Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-26 / 247. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 26. Kultúra 9 Az ipolysági Eugen Cicero-emlékkoncertekből három volt októberben, s lesz még kettő novemberben is Dzsessz-reggel a templomban Jens Bunge egy német városka szakközépiskolájának hittantanára és nem mellesleg világszerte elismert harmonikás (A szerző felvétele) Egy gyanús zsenire emlékeznek Ipolyságon, akinek muzsikája a népszerű zongora-melódiák kedvelőinek túl igényes, a dzsesszrajongók egy részének viszont túl kellemes. FORGÁCS MIKLÓS Eugen Cicero kultikus zenész volt életében, és halála után is az maradt, mindig a megszokott kategóriák között állt, érzelmessé- get és technikát bravúrosan ötvözött, komolyzenét és dzsesszt jó érzékkel házasított, szíwel-lélek- kel zenélt, a minőséggel szórakoztatott, magától értetődően rán- dult át egyik műfajból a másikba. Makovínyi Pál Ipolyságon egy öt koncertből álló emlékhangver- seny-sorozatot szervezett a kolozsvári születésű zongorista halálának 10. évfordulóján. Makovínyi életének egyik meghatározó muzsikusának tartja a művészt, s ennek fő oka, ahogy ő fogalmaz, hogy „Cicero minden billentyű- leütésén érezni a klasszikus zenei neveltetést”, átdologozásai remekül adagolják, használják ki mindkét zenei világ jellegzetességeit, stílusjegyeit, lehetőségeit. Abban még nincs semmi különös ha egy ipolysági templomba belépve egy teológussal találja magát szemben az ember, az egy picit furcsább, hogy német .az a teológus, s az aztán már elég bizarr, hogy a szőke hajú copfos férfi kezében egy hangszer van, méghozzá egy szájharmonika. Jens Bunge, egy német városka szak- középiskolájának hittantanára és nem mellesleg világszerte elismert harmonikás a 101 éves evangélikus templomban zenélt a Pa- vol Bodnár Trióval. A program eklektikus volt, egyházi énekeken át Bach-örökzöldeken és saját szerzeményeken keresztül dzsessz- sztenderdekig, s a koncert esti órájában visszatérő motívuma volt a zeneszámoknak a reggel, az ébredés. Bunge bemutatta hangszerét, a kromatikus, úgynevezett váltós szájharmonikát, melyen félhangokat is lehet játszani egy billentyű segítségével. A szájharmonika már hangszínével is valamiféle nosztalgikus, érzelmileg túlcsorduló hangulatot idéz, semmi sem önmagában látható, mindent belep valami furcsa sűrű anyag. Mintha az egész világ abban a folyadékkal teli gömbben lenne, melyben, ha fölrázzuk, hó esik. Merengő emberek kiegyensúlyozott, komótos világa ez, fontos a dallamív, nincsenek túlbonyolítva az érzelmek, minden egy picit szebbnek, jobbnak tűnik, mint a valóságban. A szájharmonika megidézheti a tábortüzek egyszerű varázslatát, a westemfilmek fekete-fehér pionír hősiességét, van benne valami korszerűden, zavarbaejtő, mégis nagyon vonzó. Különös ezen a hangszeren istent dicsőítő, hálaadó protestáns énekeket hallani, de hatásos ez a letisztultság. Különös Bach Air-jét és Siciliana-ját ennyire elomlóan, le- begősen hallani, bár ennél a két darabnál nem szokatlan a szinte giccsbe hajló romantikus máz. Bunge nem fél az érzelmektől, de nagyon okosan játszik, visszafogott, mégis határozott, megelégszik a széppel és a kellemessel, nem akarja letépni láncait, élvezi a szabályokat. Három Jens Bunge- szerzemény is elhangzik, az egyiket a híres Chicagói magasvasút ihlette, melynek előre-hátra rándító ritmusát, megtorpanásait- megiramlásait idézi a Hurok című szám. Persze ez az utazás nem a rohanásról, a metropolis űzött tempójáról szól mégsem, inkább álomszerű és harmonikus, egy-két finom, játékos kibicsaklással. A tíz évvel ezelőtt a könnyűzenébe ismét begyűrűző, különös módon akkor Finnországból induló tangóhullám hatására, megrendelésre Bunge is írt egy tangót, izgalmas ezt az érzéki-frivol, pimasz és incselkedő műfajt szájharmonikán megidézni, megszelídül természetesen, de az erotikus titkokat őrzi. Jens Bunge Reggeli dala a mindennapos reggeli rítusok hangúiéból indul ki, minden nagyon ismerős, és otthonos. Két szten- derd is elhangzott, a No more greater love, ráadásként pedig Romberg Zsigmond Softer in a morning című száma. A legrendhagyóbb kompozíciónak is egy dzsessz-örökzöld szolgált alapul, de Pavol Bodnár Somer Other In- diana-ja a könnyed, fülbemászó dallamból bonyolult szeriális zeneművet varázsolt. Októberben Jens Bunge fellépésén kívül még két koncert volt, és tényleg semmi sem történt véletlenül, mindegyik alkalom konkrétan utalt a nagy zenész életére, műveire. Bungéhoz a belga virtuóz Jean „Toots” Thielemann vezetett el, hiszen Cicero lemezt is felvett a szájharmonikással, aki nagyon nagyra tartja a német zenészt. Először az eperjesi AMC Trio hajtott fejet Cicero előtt, ők saját kompozícióikban gyakran élnek a barokktól a romantikáig terjedő zenei stílusok jellemzőivel, de Ciceróhoz hasonlóan a népzenei indíttatás is fontos számukra. Nem kisebb nagysággal, mint Ulf Wakeniusszal zenéltek együtt az idei Pozsonyi Dzsessz- napokon, aki a mainstream dzsessz „zongorista gigászának”, Oscar Petersonnak az udvari gitárosa. Ugyancsak októberben volt a második koncert, amikor Lennart Nevrin svéd zongorista látogatott el a városba. A muzsikus bevallottan a sajátos hangú mester, Eroll Gamer követője, s ennek megfelelően nála is a jobb kéz szólamával teljesen egyenrangú a balkéz játéka. Telített, bonyolult szövésű játéka őriz még valamit a régi szalonok elegáns, disztingvált jellegéből. Nevrin meghívásánál a kulcsszó Gamer személye volt, akivel bár Cicero soha nem játszott együtt, de barátok voltak és tisztelték a másik művészetét. Novemberben még két „tisztelgő” koncert lesz Ipolyságon. November 8-án, csütörtökön a magyar- országi Trio Olamar játszik, Oláh Zoltán zongorán, Oláh Péter nagybőgőn, és a „nagy öreg”, Mar- tonosi György ütőhangszereken. Természetesen ők is dzsesszkön- tösbe bújtatnak majd komolyzenei témákat, leginkább Bartók Béla művei inspirálják őket. November 21-én, szerdán a Nothing but swing ad koncertet, ők főként Cicero egyik legkedvesebb zeneszerzőjének Chopinnek a műveit játsszák majd dzsesszesítve. Az együttes jó színvonalát bizonyítja, hogy sikeresen megbirkózott az igényes feladattal Balettcsemegék a Szlovák Nemzeti Színházban Jelenet a Nemzeti balett-társulatának Szerenádjából (Fotó: SND VOJTEK KATALIN Első bemutatójával jelentkezik ma este a Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének új vezetése. A Mário Radacovsky igazgató által gyakran hangoztatott váltást, a klasszikus repertoár mellett a modem művek fokozottabb térnyerését híven tükrözi a műsor, amelyen a modem balett klasszikusának, George Balanchine-nak a Szerenádja és a romantikus balettirodalom egyik gyöngyszemének, a Raymondának a részletei egymás mellett szerepelnek. Balanchine Csajkovszkij Vonósszerenádjára komponált koreográfiáját nem kisebb személyiség, mint John Clifford áhította színpadra. Az amerikai baletttáncos évekig dolgozott Balanchine mellett, mint a New York City Ballet szólistája - az együttest vezető Balanchine számos „testre szabott” szerepet kreált számára - és koreográfusa. 