Új Szó, 2007. október (60. évfolyam, 225-251. szám)
2007-10-13 / 236. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. OKTÓBER 13. www.ujszo.com DVD A SZALONBAN Fény-kép-szendvics H. NAGY PÉTER A közelmúltban rendkívül érdekfeszítő DVD-sorozatot bocsátott útjára a Budapest Film Kultúrsokk - Filmgyűjtemény haladóknak címmel. A forgalmazó reklámszövege szerint olyan produkciók kerülnek kiadásra e gyűjteményben, melyek valamilyen szempontból „különlegesek”, illetve „merész témákat” dolgoznak fel. Ebben a sorozatban jelent meg Peter Greenaway 1996- ban készült, Pámakönyv című filmjének szinkronizált verziója; s mindjárt le is szögezhetjük, hogy az angol rendező alkotása maximálisan megfelel a fenti két kritériumnak. Greenaway ugyanis az egyik legegyénibb látásmóddal rendelkező „szerző” a filmiparban. Alkotásainak többsége szó szerint műalkotásként fogható fel; annak, ellenére, hogy Greenaway szerint a film még nem tekinthető önálló művészeti ágnak. A továbbiakban nem ezt firtatnám, hanem - nagyon leegyszerűsítve persze - a Pámakönyv látványvilágán keresztül közelítenék az említett „egyéni látásmódhoz”, felvillantva néhány olyan megoldást, mely igazolhatja e különleges képességekkel megáldott rendező filmtörténeti jelentőségét. Először is érdemes elhelyeznünk a produkciót az életművön belül. A Párnakönyv beilleszthető Greenaway úgynevezett „leltárfilmjei” közé, melyeknek alapvető sajátossága, hogy a történettel párhuzamosan egy másik szisztémát is futtatnak, amiben másképpen rakható össze a képi információ. Ilyen például a számolás (Számokba fojtva), a színkód-rendszer (A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője), az evolúció (ZOO), a könyvek lajstroma (Prospero könyvei), a betűrend, a térkép, a rajzés tablósorozat vagy számos építészeti szerkezet ismétlődése. A Párnakönyvben a főszereplő emberi testekre írt kéziratai képeznek egy ezekhez hasonló struktúrát. Na- giko (Vivian Wu alakítja) ugyanis ezekkel az élő küldeményekkel áll bosszút az apját ért durva sérelmekért. A homoszexuális kiadónak „címzett” emberi könyvek nemcsak az írás burjánzását, alakulását, csábítását és rétegződését jelképezik, hanem felfoghatók a bosszú egy-egy állomásaként is. A szöveg fokozatos elrejtése, extrém helyekre való lejegyzése (pl. lábköz, nyelv), olvashatatlanná tétele stb. ily módon előkészítik az utolsó mű „küldetését’1’, s A halál könyve ténylegesen beteljesíti a bosz- szút, a hordozó médium (a bérgyilkos), miután „elolvasták”, megöli az álnok kiadót. A fümes jelrendszer összetettségének sokszorozása - a numerikus rendezés mellett - azonban olyan jellemzője Greenaway alkotásainak, melyre napestig sorolhatnám a példákat. Mindössze kettőt emelnék ki ezek közül, melyek egyben a médiumhatárok folytonos átjárhatóvá tételét is példázzák. Az egyik a bontott képmező és a képszend- vics-technika alkalmazása, a másik a fénnyel való térfestés megvalósítása. Mindkettő ragyogóan működik a Párnakönyv számos jelenetében, és a zenei aláfestéssel társulva olyan orgiát hoznak létre, mely igénybe veszi a befogadó jó pár érzékszervét. Vegyük szemügyre azt a jelenetet (a film 54. percében veszi kezdetét), melyben Nagiko összemelegedik újdonsült szerelmével (a rendkívül sokoldalú Ewan McGregor alakítja), s melyben szinte önállósodik egy klipszerű betét a csodálatos Parfait mélange (kb. „tökéletes egyveleg”) dallamára. A műtárgyfényképezés szabályait követő kamera a bárt „elhagyva” zárt térben jeleníti meg Nagiko és a fordító szeretkezési aktusait. Közben a képekben újabb képek jelennek meg, a belső elkeretezések többszörösen felosztják a képmezőt, létrehozva ezáltal az úgynevezett képszendvicset. Ennek jellegzetessége, hogy nem tudunk dönteni arról, melyik kép montírozó- dik a másikra, melyik van „alul” és melyik van „felül”. Az áttetszőség következtében a néző figyelme tehát egyszerre irányulhat a rétegek bármelyikére vagy azok együttesére. Ugyanakkor feliratok úsznak be a látómezőbe (sokszor a kamera mozgásával ellentétes irányból), melyek a zenei „szöveget” vizuali- zálják. Ha kimerevítjük a snitteket, önállóan szemlélhető vizuális költeményeket, képverseket, kollázsokat stb. kapunk, s ez talán igen jól visszaadja azt az attitűdöt, amit Greenaway avantgardizmusának nevezhetnénk. Az üyen jellegű beállítások közül azok, melyek a szobabelső hátsó falát is mutatják, újabb meglepetéssel szolgálnak. A falakon ugyanis - immár sokadszor - fénynyel írt kalligráfiák lesznek kivehe- * tők, méghozzá úgy, hogy az árnyék a teljes teret kitölti, a fényjátéka pedig magával az írásjellel 1 azonosítható. (Sőt egy helyütt az írás a kameraszemre is átterjed: a szerető maga felé fordítja Nagiko teleírt arcát, a jelek azonban megkettőződnek, ugyanúgy látjuk őket továbbra is, majd az arc visszaillesztésével az íráskép visszarendeződik az adott optikai síkba.) A képek üyen típusú megtűzdelése szintén az avantgárdra vezethető vissza; azon alkotásokra, melyek sűrűn élnek ideogrammatikus köz- beékelésekkel. Mindezt kiegészíti az említett Parfait mélange hang- 1 zása és a kamera pozíciójának las- | sú, de folytonos „vándorlása” (pl. a Nagiko testére írt Miatyánk „olvasásakor” keresztirányú mozgást l végez), a jelenetsor tehát médiumok kölcsönhatásaként, egymásba ékelődéseként tesz szert olyan pluszmformációkra, melyeket a különféle érzékterületek dinamikus cserélődése, illetve barokkos konstellációja alakíthat ki. Az elmondottakból látható, hogy a Pámakönyv elsősorban nem azoknak fogja elnyerni tetszését, akik a filmet a történetmesélés közegeként értelmezik; hanem azoknak, akik e médiumtól jóval többet várnak. Azoknak tehát, akik nem | csak olvassák, de - a szó szoros értelmében véve nézővé, egyfajta mediális interszubjektummá válva - kombinálják is a képi vüág külön- ( böző elemeit. Bár a filmkritikusok szerint a Párnakönyv így is Greenaway egyik olyan műve, melynek készítésekor a rendező a legnagyobb engedményeket tette a befogadók számára (legalábbis többi filmjéhez képest), a maga nemében mégis páratlan alkotás. És - például az elhunyt szeretőből készülő könyv boncolási jelenetsorát alapul véve - olykor tényleg a zsi- gerekig hatolóan sokkoló is. ZENE A SZALONBAN John Merrick, az Elefántember CSEHY ZOLTÁN Laurent Petitgirard-t, korunk egyik legnépszerűbb zeneszerzőjét saját bevallása szerint John Merrick, avagy az Elefántember dmű operájában a kettős személyiségben rejlő zenei lehetőségek izgatták. John Mernek egy különleges betegségben, úgynevezett elefántkórban szenved: iszonyatos külseje azonban érző lelket rejt. Azaz: nem is rejt, szinte kínálkozik, de senki sem kíváncsi rá. Nem hinném, hogy valóban kettős személyiségről volna itt szó, sokkal inkább az előítélet kényelmében undorítóan nagyvonalúan elidőző ember sokértelmű kritikájáról. Vajon ténylegesen determinálja a külső az illető belső életének alapvonásait? A nevetséges áltudománnyá minősített fiziognómia (a testi jegyekből a lelkiekre való következtetés tana) valóban nem rejt tételei közt egy szikrányi igazságot sem? Merricket mindenesetre nem emberi lényként kezelik, s minden intelligens megnyüvánulása mindössze annyira érdekes, amennyire egy jól idomított kutya sikereinek örül a gazdája. A tragédia ott rejtezik, hogy minduntalan mások birtokolják az akaratát és mások kereskednek visz- szataszítónak tartott testével, s ezen gyakorlatilag nincs esély változtatni sem az illegális mutatványossátorban, sem a civilizált kórház világában. Petitgirard zenéje páratlanul dallamos, szülte Puccinit idézően érzékeny, drámai mélységek kifejezésére kivált alkalmas. Eklektikus struktúrákat épít