Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)

2007-09-28 / 223. szám, péntek

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 28. Kultúra 9 Mind felkészültségével, mind emberi magatartásával hivatássá változtatta a posztját Turczel Lajos halálára Ha van valami, amiben megegyeznek a misztiku­sok és a szkeptikus racio­nalisták, akkor az abban a felismerésben rejlik, hogy a másvilág az evilági éle­tünk folytatása. Ahogyan azt Anatole France írta volt: „Ha egyáltalán van túlvilági élet, ott is ugyan­olyanok leszünk, mint voltunk.” MÉSZÁROS ANDRÁS EEa lehet vigasztalást találni va­lakinek a halálában, akkor ez a tudat bölcs megnyugvást nyújthat mindannyiunknak, akik Turczel Lajos Tanár Úr halálhírét vettük. Ha valóban létezik a túlvilági élet, és ott találkozhatunk azokkal, akiket ismertünk, becsültünk, szerettünk, akkor ott ismét bele­nézhetünk a Tanár Úr hamiskásan csillogó szemébe. Ebben a tekin­tetben ugyanis benne volt a meg­értés, a könnyű irónia és a szere­tet. Mindazok a tulajdonságok, amelyek manapság olyan gyakran hiányoznak az életünkből. Ez a tekintet tört meg most. De csak számunkra, akik itt maradtunk. Majd ott ismét ránk kacsint. Persze, többé-kevésbé sejtettük ezt a végkifejletet, hiszen tizenhá­rom nappal ezelőtt, amikor Duna- szerdahelyen bemutatásra került a kilencvenedik születésnapjára készült emlékkönyv, valamint a Fórum Társadalomtudományi Szemleneki szentelt különszáma, már hiányzott a személyes jelen­léte. Tudtuk, hogy már nem moz­dul ki a szobájából, és tudtuk azt is, hogy legendás emlékezőtehet­sége sem a régi már. De bíztunk a szívósságában. Ez a tulajdonsága még vendégei közé ültette őt egy héttel később, hogy otthon átve­hesse az említett írásokat. Mert ismerte a mértéket. Azt a régi, Arisztotelész által pontosan meg­fogalmazott etikai szabályt, amely meghatározza cselekvése­ink értékét. Neki megvolt a magá­hoz szabott mértéke. Emlékszem, hogy amikor a valamikori nagy- szombati egyetem jezsuita tanára­inak életrajzait tanulmányoztam, arra döbbentem rá, milyen leke­rekített életük volt. Leggyakrab­ban a születésük hónapjában tá­voztak az élők sorából. Őket nem kötötték világi hívságok, tekinte­tüket az örökkévalóságra függesz­tették. És az örökkévalóság szem­szögéből fontos a rend. A Tanár Úr legkevésbé sem volt jezsuita lelkületű, de ő is betartotta a sza­bályt: kezdet és vég valamilyen formában kapcsolódjanak egy­máshoz. Ez ugyanis metafizikai szabály is: a folyamatosság megalapozója. Azé a folyamatosságé, amelyik­nek az egyik hordozója az általa olyan sok évig igazgatott pozsonyi magyar tanszék megléte. Ha őt Tanár Úrnak nevezem, akkor te­szem ezt nemcsak a magam, ha­nem diákjai hosszú sorának, va­lamint egykori kollégáinak a ne­vében is. Ez a megszólítás őt teljes joggal illeti meg, mert mind felké­szültségével, mind emberi maga­tartásával hivatássá változtatta a posztját. És megilleti azért is, mert önmagában vett célnak - ami Kant szerint az erkölcsi cselekvés zsinórmértéke - nem saját szemé­lyét, hanem a mindenkori diákot vette. Sokan elmondták vele kap­csolatban, hogyan és mekkora ve­hemenciával védelmezte tanítvá­nyait, ha azok őszinte elkötele­zettségükből fakadó „szamársá­gokat” követtek el a fennálló rendszerrel szemben. De kiállt mellettünk, volt diákjai mellett, akkor is, amikor esetleg valame­lyik kollégája tévesztette el azt a