Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)
2007-09-19 / 215. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 19. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Biztonságot mindenkinek Az amerikai elnöki posztra pályázó Hillary Clinton bejelentette: megválasztása esetén átfogó, mindenkire kiterjedő egészségbiztosítási rendszert vezetne be az Egyesült Államokban. A Demokrata Párt biztos előnnyel vezető elnökjelöltje egy olyan rendszert teremtene meg, amelyben a jelenleg biztosítás nélküli 47 millió amerikai is biztonságba kerülne. A New York-i szenátor asszony tizenhárom évvel ezelőtt, félje, Bili Clinton elnöksége idején First Ladyként hasonló kezdeményezéssel állt elő, de terve elbukott. (m)- Ide toltam a konyha közepére, hátha jobban bejön a középsáv... (Peter Gossányi karikatúrája) A tervezett merénylet gyanúsítottjai közül ketten nemrég az iszlám vallásra áttért németek Újabb német terrorősz közeleg? Harminc évvel a szélsőbal- oldali terror első hullámának csúcspontja, az „ólomnehéz időszak” véres eseményei után ismét terrorista veszély fenyegeti Németországot, ezúttal iszlamista szélsőségesek részéről. DOROGAAAN LÁSZLÓ 1977. szeptember 5-én rabolták el a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) tagjai Hanns Martin Schleyert, a német munkaadók szövetségének (BDA) közismert elnökét. A nagydarab férfi mondhatni ideális célpont volt a szélsőbalos városi gerillák számára: náci múltja (SS- és NSDAP-tagság) és a .kizsákmányolok” vezéreként betöltött tisztsége egyaránt predesztinálta egy „osztályharcos” leszámolás áldozatának a szerepére. Az RAF célja Schleyer elrablásával az akkor már öt éve raboskodó RAF-vezérek zsarolás útján történő kiszabadítása volt. Andreas Baader, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe elengedéséről azonban a bonni kormány hallani sem akart. Az RAF ekkor „internacionalista” kapcsolataihoz folyamodott: Bagdadban tanyázó tagjai palesztin eszmetársaik bevonásával megszervezték a Lufthansa egy repülőgépének eltérítését, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljanak a német kormányra. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) aktivistái, két férfi és két nő, ugyanolyan brutalitásról adtak tanúbizonyságot a géprablás során, mint német cinkosaik az előző öt hónap alatt német földön elkövetett merényleteik alkalmával. Az RAF tagjai habozás nélkül lőtték agyon Siegfried Bu- back főügyészt és testőreit, Jürgen Ponto bankárt, a Dresdner Bank elnökét (akit eredetileg elrabolni akartak, de ellenállt). Hidegvérrel végezték ki Schleyer sofőrjét és két testőrét, s ugyanígy jártak el a BDA elnökével, miután a géprablás kudarcba fulladt. A palesztinok a Lufthansa utasait mindvégig terrorizálták, ütlegelték, agyonlövéssel fenyegették. Jürgen Schumann kapitányt az utasok szeme láttára lőtték agyon a gép fedélzetén. Az emberélet semmit sem számított nekik - csakúgy, mint az RAF tagjainak. „Ölni borzalmas dolog, de ezt a gyilkos világot csak erőszakkal lehet megváltoztatni Az ölés visszataszító - de vajon milyen aljasságot nem követnél el, hogy ezzel véget vess az aljasságnak” - írta a börtönben Ulrike Meinhof, a baloldali újságíróból lett RAF-tag társának, Gudrun Ensslinnek. A hat évvel ezelőtti terrortámadások után Európa számos országában jócskán lehűlt a helyi lakosság és a bevándorolt muzulmánok közötti viszony. Franciaországban, Nagy-Britanniában és Németországban, ahol a legtöbb iszlám val- lású bevándorló él, jóformán általános gyanakvás vette körül az addig jól-rosszul elviselt jövevényeket. Német földön csak erősítette a rossz