fel és bont le, s igényű a visszacsatolást a hagyományhoz. Portréoperája az életrajzi behatároltságnak köszönhetően is zárt, átlátható szerkezetű, kristály- tisztán építkező. A zeneszerző művén Eric Norm librettója alapján 1995-től 1998-ig dolgozott, az első bemutatóra mindössze 2002-ben került sor Prágában, az első lemez- felvétel után (1999, Monte Carlo, szintén Nathalie Stutzmann főszereplésével). Joseph Casey Merrick valós személy volt, aki 27 évesen vetett véget életének, valószínűleg önkeze által. Az opera egy megrázó szörnyszü- lött-show-val indul: Tom Norman cirkuszában lép fel Merrick is, illetőleg passzív szemlélődés tárgyaként elégíti ki a szömyülködő emberek rémségigényeit. Merrick nem jelenik meg a felvonásban, csak a szüuettje látszik, a teret a róla folyó beszéd és a testével való perverz üzérkedés tölti ki. E ponton rokonítható William Goyen Arcadio című regényének hasonló sorsú hermaffoditájával. A rendőrség rajtaüt az illegális bemutatón, Merrick az utcára kerül, majd Dr. Treves, a londoni kórház orvosa (Nicolas Rivenq, bariton) veszi pártfogásába. Tom Normant Robert Breault, az oratóriuménekesként ismert tenor testesíti meg kitűnően. A második felvonás a „dvilizáló- dásé”, a külső mögötti tartalmak kiáradásáé. Merrick újra emberi lénynek érzi magát, még a szerelem érzése is megkömyékezi Mary nővér alakjában. Ez a felvonás tartalmazza a (méltán operaslágerré lett) betegek imáját, mely a klasszikus nagyopera kórusait idéző eljárással készült: mintha a verizmus egy késői hajtása volna ez a pazar jelenet. Az elefantember kontraalt hangon (Nathalie Stutzmann) kap önálló szólamot a pazar szerkesztésű (az opera más jeleneteihez viszonyítva látványosan teátrális), fülbemászó dallamvezetésű kórusban. A betegség, mint ahogy a zene sugallja, egyszersmind kiválasztottságérzet is és bűnhő- dés is, mindenesetre igencsak közel áll a transzcendenciához. A harmadik felvonás a kórházi idill átfordulása a beteges exhibicionizmus vüágába: Merrick kórházi léte megalázóbbnak kezd látszani, műit a szömyszülött-show- beli fellépések. A Londoni Patológiai Társaság orvos kutatói előtt rendre meztelenül kénytelen közszemlére tenni magát, s a tudományos vizsgálatok optimizmusa és szükséges volta mögött az emberi méltóság és megalázottság fel sem tűnik. Egy The Times-dkk valóságos médiasztárrá avatja Merricket, aki egyre küátástalanabbnak érzi a helyzetét, ráadásul Maryvel való viszonyát sem tudja felvállalni. Zeneüeg e felvonás az elsővel hoz létre félelmetes szimmetriákat, Petitgirard gyakorlatilag egymásra kopírozza a két történéssorozatot. A negyedik felvonásban Merrick már mint sztár fogadja vendégeit, s miközben a híres színésznő és a királyi család is tiszteletét teszi nála, egyre inkább visszavágyik a betiltott torzsziilött-show-ba, ahol még rendelkezett önmagával és tisztában volt azzal is, nülyen játszmák része lett önnön kisajátított élete. Merrick az olvasásba menekül, de betegsége egyre súlyosabb, végül 1890- ben úgy dönt, hogy öngyilkos lesz, és végez magával: a halál fivérére, az örök álomra bízza magát. A felvonás legizgalmasabb jelenete a második, melyben egy fergeteges koloratúrszoprán díva ( paródiáját kapjuk: a zenei bravúr . a fajdalom imitálásával határos, a kiteljesedni vágyó és az utolsó percben önmagától elborzadó | hang egyszerre ér el komikus és meghökkentő hatást, a groteszk iskolapéldája lehetne. A Monte-carlói Filharmonikusokat és a Francia Opera kórusát maga a zeneszerző vezényli. (Laurent Petitgirard: Joseph Merrick, The Elephant Man, 4felvonásos opera francia nyelven, 2CD, Naxos, 2004) Laurent PETITGIRARD Joseph Merrick. The Elephant Man Mutsmuan • • Brwiull DevrUmwi • K«* Ncfeon-Shafcr * Cmtrjßi Orchertra Ertoch Opera Chon» Laurent PetllRtrard (Fénykép: AP Photo/Ahn Young-joon)