mértéket, amely a tanár-diák vi­szony mindig törékeny egyensú­lyát létrehozza és mozgatja. Mindemellett még fel tudta éb­reszteni és pátyolgatni tudta ben­nünk, magyar szakos tanárjelöl­tekben azt az elhivatottság-érzést, amely az adott korban természe­tes volt. Hiszen a humán értelmi­séginek akkortájt - a megelőző évszázad hatvanas-hetvenes éve­iben - olyan szerepeket is fel kel­lett vállalnia, amelyek ma már kü­lönálló szakmaként jelennek meg. Ő maga irodalomszervezői és kri­tikusi szerepet vállalt magára, hogy - amint azt Duba Gyula írja róla - a semmiből valami alakul­jon, vagyis megtörténjen a „csoda”. Az a sajátságos kelet-kö- zépeurópai csoda, amelyre Hra- bal találta meg a legpontosabb ki­fejezést: „és az elképzelhetetlen valósággá vált”. E változások mö­gött csaknem mindenütt fellelhe­tő az a „kis nagy ember”, aki a Ta­nár Úr volt. Ráérzett ő még egy megtanul- hatatlan „csodára”: mivel is kell rendelkeznie annak, aki tanár akar lenni? Empátia nélkül kinek volna mersze fiatal emberek ér­telmét, társadalmi érzékét és ér­zelmeit nyesegetni? Szerető iró­nia nélkül ki tudja felébreszteni az értelmiségi mindenkori alaptu­lajdonságát, a kételkedést? És e kettő összekapcsolása nélkül ki az a vakmerő és hiú ember, aki pe­dagógusként próbálja megélni az életét? A Tanár Úr ezt alighanem eredendően sejtette és tudta, majd pedig átélte és megvalósí­totta. Egyébként hogyan került volna jogászdoktorként a komá­romi magyar gimnáziumi tanár­kodáson keresztül a magyar sza­kos tanári oklevél megszerzéséig és az egyetemi docensi fokozatig? És ezt az utat a leggyakrabban nem támogató, hanem inkább gátló körülmények között tette meg. Mindannyiunk szerencséjé­re, akik a diákjai lehettünk, és akikben, magunkhoz szabva, to­vább él a személyisége. Irodalomtörténészként Turczel Tanár Úr a magyar irodalomtör­ténet-írásban nagy hagyományo­kat maga mögött tudó pozitivista módszert alkalmazta. Erre a mód­szerre a tények tisztelete, elren­dezése és kapcsolataiknak a fel­mutatása a jellemző. Tanárként is ezeket a szabályokat kérte szá­mon rajtunk. Remélem, hogy majdani túlvilági találkozásunk­kor - amikor ismét régi fényében fog ragyogni a szeme, és a memó­riája előtt csak meghajolhatunk - nem fog bennünket, valamikori diákjait szelíden megfeddni a tu­dományos tényekkel szembeni fi­gyelmetlenségeinkért. És remé­lem, hogy erre a találkozásra nemcsak emlékkönyvet, hanem az ő tudományos pályájának az értékelését is magunkkal vihet­jük! Tanár Úr, nyugodjál békében. A Pátria rádió kétnapi kínálatából válogathatnak Hétvégi programok MŰSORAJÁNLÓ Szombat: 12.15-kor a Délidő vendége Tóth Tibor, a komáromi Jókai Színház igazgatója, akivel a fennállásának 55. évfordulóját ünneplő színház ünnepi évadjá­nak repertoáijáról s a társulat hétköznapjairól beszélget Miklósi Péter. 13 órakor zenés publicisz­tikai magazinunk, a Hétről hétre jelentkezik. 15 órától a Népek ze­néje c. összeállítást sugározzuk. Fél négytől a Kultúra vüágában hangképekben számolunk be a Pozsonyban megnyílt Janiga Jó- zsef-emlékkiállításról, a 70 éves Kocsis Ernő festőművésszel be­szélgetünk, végül meghívjuk a hallgatókat a kassai Thália Szín­ház évadnyitó előadására. A 16 órai hírek után Köszöntő szól, 17.40-kor hírösszefoglaló. 18 óra­kor a Térerő jelentkezik, ezúttal a marosvásárhelyi szerkesztőség gondozásában. 