érzéseket, hogy kiderült: mielőtt végrehajtották gyilkos akciójukat, a szeptember 11-i géprablók közül többen éveken át német városokban éltek, tanultak. A nyugati és az iszlám világ feszültté vált viszonyában újabb zavarba ejtő tényező merült fel e hónap elején, amikor német és amerikai szolgálatok közös felderítő munkájának eredményeként rács mögé került Németországban három potenciális terrorista. Rejtekhelyükön olyan mennyiségű, robbanóanyag készítésére alkalmas vegyszert halmoztak fel, amely megfelelően forgalmas helyen felrobbantva emberéletek százait olthatta volna ki. (A merényletet szeptember 15-re tervezték.) Ami a német hatóságokat és a közvéleményt leginkább megdöbbentette: közülük ketten németek, akik néhány évvel korábban tértek át az iszlám vallásra. Ha eddig csak a török, arab, perzsa bevándorlóktól tartottak a németek, potenciális merénylőknek vélve egy részüket, szeptember 5. óta már az áttért németekre is a gyanú árnyéka vetül. Ők ugyan kevesebben vannak, mint a bevándorolt muzulmánok, ám kétségtelen: tucatnyi elvakult, fanatizált személy is elég ahhoz, hogy merényletet hajtson végre. Mint a ZDF televízió szeptemberi kerekasztal-műsorában elhangzott: német földön ma legalább 18 ezer olyan személy él, aki keresztény hitről tért át az iszlámra. (Becslések százezerről szólnak.) Ráadásul ez a szám az utóbbi időben erős növekedést mutat. Míg 2000-ben mindössze 250-en, 2004-ben pedig 790-en tértek át, tavaly nem kevesebb, mint 4000 német állampolgár lépett ki valamelyik egyházból, és csadakozott az iszlám híveinek táborához. Szakemberek véleménye szerint a „neofiták” veszélyesebbek, mint a bevándorolt s esedeg szélsőséges magatartásra hajlamos muzulmánok. Egyrészt őket nehezebb kiszűrni, hiszen külső megjelenésükkel nem rínak ki a többségi társadalomból, és tökéletesen beszélnek németül. Másrészt jellemző rájuk az újonnan megtértek túlbuzgósága, amellyel igazolni akarják muzulmán társaik előtt, hogy legalább olyan erős a hitük, mint a született iszlámhívőké. Ez a buzgalom pedig - a nyugati társadalom, elsősorban Amerika és annak politikája iránti megvetéssel, gyűlölettel párosulva - könnyen vezet radikalizmushoz és terrorizmushoz. Aligha véletlen, hogy a német kon- vertiták száma az iraki háború évei alatt szökött a magasba. Ezt is mérlegelmük kell német ü- letékeseknek, amikor döntenek a terrorellenes jogszabályok bővítéséről, például potenciális terroristák számítógépeinek kémprogramok révén, az interneten át történő átkutatásáról. Sokan a demokratikusjogállamot féltve ellenzik a szigorítást, mások viszont úgy vélik: a konfrontáció éleződése láttán a demokráciáknak is lépniük kell, hogy megvédhessék magukat. A szerző az MTI munkatársa A tanulmány szerint a testületben felkészült szakmai, szakpolitikai munka éveken keresztül nem folyt Nincs igazán szükség a Máért feltámasztására MTI-HÁTTÉR A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) újrafelállítása nem lenne más, mint puszta intézménydupli- káció, amire a szakmailag jól működő, jelenlegi többoldalú intézményrendszerben semmi szükség nincsen - áll a kormány háttér- intézményeként működő Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány tanulmányában. Az alapítvány azért vizsgálta a kérdést, mert az elmúlt hetekben egyes magyarországi pártok és határon túli magyar szervezetek is javasolták a Máért felélesztését. Az MTI birtokába került tanulmány szerint a Máért szimbolikus tartalmat is hordozott. Azt a gondolkodást, mely a kilencvenes évek elejétől kezdve egy Budapest- és magyarállam-központú, paternalista, elosztó politika folytatásához biztosított hátteret, végül egy valamennyi magyart egységbe forrasztó, romantikus politikai közösség képviseletét ellátó, nem hatékony szervezet létrehozásában tetőzött. Ez a gondolkodás túlbecsüli az anyaország problémamegoldó képességét, lehetőségeit a határon túli magyar közösségek társadalmi problémáinak orvoslása tekintetében. Másrészt azt a hamis képzetet sugallja, hogy az anyaország segítségével, nem pedig a szülőföldjükön élő határon túli magyarok munkájával, szorgalmával, szellemi kapacitásával virágoztathatók fel a környező országok magyarok lakta régiói és őrizhető meg e területeken a magyarság - olvasható a tanulmányban. A dokumentum szerint a Máért a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepe volt, s felkészült szakmai, szakpolitikai munkát éveken keresztül nem folytatott. Ez visszavezethető a magyar parlamenti pártok delegáltjainak majdnem teljes érdektelenségére, ami az ülésekről való távol- maradásban, jelenlét esetén a hozzászólások hiányában, a delegált személyek sűrű rotációjában érhető tetten. A szakbizottságok üléseit a kormányzati előteijesztések túlsúlya és a határon túli magyar szervezetek szinte kizárólagos - sokszor szakmailag felelősségteljes, olykor azonban szélsőséges, egyszerű kívánságműsorrá fajuló - aktivitása jellemezte. A különböző szervezetek képviselői általában egymással is versengve csak ismertetni tudták közösségeik - általában jelentősen különböző - helyzetét, problémáit, ennél többre az egyes szakbizottsági ülések során nem is igazán volt lehetőség. A 2002-es kormányváltást követően a szakbizottságok működésének színvonala emelkedett, ám a második MSZP-SZDSZ kormányt is terheli felelősség a szakbizottságok olykor kirívóan ritka összehívása miatt, és azért, hogy elmulasztotta megújítani, hatékonyabbá tenni a magyar-magyar párbeszéd struktúráját. „Ha ez megtörtént volna, lehet, hogy a koalíció nem szaladt volna bele 2004. december 5-e kaotikus és a magyar nemzetpolitika számára minden lehetséges kimenetelében negatív fejleményeibe” - állítja a tanulmány. KOMMENTÁR A fele sem tréfa CZAJL1K KATALIN Érdekes elfoglaltsága volt tegnap a szlovák parlamentnek: a képviselők jó másfél órát szenteltek az Andrej Hlinka történelmi érdemeit méltató jogszabályjavaslatnak, melyet végül második olvasatra bocsátottak, tehát a végleges jóváhagyás előtt még további vita várható. Úgy tűnik, igazán jól megy ennek az országnak, ha a honatyák megengedhetik maguknak, hogy az egyre ritkábban összeülő parlamentben akadémikus diskurzust folytassanak Hlinka életművéről. Igaz, ami tegnap a parlamentben lejátszódott, távolról sem nevezhető akadémikusnak. Ján Slota például punktum kijelentette, hogy szégyellheti magát, aki nem szavazta meg a javaslatot, amely többek közt a nemzet atyja tiszteletbeli címmel ruházná fel Hlinkát. Aki pedig nem gondolja Hlinkát a nemzet atyjának, megnézheti magát, a jóváhagyott szövegnek ugyanis még van büntetőjogi dimenziója is. (Nem tudni, mit érdemel az a bűnös, aki megsérti a Lex Hlinkát, a Brian élete című filmet alapul véve például el lehetne rendelni neki, hogy köztéren százszor a falra fesse a feliratot: Hlinka a nemzet atyja!) Félretéve a mókát, ennek a fele sem tréfa. Bármennyire abszurdnak tűnik is, Szlovákia Nemzetgyűlése valóban törvényerőre szándékozza emelni egy történelmi személyiség érdemeit. És ez nem csupán az SNS agyszüleménye, hiszen saját alternatív Hlinka-törvényét a KDH is elkészítette. Nem kell túl nagy belpolitikai rálátással rendelkeznünk ahhoz, hogy megsejtsük, a kereszténydemokraták igazából az SNS szavazóit próbálják ilyen módon megszólítani, tehát