom)tudományosság határainak lebontását (áthelyezését) jelölik. A tudományok és az értekező szövegirodalom keveredéseiről, kulturális és tudományos regiszterek átjárhatóságáról tudósított a két kötet, melyeknek hosz- szabb-rövidebb írásai ugyanúgy kalandoztak a kortárs széppróza vagy líra, mint az aktuális irodalomtudomány, az antropológia vagy a sci-fi és a horror területén. Nem mehetünk el tehát szó nélkül H. Nagy Péter Kaleidoszkóp-sorozatának harmadik darabja, a Hibridek mellett sem. „Biológiai értelemben a hibrid olyan ivadékot jelöl, melynek szülei különböző fajok, illetve legalább egy öröklődési jellegben eltérnek egymástól. Legismertebb példa az öszvér. A hibridek általában szaporodásképtelenek. (...) A képzelet világában a hibrid fogalma kitágul (...)” - olvasható a kötet első írásában (Félőszó, 7-8.), s így ismét ott vagyunk, ahol a hibrid jelentése (i) appliká- lódnak. Metafora ez is, mint a féregjáratok vagy a paraziták, miközben természetesen mindegyik velejéig önreferens. Már csak azért is, mert a szép kiállítású új könyv írásai mind tárgyukat, mind hangnemüket tekintve vegyesnek mondhatók. Persze, szó szerinti értelemben ismét csak élősködőkről beszélhetünk: tanulmányok, kritikák, beszámolók, ajánlók orientálják az olvasót a kultúra világában - ez a világ azonban olyannyira heterogén és színes, hogy az embernek az az érzése támad, mintha az interneten szörfölne. Valójában az irodalomtörténész meglehetősen széles körű érdeklődéséről és tudományos felkészültségéről van szó. Vagyis: miért ne lehetne beszélni (újra) a sci-firől, a vámpírregényekről, esetleg a cyberpunkról, netán a képversek vagy lettrista alkotások retorikájáról - egy kötetben? Miért ne férne meg egy helyen Radnóti Miklós vagy Juhász Ferenc egy-egy versének és a Mátrixnak, az Alien-sorozatnak, Philip K. Dicknek és más szerzők műveinek az interpretációja? A kérdés korántsem retorikus: még ha affir- máljuk is a kulturális regiszterek kontaminációjának tényét, nem teljesen biztos, hogy akad olyan tényező, amely felment bennünket az akadémikus szorongástól: mi köze van mindennek a tudományhoz, vagy, ami még rosszabb, a tudományos hozzáálláshoz? Pedig épp az a lényeg, hogy naH. Nagy Péter hibridek NAP Kiadó % kaleidoszkóp könyvek gyón is sok. Vitathatatlan, hogy rendkívüli jelentősége van ebben a tudományos felkészültségnek. H. Nagy Péter ebből ismét jelesre vizsgázik: roppant érzékeny, minden apróságra fogékony, alapos és kérlelhetetlen elemzővel van dolgunk, akinek a lelkesedése, magyarázókedve nemcsak a saját értelmezéseket „adja el”, hanem - és ez legalább ugyanolyan fontos - az értelmezések tárgyát egyaránt. A legjobb értelemben beszélhetünk tehát a hatástörténet gyakorlatáról, ebben pedig a hibrid identitás kimondottan előnyösnek, hovatovább evolúciósán nyereségesnek tűnik. H. Nagy Péter szövegei persze továbbgondolhatok - a hibridek innen nézve szaporodóképesek, ha átvitt értelemben is -, ám ezek a tanulmányok, kritikák és esszék nem is törekednek egy problémakör rövidre zárására. Ha föntebb a kulturális regiszterek átjárhatóságáról, illetve az interdiszciplinaritásról esett szó, sietek megjegyezni, hogy a Hibridek ugyancsak példaszerűen mutatja föl az ebben rejlő potenciált. Még akkor is, ha különböző érdeklődésű olvasók és tudósok szelektíven fogják csak olvasni. Az átjárhatóságra, a kiegyenlítésre, a több nézőpont működtetésére törekvő írások gesztusértékűek, és bár a tudományos önreflexió hagyományosan „elitnek” nevezett, specifikus horizontjait sem szabad eztán sem szem elől tévesztenünk, ugyanúgy megkerülhetetlennek tetszik a minket körülvevő - életvilágbeli, kulturális - jelenségek kitekintő reflektálása és értelmezése. Mert mindig a dolgok megértése visz minket közelebb önmagunk jobb, vagy legalábbis másabb megértéséhez, legyen az Esterházy egy-egy regénye, az Aíien-széria vagy a konyhánkban lévő hűtőszekrény biokémiája. Egyvalamiről muszáj még nyomatékosan szólni. H. Nagy Péter írásainak nyelve alighanem uni- kálisnak mondható a magyar irodalom- vagy kultúratudomány érájában. A magyarázókedv ugyanis egy olyan, világos szintakszisé mondatokban, kimondottan választékos és közérthető, de tudományosan „legitim” fogalmazásban csapódik le, ami hazánkban páiját ritkítja. Ez akár alkati kérdésnek is tekinthető. Mert a tudomány minden szigorát, a diszciplináris felkészültség magas fokát hangsúlyozó szövegek jó esetben ugyanúgy adekvátak, létjoguk pedig megkérdőjelezhetetlen, H. Nagy Péter nyelve immár hosszú ideje olyan kiválóan békíti össze az egzakt szerkezeteket a befogadóbarát közléssel, hogy mögötte egy eltéveszthetetlen gondolkodás és stílus minden nehézség nélkül lépteti be az olvasót a legkülönfélébb diszkurzusok sokaságába. Ami valamennyi tudomány egyik legnemesebb célja kell, hogy legyen. (H. Nagy Péter: Hibridek NAP Kiadó, Kaleidoszkóp könyvek, Duna- szerdahely, 2007) * Szentképek tisztelete „...Tehát akkoriban, amidőn Lu- bomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra, a bivalybőr kesztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai - akkoriban, midőn Kacs- kó Róza jókedvvel, ambícióval és kis szerelemmel húzogatta Szmdbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e büntetést kiosztotta, volt egy fiú, aki a hittanban, minist- rálásban és szentképek tiszteletében legelső volt...” (Krúdy Gyula: Szindbád-törté- netek. Ifjú évek, 1911)