19 órától a 20 órai műsorzárásig Slágerhullám. Vasárnap: 12.15-től a Nótacso­kor szól. 13 órától a Randevú je­lentkezik. Gyermek- és ifjúsági műsorunk vendége lesz többek között Lacza Gergely, a SZMAZE elnöke, akivel a most induló, a szlovákiai magyar zenekarokat bemutató nagyszabású játékunk­ról beszélgetünk. 15 órától a Kale­idoszkópban egy érdekes és ka­landos életű emberrel, Cséfalvay Pál agrármérnökkel, vállalkozó­val ismerkedhetnek meg, aki élete során felváltva lakott Csehszlová­kiában és Németországban, mi­közben bejárta a fél világot. Jelen­leg Szentmihályfán él, és azt ter­vezi, hogy nyugdíjba küldi magát. A 16 órai hírek után a Köszöntő, 17.45-től hírösszefoglaló. 18 órá­tól a Tékában megemlékezünk Turczel Lajosról és Polcz Alaine- ről, továbbá Tőzsér Árpád főszer­kesztő a Madách-Posonium friss és megjelenés előtt álló kiadvá­nyairól beszél. Ezután a Zenei szerkesztő ajánlatában Horváth Katalin a Szlovák Rádió Szimfo­nikus Zenekarának évadnyitó hangversenyére hívja fel a figyel­met, amely október 4-én lesz. 19 órától a Világosság református ki­adásában Kraus Viktor mokcsake- részi lelkipásztor szól a hallga­tókhoz. (bodri) AJÁNLÓ Pozsony. Két kiállítás is nyílik október elsején, hétfőn 17 órakor a Magyar Köztársaság Kulturális In­tézetének székházában. Müetics Balázs Láthatatlan Budapest című fotókiállítása a magyar főváros iz­galmas részleteire hívja fel a fi­gyelmet. A Kép a házban című kiál­lítás-sorozatban Vécsei Júlia mu­tatkozik be a Rekonstrukcióval. Vécsei Júlia a Magyar Képzőművé­szeti Egyetem Intermédia tanszé­kén diplomázott. Azóta tanít, al­kot, dizájnol. Jó pár éve az interak­tív műalkotások foglalkoztatják, s minden fontosabb magyarországi médiaművészeti kiállításon szere­pelt. A Magyar Intézetben látható rajzok az utóbbi három évben ké­szültek. (ú) Miletics Balázs fotográfiája Jubilál Ráday Mihály műsora Kétszázadik adásához érkezik az Unokáink sem fogják látni, az ml városvédő műsora. A szeptember 30-án, 15.45-tőllátható dup­la adásban Ráday Mihály művészettörténész pusztuló és megújuló kastélyokat, falusi házakat, városi palotákat keres fel, és visszatér néhány kedvenc helyszínre is. Ráday Mihály neve mára összeforrt az örökségvédelem ügyével: közel harminc éve használja a nyilvá­nosság erejét értékes épületek, utcai tárgyak, régi közlekedési esz­közök érdekében. Háromszor tudósított például Nagyszebenről, Európa Kulturális Fővárosáról; bemutatta a nagybányai festőket, és a festők Nagybányáját, vagy éppen a márciusi iíjak, Nyári Pál és Klauzál Gábor birtokait. Rendszeresen szót emelt jobb sorsra ér­demes templomokért, kastélyokért, fürdőkért, sőt egy alkalommal a Magyar Televízió székházában is körbevezette nézőit. Városvé­dő sorozatának különleges adásai voltak, amelyekben magyaror­szági szélmalmokra, víztornyokra hívta fel a figyelmet, de láthat­tunk a műsorában kisvasutat, körhintát is. (mtv) PENGE Lét és nem lét között annyi minden Győrffy Ákos Nem mozdul című, válogatott és új verseket tartalmazó, hét ciklusra bomló kötetének tárgya a „létezik és a nem létezik közötti, alig észreve­hető különbség”. A fogalmak körüli kerengés, a fogalmiság- gal és a beléje torkolló tárgyi va­lósággal bekövetkező különféle találkozások dokumentációja ez a kötet. A költővel szólva: „Olyasmiből meríteni erőt, / ami nem létezett soha.” Győrffy Ákos magabiztosan építkező, elegáns vonalvezetésű költésze­te nem