az egész komédia nagyon is az aktuálpolitikáról szól. De valami másról is. Nevezetesen arról, hogy a történelem nem más, mint kiválasztott múltbeli események jelenkori értelmezése, amely akarva- akaratlanul leképezi az aktuális hatalmi viszonyokat, törésvonalakat. Pláne, ha a múltértelmezés közvetlen terepévé a politika válik. Amit persze teljesen egy demokráciában sem lehet kiszűrni, hiszen a politikai pártok egyebek mellett azzal határozzák meg önmagukat, hogy azonosulnak bizonyos történelmi hagyományokkal, másokat ellenben elvetnek. Ez eddig rendben is volna. Konkrét történelmi időszakok, személyek kiválasztásával s azoknak törvénybe iktatásával azonban a pártok nyíltan gúnyt űznek a történelemből, kínosan rámutatva, mennyire szubjektív és manipulálható entitásról van szó. Hiszen ezek után bárki előállhat saját „történelmi” jogszabálytervezetével, ellentervezetével, előírhatja, kit tiszteljünk, s kinek a nevét nem szabad a szánkra sem vennünk. S téved, aki azt hiszi, mindez valójában nem számít, mert attól, hogy mi éppen a divatos felfogás, a múlt nem változik. Nos, változik, mert a történelem mindig a jelenkorról szól: az aktuális értékeinkről, példaképeinkről, félelmeinkről. Ezért is kellene a múlt megítélését és értékelését azokra bízni, akiknek ez a dolguk: a történészekre. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy az ellenkezője előbb vagy utóbb megbosszulja magát. JEGYZET (Kinek) szól a rádió GRENDEL ÁGOTA „Ritka eset a háztartásomban, hogy előfordulok a tévé előtt... Marad a rádió, de azt meg már (Kossuth) úgy lezül- lesztették, hogy szinte hall- gathatatlan. Inkább megtanulok munkadalokat énekelni krumplipucolás közben. Igaz, nem vettek be anno az iskolai énekkarba, de mit számít az a krumplinak.”- A levélrészlet majdnem autentikus, egyik barátnémtól kaptam, minimálisan korrigáltam, egyrészt, hogy az ismerősei ne ismerjék föl, másrészt, nehogy ráfogják, parlagi. Egyébként a szívemből szólt, nem úgy, mint a fent nevezett rádió. Nagy buli volt, frissítettek, újítottak, de, bármi fájdalom, rontottak. Hiába mondják be naponta többször is, hogy ön az mrl Kossuth rádiót hallgatja, és az emeregykossuthrádió a szavak ereje, eddig még minden ilyetén kísérletük kudarcba fulladt, egy szó, mint száz, nem győztek meg. Fölébredvén hajnalok hajnalán bekapcsolom a párna alatt a masinát, zümmögjön altatót a fülembe, egyre kevésbé jön az álom, az enyhet adó, a yércu- korszintem lassan a mennyezetig röppen, mert a szavak nem szólítanak meg. Ez is tiszta Amerika, ha a forrásom nem csal, amerikai céget bíztak meg a rontással, sok szép közpénzért, igaz, nem az én közpénzemért, de ahányszor engem is köszöntenek, itt, a határon túl, a sajátomnak is érezhetném. Bizonyára hosszas tanakodás szüleménye a reggeli műsor, amely egykor Krónika volt, most már, hallj csodát, 180 perc. Még nagyobb meglepetés, hogy háromórás a műsoridő, ezt akárki bizonyára nem tudta yolna kitalálni. (Visszaköszön a 168 óra, csakhogy annak volt értelme.) Egy kis élénkítő zene sincs, annak az ereje átköltözött az emerkettőpetőfibe. Az új arculathoz természetesen új hangok is társulnak, nyilván megbízhatóbbak, mint a régi öregek, akik még tudtak olvasni, sőt beszélni, műsort vezetni is, ez az időszakonkénti nyögvenyelősdi azt a tévés műsorvezetőt juttatja eszembe, aki még elköszönni is képtelen a súgógép segedelme nélkül, viszont jól megfizetik. Mi meg ráfizetünk. Istenem, gondolom, egyesek ott fönt, az éteren is túl, ahol a kurta farkú malac se túr, úgy vélekedhetnek, a kedves hallgató krumplifejű, mit számít, mi szól neki, az végképp, hogyan.
