Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)
2007-09-22 / 218. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 22. www.ujszo.com- FITNESZ Ég veletek! SZALONkép isse".--1" - -.. -> A bankkártya esete ARDAM1CA ZORÁN Az utóbbi idők két legvacakabb híre, hogy újra elkezdődött a suli és hogy örök nyugalomra tért Luciano Pavarotti. Sajnos, sosem láthattam, hallhattam élőben. S már nem is fogom. Pedig az élő koncertek varázsa a stúdiófelvételek sokszor steril, időnként mű hangzásával szemben egyedi élményt nyújthat. Sajnos, a legendák is meghalnak egyszer. Ég veled, Pavarotti! Apropó, élőzene. Szeptember 1. előtt pár nappal a losonci járásban nem lehetett úgy közlekedni, hogy az ember minden fontosabb elágazásnál ne lásson egy P. Mobil-plakátot, transzparenst, Kalondára mutató nyilat. Kiváló szervezésnek köszönhetően jött hozzánk a sztárbanda. „Előzenekara” a Régimese volt. Aki nem tudná, ez egy „alkalmi” (remélem, nem csak egyetlen alkalmi) formáció, mely az eddigi ex-Ghymes tagokból verbuválódott. Néhai nyitrai egyetemistaként nagyon vártam a koncertet. Tizenkét olyan zenész állt színpadra, akik közül sokan vitán felül ma is profik, a többiek pedig becsülettel íelküzdötték magukat a profik mellé. Sajnos, csalódtam. A fellépés kissé lagymatagra sikeredett. Elsősorban a zenészeket sajnáltam emiatt, hiszen a szerintem szerencsétlenül szerkesztett, gradáció nélküli műsorstruktúrát még bárki elnézhette volna, amiért igazi minőséget produkálnak. Amitől bizonytalanságot, kellemeden érzéseket fedeztem fel arcukon, az valószínűleg a hangosítás volt, amit a mobilosok biztosítottak. Vagy improvizáltak, vagy haknira vették... (Tíz éve persze még mindenki örült volna egy hasonló cuccnak falun-városon egyaránt, önkritikusan állítom, én, aki anno próbálkoztam hangosítással, szintén örültem volna, ma azonban 2007-et írunk, a memóriával is rendelkező digitális kütyük korát éljük...) A színpadon egyetlen kondenzátoros mikrofont nem lehetett látni (leszámítva Buják Andor szaxiján, amely sajátja lehetett), noha a zenekarban Zumi szintijén kívül minden hangszer akusztikus. A hangerő „fél gázon” ment, így is torzítottak a hangfalak. A zenészek többségét inkább csak láttuk, mint hallottuk. Gondolom, ők is... Kellemetlen így játszani... Szívesen megnézném a produkciót normális körülmények között. S jött a Mobil! Billentyűk nélkül, két gitárral. Amolyan átjáróház lett a banda az utóbbi években (mindig is az volt, csak most jobban látszik). Az „eredeti” felállásból maradt Schuster és Sárvári, aki elég régi tag ahhoz, hogy eredetiként kezeljük. Az örökmozgó Schuster egyébként kiváló zenészeket verbuvált össze. Kár, hogy Póka Egonon kívül senki sem csillogtatta meg aznap a tudását. Németh Gábor is vágott néha fát a dobok mögött, Rudán Joe sem húzta ki az első magasabb hangot, Sárvári is fogott mindenfélét a gitár nyakán... Bármennyire tudott is a banda hangulatot teremteni, s bármennyire igyekeztem is ignorálni a zavaró körülményeket, valahogy mégsem sikerült elengednem magam és legalább nosztalgiából beugrani az első sorok húsdarálójába. Ennek a fentieken kívül több oka volt. Nonszensz, hogy Magyarország második legnagyobb hangtechnikai cége (Frenreiszék mellett a Schuster testvéreké) a saját kipróbált, előzőleg beállítható - erről szó sem volt - cuccán a saját zenekarának (is) ilyen hangzást produkáljon! A dobok, akár a garázskapu, a basszus zúgott, a gitá(Fénykép: CTK/Michal Kamaryt) rokból egy középmagas „kása” ömlött, koncert közben mikrofonproblémák adódtak... Persze, beállás sem volt, így a zenészek még az ötödik-hatodik dalnál is a technikusokkal beszélgettek... mint anno mi, 90-es évek eleji amatőrök... Ha nem lett volna Rudán hangja - megjegyzem, kizárólag a középmagas és magas frekvenciák sávjában szólt -, talán harmónia sem lett volna a nagy zörgésben... Nem csupán a technikusok, hanem Póka kivételével a zenészek is rutinból nyomott haknira vették a bulit, jó ez ide, falura alapon. Amikor a zenekarvezető - noha MtÉP-es múltja miatt nem számítottam sok jóra - elkezdett nemzetieskedni, azt még két sör után elfogadható határokon belül tette. (Végül is kilépett a pártból...) Viszont amikor már önfeledten és hangosan utálta a buzikat, az már a P. Mobü legendájához méltatlan és fölösleges volt. Hogyan lehet elcseszni 35 év munkáját? Hát így, ilyen olcsó húzásokkal! Arról persze már nem is érdemes szólni, hogy az utóbbi lemezek zeneileg semmi progressziót nem hoztak, nem is csoda, ha a tagok lassan elszivárogtak a bandából, s hogy a kalondai koncert programja is kilencven százalékban - hála istennek - a régi nótákra épült. A buli csúcsa egyébként H. Richárd (MKP-politikus) vendégeskedése volt, aki beszállt a 2 forintos dalra, amelynek akkordjait Póka hathatós segítségével még vállalni tudta, csakhogy a következő dalra is a színpadon feledkezett, s ennek szólamait már szinte kizárólag a bőgős kezeiről próbálta „elnézni”. Mi pedig próbáltuk elnézni neki... Hiszen valaha ki ne szeretett volna együtt muzsikálni a mobüosok- kal?! H. Richárd álma legalább teljesült. Kicsit irigyeltem is. De csak kicsit. Ettől függetlenül a közönség igyekezett jól érezni magát, ha már egyszer kifizette a belépőt. Hát ilyen ma a Moooobiiil, mozog még, mert halhatadan, de már majdnem hallhatatlan... Nekünk, meggyőző- déses öreg rockereknek szar bevallani, kínos elismerni, de „...a tegnap nagyon régen volt...” Sajnos, a legendák is meghalnak egyszer. Ahogyan az utóbbi időben „meghalt” Som, Vikidál, Pataky... egészen másképp, mint az örök emlékű Cserháti Pityu, Bencsik Samu vagy Barta Tamás. Vagy Pavarotti... Ég veled, Örökmozgó! Ég veletek, legendák! De „sokáig éljen a rock and roll!” (Fénykép: Reuters/Lucas Jackson) ZALÁN TIBOR Pál vásárol. Nem, mintha nagy vásárló lenne, de időnként a vásárlás, mint kényszer, elragadja. Ehhez minimum alkalom kell, és ez most a barátjának a születésnapja. Nem kerek évforduló, de egy whiskyt mindenképpen megérdemel. Már csak a közös megivás okán is. Ha már ott van a nagyáruházban Pál, természetesen vesz mogyorót is, héjasat, kimértet, mert hogy az a legjobb és a legfrissebb. Emberünk ugyan hízásra erősen hajlamos, de miért pont a mogyoróevéstől vonná el magát, amikor annyi más hízást előidéző tényező veszélyezteti a dolgozót, vegyük csak példának a sült oldalast, de ne vegyük, mert hősünk azzal szemben legalább oly* gyenge ellenállással bír, mint a mogyoróval. A mogyorót sokáig méri, mi több, méregeti. Ne legyen kevés, nem is túl sok, útban hazafelé a nagyáruházból majd csendesen fel- törögeti, elmorcogja... Vesz még kávét, hosszan böngészi a kávékat, és hirtelen ötlettől vezéreltetve a legdrágább őrleményt veszi meg magának elegáns fémdobozban - mert Pálunknak az az ödete támad, hogy ő most bankkártyával fog fizetni, és így kevésbé fosztja ki magát a drágább áruval... Pál vállaltan kisember, nem amerikai vagy nyugati kisember, keleti, és keletinek is kicsi, ő leginkább kiperkálni szereti a kért ösz- szeget a zsebéből, nem mindenféle elektromos eszközök kénye-kedvé- nek kitenni magát. De most, kivételesen, úgy gondolja, ha már whisky a barátjának, ha már drága kávé a reggeli bűnözésekhez (valójában az lenne a legjobb, ha a whisky megmaradna a reggeli kávéhoz, barátjának pedig, aki ráadásul költő, egy könyvet venne... de az ötletet szégyenkezve elveti), akkor hanyagul odavetve a kártya... A pénztárnál előre készült önérzettel előrántja pénztárcájából a bankkártyáját, odapöttyenti a lepényképű pénztárosnőnek. Az valahova bedugja, és rámordul: PIN- kódot kérek. Pálunk reszketeg kézzel, már némi megbánással bátorsága miatt, az eléje tolt masina bü- lentyűire üti a számokat: 4265. De a fekete, ronda kis dög, azt köpi ki, hogy nem valid számok. Nyugodtan és lassan, rendelkezik a lepényképű. Újra! És Pál, immár nyugodtan és lassan, beüti a számokat újra: 4265. A masina most elfogadja a neki felkínált táplálékot, némi sercegés és zúgás következik, majd két számlát elé tesz a lepényképű, egyiket alá is íratja. Pál a táskájába süllyeszti a születésnapi whiskyt, a mogyorót és a fekete dobozos, vákuum-csomagolású szuperkávét, és már indulna, amikor valami rossz hiányérzet megállítja. A bankkártya! Bocsánat, lép vissza a kasszához, a bankkártyám... Mi van a bankkártyájával, csattan fel csöppet sem érdeklődő agresszivitással a nő. A bankkártyámat nem tetszett visz- szaadni. Visszaadtam. Pál kinyitja hervatag pénztárcáját, és mutatja, hogy a kártyáknak fenntartott legalább nyolc kis rés nyolcszorosán üres. És ez mit bizonyít, fortyan fel a nő. Tehette akárhová. Nem maradt mégis, esetleg, a gépben benne, önti el a verejték Pált. Müyen gépben? Hát... abban, amiben le tetszett húzni a kártyát, nem tudom, mi a neve annak a húzó izének... Nézze meg, benne maradt-e, vicsorít rá a lepényképű. Melyik az? A pénztáros rámutat az egyik fekete otrombaságra. Pál látja, hogy nincs benne semmi. Nem lehetett, hogy leesett, kiesett a földre, kérdezi fogyó erővel. Nézze meg, na, nézze meg, kacsint bizalmaskodva a pénztárosnő az immár hosszúra nyúlt sorban várakozók felé. Csak nézze, időnk van, várunk... Pál szédül. Arca könyörgő és megalázott... Nem tette be, esetleg, tévedésből, a pénzek közé? A nő valamit kattintgat, csendül és felnyílik a pénztárgép, ujjai pörgetik a tízezreseket... Na, látta ezek között? Van itt rendőrség, sóhajt nagyot elszántan Pál. Talán fel akar jelenteni? Hallják, fel akar jelentem, hogy elloptam a szaros bankkártyáját, vijjog a nő, a sorban állók pedig fenyegetően morgolódni kezdenek. Nem, nem akarom feljelenteni, csak annyit akarok, maradjon nyoma a kártyámnak... hogy a mi nincs... A biztonsági szolgálatnál két nő ül. Meg egy férfi. Maga a biztonsági őr, kérdi tőle Pál, látván oldalán a barátságtalan hatalmas mordályt. Én nem ide tartozom, mordul meg a fickó, és eltűnik valamelyik oldalszobában. Segíthetek? - kérdezi kedves mosollyal a két nő közül az egyik. Pál nem hisz a fülének. Kedves és selymes a hang. Az történt, hogy az egyik pénztáros hölgy, nyilván tévedésből, feledékenységből, elfelejtette visszaadni a bankkártyámat... És ömlik belőle a meg nem értett ember panasza. Sokáig. A nő nézi és hallgatja, sokáig, majd amikor elcsöndesedik modern korunk csöppet se modem Tiborca, benyúl a fiókjába, és vagy ötven bankkártyát húz elő, melyeket vastag és erős gumi tart össze. Tessék, csapja le elé, válasszon, melyiket akarja! Pál hirtelen nem érti, hol van. Na, melyiket kéri? A sajátomat akarom... Az nincs közöttük, mondja hirtelen támadt hidegséggel a nő, ma még nem adtak le bankkártyát. De ha bankkártyahiánya van, abban bármikor segíthetek... Hova fordulhatok még, esetleg, ha leadták volna... az enyémet... A központi információt keresse, fordul el tőle a nő, és az ismét előkerült fegyveres máshova tartozóval folytatja kevéssel előbb megszakadt csevejét. Valami gondja van, kérdezi Pált, némi várakoztatás után, a központi információban ülő elegáns, bajuszos úriember. A bankkártyámat elfelejtette... véletlenül történhetett... az egyik pénztáros hölgy... már nem fontos, melyik... Értem, mondja a férfi. Kínos. Melyik banknál van kártyája? Pál mondja. A férfi nyugodt betűkkel ráírja egy fecnire a bank nevét. Köszönöm, mondja, a viszont látásra, mondja. Pál körül megfordul a világ. Esetleg, ha ráírná a nevemet, meg a telefonszámomat, vagy a címemet, hogy az esély... Nem bánom, írja rá, ha gondolja, böffent a férfiú, és hirtelen mozdulattal eléje tolja a fecnit. írja rá a faszom, csattan fel Pál. Most meg ideges itt nekem? Ütöttem én meg hangot magával szemben, ordít utána az öltönyös, Pál pedig rohan, hogy bankot találjon, ahol letilthatja a kártyáját. A bankban végre hűvös van, csönd van, és odafigyelés van. Kártyájáról az utolsó vásárlásának az összege hiányzik csak, nyugtatják meg. Az úgy van, mondja a kék kendőt viselő türelmes nő, hogy maga beüti kétszer a számot. A pénztáros, aki számokkal dolgozik, a másodiknál már biztonsággal megjegyzi, milyen négy számjegyet ütött be. Amikor letelik a munkaidő, elballag egy automatához, beleteszi a kártyáját, beüti a megjegy- zett kódot. Ha nincs letiltva a szám, annyit vesz fel, amennyit ön egy napra felvenni engedélyez. Utána pedig addig vásárol, amíg ön le nem tiltja a kártyáját. Ha meg letiltotta, akkor egy utcai kuka fenekén végzi a kártya. Pál ül, nézi a nőt, és hirtelen fáradtnak, öregnek, álmosnak és erőtlennek érzi magát. Aludni szeretne, ott, helyben, a pulton. Kér egy marék mogyorót, kérdezi minden szándék és átgondoltság nélkül a nőt. Mogyorót? Miért kérnék mogyorót? Mert van. És én adni akarok magának... Én, tudniillik, mániákus mogyoróevő vagyok. Hát, adjon egy marék mogyorót, mosolyog bele a szájába a nő kis zavarral. És ha majd jön az új bankkártyájáért, hozhat el egy másik marékkal... Pál kilép a bankból. Az ég kék. A villamos sárga. A fű zöld. Azt érzi, majdnem boldog. Csak még nem tudja, hogy mitől. És főleg, hogy miből fogja ezt a boldogságot fenntartani, ha egyáltalán fent lehet tartani két lépés után is... SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