metaforacentrikus, tuda­tosan kikerüli a szójátékgyártás­sal, bravúrmutatványokkal, a populáris regiszterrel folytatott divatos üzekedést és üzérke­dést, fogalmi-bölcseleti alap­karakterű líráját úgy teremti meg, hogy nem szolgáltatja ki magát a várható értelmezés kedvelt csalétek-szavainak: mondhatni, a divattal szembe megy. Ez a költészet szinte mi­nimális elemmel dolgozik, apró­lékosságának és ökonómiájának ez a titka. A versalkotás a leginkább arra a zenei technikára hasonh't, me­lyet az amerikai minimalisták dolgoztak ki: a szöveg egy szinte hipnotikus, repetitív karakterű stílusba rendeződik. Győrffy költészetének témáit tekintve gyakran a növényi és az állati lét ember általi megtapasztalható- sága teremt termékeny feszült­séget (mint egyes verseiben az olasz Sanro Penna vagy az észt Kaplinski, illetve az osztrák Donhauser), illetve szolgál ki­indulási alapul a sosem tüntető­én arrogáns, harmonikus zár­lathoz (lásd pl. Az övéhez című költeményt). A halstatti kultúra című kivá­ló vers gondolatrendszere és technikája talán a leginkább Se­amus Heaney geológusi, archeo- lógusi módszerét idézi, de sok­kal személyesebbé is válik: ami­képp a jelen a földi létezés réte­geire, illetőleg a föld teste föld- történeti korok és kultúrák sáv- jaira épül, a mindenkori nyelv is hasonló architektonikái alapot biztosít a jelen számára. A lét végességének tragédiája pedig csak visszatérés a földtörténeti sávokká lebomlott mindenkori óskultúrába, a geológia méhé- be. A jelen elbizonytalanító, szimultán észleletek sokasága, melyek a képzelet révén ragad­ják meg a figyelmünket, és nem önnön puszta létük által: „Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom, / hanem va­lami egészen mást, azt, amit képzelek.” Minden kimondott gondolat azonnal kifordítva is igaz: „a közel / nem közel, a tá­vol nem távol, az itt nem itt.A képzelet, mint a tudás megszer­zésének eszköze szinte misztifi­kálódik, s az én alapfunkciójává nemesedik. Az egzaktság, a mérhetőség, a mennyiség és a fi­zikai létezés megannyi paramé­tere jelentéktelenné vagy leg­alábbis elbizonytalanítottá vál­va teremt költői feszültséget pl. az Ott lett vége c. Krasznahorkai Lászlónak dedikált költemény­ben is: „Ott lett vége, és aztán onnan/ folytatódott tovább.” Győrffy világa a megannyi bi­zonytalanság ellenére is rendkí­vül otthonos, bár olykor talán kissé szűk terep, az olvasó könnyen veszi át e költészet rit­musát, s nem igazak azok az elő­feltevések, melyek egy fokozot­tan filozofikus, leterhelt lírát sejtetnek. E költészet egyetlen hibája ugyanaz, mint a minima- lista zenéé: egy idő után a me­chanizmusok szervezőereje nyilvánvalóvá, kiszámíthatóvá és épp ezért kissé unalmassá is válik. Ezt kivált az Akutagava noteszéből ciklus olvasásakor érezni. Itt több költemény is szinte vázlatként hat, kidolgo­zatlan ötletként, konceptuális tárgyként működik, vagy egész egyszerűen variánsa valaminek, amivel már feltöltekeztünk ko­rábban többször is. Pl.: „Odébb­rúgsz egy kavicsot a kiszáradt / patakmederben. Leguggolsz és nézed/ a helyét.” (Győrffy Ákos: Nem moz­dul, Budapest, Magvető, 2007.) Értékelés: •••••••OOO (1917. szeptember 2. - 2007. szeptember 26.) (Somogyi Tibor felvétele) ! Csehy Zoltán kritikai rovata Miletics Balázs és Vécsei Júlia a Magyar Intézetben Fiatal művészek kiállítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents