Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)
2007-09-08 / 207. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 8. Szalon 13 FOLYOIRAT-AJANLOK A SZALONBAN A Szőrös Kő a negyvenes bűvöletében IRODRtOM MŰVCSZ6T KRITIKA 12. évfolyam Aa40»/400ft uiujui.szorasko.eu K Of társ Kossák-újroírások Csszék Kössék Lajosról prózai mtíveí L Vargo Péter hozzászólásó o ..Krovkához Szoima Zsolt fotómofttázs-sorozűto CSANDA GÁBOR Mi gondolkodni tanítjuk az embereket, mondja a lehető legtermészetesebb hangon a Kossuth rádióban egy emelt díjas telefonhívásokon alapuló tévéműsor készítője. Szerencsére a műsorvezető intelligens ember, s közbeszól, hogy ezt talán mégse, utóvégre ezek a több milliárd forint nyereséget hozó tévéműsorok nem ezért kerülnek a képernyőre, mint ahogy nyilván nem is ezért tesznek föl benne enyhén szólva is nem túl elmés kérdéseket. (Hány lába van a lónak? Ne feledje, ahányszor telefonál, annyiszor emelkedik az esélye a nyereményre, annyit segíthetek, hogy háromnál több, és mindjárt indul az óra.) Nyilvánvaló, hogy aki betelefonál (a műsorkészítő és - forgalmazó szerint Magyarország lakosságának fele), nem gondolkodni, hanem nyerni szeretne, és fordítva: Magyarország másik fele meg képes gondolkodni, s nem kapkod telefon után akkor sem, ha a képernyőn szünet nélkül beszélő hölgy erre unszolja. E rádióműsorról L. Varga Péter higgadtan mértéktartó hozzászólása jutott eszembe; az irodalom- történész a Szőrös Kő líra- (vagy inkább hagyomány-) vitájával kapcsolatban fogalmazza meg észrevételeit a lap legújabb számában, élesen különválasztva az összefüggésekben történő gondolkodás és a reflexszerű vagy gesztusértékű mozdulat (ő kapkodásnak nevezi) kinyerhető tapasztalatait. Ebben a Szőrös Kő-vitában, melynek elindítója H. Nagy Péter időközben könyv alakban is megjelent (Hagyománytörténés. A „szlovákiai magyar líra” paradigmái 1989-2006. AB-ART, Ismeretbővítő Kiskönyvtár 1., 2007) tanulmánya volt (maga a dolgozat, valamint Sánta Szilárd, Németh Zoltán és Ardamica Zorán hozzászólása a lap előző számaiban olvasható), most lényegi fordulat következett be. Mert bár L. Varga Péter dolgozata első pillantásra mintha csupán állást kívánna foglalni H. Nagy Péter és Németh Zoltán nézőpontjait illetően (nevezettek közül inkább az első mellett), valójában a nem túl elmés kérdéseket reflektálatlanul hagyva, az eddig nem reflektálta- kat (Szigeti Lászlóét és Tőzsér Árpádét például) felidézve H. Nagy Péter tanulmányának „hagyománytörténés” fogalmát tisztázza. „A Hagyománytörténés viszont nyomatékosan nem a szlovákiai magyar irodalom hagyományának történését dokumentálja”, hanem „mint alakzat elvén keresztül igyekezett megszólaltatni mintegy fél évszázad poétikai történéseit” - írja az irodalomtörténész. Közben mintegy mellesleg megforgatja a „térségi irodalom” és a „térségi identitás” fogalmait is, mindenekelőtt azonban olyan végkövetkeztetésekre jut, melyek a vitának új rajtvonalat kínálnak fel. L. Varga Péter ugyanis ezzel indítja dolgozatának utolsó bekezdését: „A »szlovákiai magyar« összetétel tehát nem az irodalomnak, és nem is az irodalomértés létmódjának, hanem inkább az irodalomértés intézményének vagy intézményesülésének szól, megkerülhetetlen módon.” És nem sok esélyt hagyva eszmefuttatása félreolvasásának, megismétli: „Egy szakma önértésének intézményes feltételeiről, nem pedig az irodalom és az irodalomértés létmódjáról van tehát szó.” Azt szemléltetve, hogy a gondolkodás és a nyeremény közt is feltételezhető (legalább metonimi- kus) kapcsolat, s ha így van, ez is jól van így. A Szőrös Kőnek ez a mostani (2007/3-as) száma a Kassák-évfor- duló és annak érsekújvári apropóit hasznosítva négy kiváló esszét közöl Kassákról. Mekis D. János az Egy ember élete autobiográfiát elemzi (Kassák önéletírása címmel), összevetve egyebek közt az Egy polgár vallomásaival, azzal a hatástörténeti megállapítással, mely szerint a „külföldi példák mellett nyilvánvalóan az Egy ember élete is hatott a polgárság, a polgári kultúra ideológusaként is feltűnő Máraira”. Suhajda Péter Kassák Képarchitektúm-kiáltvá- nyát vizsgálja (A szöveg ábrázoló építményének jövői lebontása címmel), mondván, hogy „az általa létrehozott (kép) architektúra nem ábrázol és nem közvetít, a kép nem a valóság lemásolása, a műalkotás elveszíti mediátor szerepét, ahogyan a