1974-ben megalapította a Los Angeles Ballet együttest, amelynek koreográfusa és rendezője volt. Balettkreációit sikerrel vitték színre más együttesek is a világ legkülönbözőbb tájain. Szinte nincs olyan híres színház, ahol ne fordult volna meg mint koreográfus és balettmester, beleszámítva a milánói Scalát, a párizsi Operát, az angol Királyi Balettet és a klasszikus balett fellegvárait, a moszkvai Bolsojt és a szentpétervári Kirovót. John Clifford a szerdai sajtótájékoztatón elmondta, hogy eddig 29 színházban áhította színpadra Balanchine Szerenádját, de sehol sem hahotta Csajkovszkij gyönyörű zenéjét olyan jó előadásban, mint a Szlovák Nemzeti Színház zenekarától, a komponistaként már nemzetközileg jegyzett fiatal dirigens, Marián Lejava vezénylete alatt. Clifford részéről nem ez volt az egyetlen bók. Mint elmondta, Balanchine halála után egy alapítvány létesült, amely gondozza a mester hagyatékát, és felügyel arra, hogy koreográfiái eredeti formájukban kerüljenek színre. Engedélye nélkül nem adhatók elő Balanchine kreációi, és hogy a színrevitelüket tervező együttes megkaphassa az engedélyt, az alapítvány kiküldi saját emberét, győződjön meg a helyszínen, adottak-e a feltételek előadásukhoz. „Az alapítvány engem küldött ide, és alkalmam volt meggyőződni arról, hogy Pozsonyban jó táncosok vannak, alkalmasak Balanchine művének előadására” - mondta Clifford. Kedvezően nyilatkozott táncosainkról Johnny W. Chang is, aki Glazunov-Petipa Raymondáját állította színpadra. A Winnipegi Királyi Balett kínai származású balettmestere, aki maga is kiváló táncos, és klasszikus repertoár mellett kortárs koreográfusok kreációiban is gyakran lép fel, elmondta: technikailag rendkívül igényesek a Raymonda bravúrszámai, amelyek a Glazunov-ba- lett most színre kerülő kereszt- metszetét alkotják. Az együttes jó színvonalát bizonyítja, hogy sikeresen megbirkózott az igényes feladattal. A sajtótájékoztató még egy fontos információval szolgált. Mário Radacovsky, a balettegyüttes igazgatója kérdésünkre, igaz-e, hogy az új színházépület baletttermeinek túl kemény padlózata az oka a táncosok megszaporodott sérüléseinek, közölte: bár a balesetekben más tényezőknek is szerepük volt, mindent elkövet a hiba elhárítása érdekében. Már tárgyal a padlócseréről egy külföldi céggel, amely a jövő hónap folyamán kezd munkához. „A táncosok egészsége mindennél fontosabb, ezért ha kell, akár a januári bemutatót is elhalasztjuk” - hangsúlyozta az igazgató. Tóbiás Szidi a Hajószínházban Pozsony. Holnap este Tóbiás Szidi, a pozsonyi Astorka Színház művésze lesz a Hajószínház vendége. A Hajószínházat az Öreg híd és az Új híd között, a Duna ligetfalui oldalán horgonyzó hajón alakították ki. Kulturális életét Ady Hajdú és Roman Luknár irányítják. A népszerű színészek ezzel az „úszó” színházzal régi álmukat váltották valóra. Tóbiás Szidi nem csak színészként, énekesnőként is nagyon népszerű, koncertjei teltházasak. Eddig két szólóalbuma jelent meg Pipacs (2001) és Punto Fijo (2003) címmel. Olyan cseh és szlovák filmekben láthatta a közönség, mint Az agyaggalamb röpte, a Köszönet minden új reggelért, valamint a Kegyetlen örömök. Tóbiás Szidi holnapi koncertje 19 órakor kezdődik, (sita) PENGE Feketén, fehéren Hammer Ferenc könyvének, mely a fekete és a fehér szín asszociatív erejével számolt, alighanem Mercurius, a szerencsés rátalálás istene volt a védnöke. A téma valóban izgalmas, hiszen felsorolhatatlan még a kontextusok száma is, amelyekkel ez a két szín összefüggésbe hozható, zavarba ejtő a szócikkek gyanánt (de mégsem ábécé rendben) sorjázó morzsák, mozaikok, törmelékek, szótártöredékek, táblázatok, anekdoták, viccek, képecs- kék sokasága, elrendezetlen el- rendezetlensége. Ki hinné, hogy a mekkai Kába kő eredetileg fehér volt? Vagy hogy a japánok olykor feketére festették a fogaikat, hogy ne látsszon a mosolyuk? Hogy a fekete és a fehér szót először 1055-ben írták le magyarul a tihanyi apátság alapítólevelében? Vagy hogy vadásznyelven a fekete vad a borz, a medve és a disznó, illetve, hogy a tbc-t fehér pestisnek is nevezték? És ebben a könyvben Csáth Gézától Babits Mihályon, Josef Albersen, Tom és Jerryn, a Trabant zenekaron és kasztüiai Izabellán át Pi- linszkyig százszámra minden és mindenki helyet látszik kapni, akinek vagy aminek köze volt vagy van a feketéhez és/vagy fehérhez. Ez a kalandkönyv felfogható úgy is, mint egy monumentális, illusztrált értelmező szótár, bár annak nyilván komolyabb szabályai lennének, és nyilván egységesebb nyelvezete. Minél mélyebbre olvasunk bele azonban a könyvbe, annál nyilvánvalóbb, hogy itt valami baj van, méghozzá úgy, ahogy van, az egésszel: mintha hagyományos könyvként ez a szövegkonglomerátum nem igazán akarna működni, mintha minduntalan más létmódra törekedne. Mondjuk egy cd- rom vagy internetes, elektronikus kiadás jut az eszembe, ahol szavakra lehet kattintani, és ahol nincs megszabva az olvasás hánya (itt is vannak keresztutalások, de az ember a türelmét veszti, mire rájuk talál), és ahol a kusza szabadság távlata mindvégig vonzó tud maradni, s működik a vadon szava. Jelenleg ez egy szövegturkáló, egy bazár, egy kiárusítás, mind a csapongás színtereit nézve, mind nyelvi szinten: pontosan olyan, mint az internet keresőprogramjai nyomán felbukkanó, gyakorta csak az asszociativitás laza nyelvi szálain egymáshoz kötődő honlapok sokasága. És ilyen honlapok sokaságának részleteiből állt össze ez a heterogén könyv, vagyis a „kompilációra” a szűkítés poétikáját kellett volna minél sikeresebben alkalmazni. A hibák is ebből az internetes jellegből adódnak, helyszűke miatt csak egyetlen példa: az 52. oldaltól az 55-ig tart egy táblázat, mely különféle nyelveken listázza a fekete és a fehér szavak neveit. A görög esetében a fekete megfelelőjeként a glaukóst tünteti fel a szerző, pedig az evidensen kék, tengerkék, legfeljebb kékesszürke. Hésziodosz pl. a vele rokon glauké szóval illeti a tengert magát. A helyes szó mindhárom nemben: melasz, melaina, mélán. Már amennyiben ógörögről van szó. Az újgörögben a fekete közkeletű neve: mdrv- osz, ott az ógörög variánssal rokon melanósz már inkább kékes (fekete), kék-zöld, esetleg lila. Érthetetlen a latin esetében, hogy ha a fekete hímnemű alakban szerepel (ni- ger), akkor a fehér esetében miért a nőnemű (alba) alak olvasható. Ebben az állapotában ez a szöveg, bár kétségtelenül számos ponton izgalmas és derűsen szórakoztató vagy épp meghökkentő, mégis úgyszólván megmarad a nyersanyag szintjén. Ezt erősíti a nyelvi egyenetlenség felvállalása, a nyelvi regiszterek nem mindig sikeres, az olvasást gyakorta kizökkentő keveredése. Lehetséges, hogy mindez az én túlzó olvasói igényeimből fakad: túl könyvszerűnek vagyok kénytelen látni azt, ami kikívánkozik a könyv keretei közül. S konzervatív olvasóként hiába vártam, hogy az anyaggyűjtés és a kedélyes fecsegés után végre a lényeg, az esszé is megszólaljon. (Hammer Ferenc: Fekete & fehér gyűjtemény, Kalligram, Pozsony, 2007.) Értékelés: •••••OOOOO