szavak is.” Mintegy megelőlegezve azt a starthelyzetet, melyből L. Varga Péter (,,s ami a legtragikusabb az életben, az az egyenes vonal” című) esszéje indít: „a nyelv, fogalmazzunk így, elsődleges médiumként felfed, érzékeltet és »maga elé enged« egy másik médiumot, a képit.” H. Nagy Péter esszéje (Egy név helyei) A ló meghal, a madarak kirepülnek című Kassák-poéma, a Kormányeltörés- ben című Domonkos István- és a Mentholos görögdinnye című Zalán Tibor-kompozíciók összevetésével látszólag ugyanúgy megutaztatja Kassák Lajost, mint a blokkot nyitó Mekis D. Jánosé; míg azonban amott „az alkotóképes személyiség létrejön, az a személyiség tehát, mely képes önmagát kijelenteni, megalkotni, elbeszélni”, H. Nagyot nem a személyiség érdekli, még csak nem is az őt jelölő név, hanem annak helye, mondván: „az önéletrajzban megképződő identitás (»én KASSÁK LAJOS vagyok«) tulajdonképpen a költői konstrukció révén jön létre”. Nem újdonság, mert hagyomány, hogy a Szőrös Kő külön rovatot tart fenn a pályakezdőknek (vagy mondjuk így, tán helyesebben, a kötettel még nem rendelkezőknek, noha akkor Százdi Sztakó Zsolt, az 1552 című kisregény [Lilium Aurum, 2006] szerzője lóg ki a mostani kisprózák szerzőinek sorából). Tény, hogy van a Kőben ilyen rovat (Startkő), mely - jellegéből adódóan - inkább mozgásban van, és nagyobb mértékben képlékeny, mint a többi rovat, némely darabja még csak keresi magát és helyét, mintha egy Lávakő című rovatba kívánkoznék. Ami igazából meglepő, az most a Meglepő szőrösszeállítás című rovat, mely a folyóirat felkérésére született Kassák-újraírásokat (verseket) közöl. Ennek olvasóit itt természetesen magukra (vagyis a versekre) hagyva-bízva csak annyit fűzök az összeállításhoz, nem nehéz elgondolni, mennyi szerkesztői lelemény és munka kellett ahhoz, hogy a rovatot ez a névsor fémjelezze: Ardamica Zorán, Balázs F. Attila, Barak László, Bolemant László, Csehy Zoltán, Gombos Szilárd, Győrffy Ákos, Halmai Tamás, Juhász R. József, Z. Németh István, Pénzes Tímea, Polgár Anikó, Szászi Zoltán, Tőzsér Árpád, Vankó Attila, Vida Gergely, Vitéz György. A lap egyre jobban kivehető szerkesztői koncepciójából ezúttal is a zavarba ejtő bőség, a nyolcvan oldal választékának nagysága tűnik föl mindenekelőtt. Ez a folyóirat- szám most (illusztrátoraival, Szom- bathy Bálinttal, Václav Kingával, Gyenes Gáborral és Szalma Zsolttal együtt) mintegy negyven (40!) szerző közös munkájának is tekinthető. S bár semmire nézvést sem mérvadó, hány szerzője van egy folyóiratnak (a ló ilyen értelemben is kiszámíthatóbb eset), azért ez most nagyon jól van így. Turczel Lajos előtt tiszteleg a Fórum KEN EZ BORBÁLA Idei harmadik számában a Fórum Társadalomtudományi Szemle mindenekelőtt a kilencvenéves Turczel Lajos előtt tiszteleg: a folyóirat több tanulmánya, dolgozata és adaléka róla szól, másokat szerzőjük neki ajánlott (ilyen például Mészáros András tanulmányá az irodalomtanár Németh Sándorról), s persze a történeti jellegű dolgozatok is köthetők Turczel Lajos életművéhez; ilyen Szarka László tanulmánya az első bécsi döntés idejére tehető szlovákiai magyar önértelmezésekről, Vadkerty Kataliné, mely a szlovákiai népbíróságok történetéhez közöl adalékokat, Popély Gyuláé, a két háború közti szlovákiai magyar oktatásügyről vagy Keresztes Csabáé (A MagyarTurczel Lajos „komoly és lényeges mondanivalókat vetít, hoz közel, tesz mindenki számára érthetővé" (Koncsol László) (Somogyi Tibor felvétele) országon tanuló csehszlovákiai magyar nemzetiségű diákok hazatérése otthonaikba 1949-1951 között), mintegy ezzel is jelezve Turczel tanár úr irodalmi, történészi és pedagógiai tevékenységének roppant kiterjedésű területeit. Duba Gyula terjedelmes esszében eleveníti fel Turczel Lajos pályájának első két évtizedét, ugyanakkor jóval többet nyújt, mint amire Az alapozó dicsérete címből következtetni lehetne. Duba ugyanis a korabeli társadalmi-politikai viszonyokba ágyazott bensőséges portréjával a kor szellemét is megjeleníti, az idézetekkel és szemelvényekkel átszőtt Türczel-kritikák értelmezésével pedig az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalom vajúdásáról nyújt érzékletes képet. Ennek a dolgozatnak nagy helyzeti előnye, hogy választott nyelve, stílusa és jól értelmezett célja lebilincselő olvasmánnyá teszik, ugyanakkor tartva magát tárgyához (Türczel Lajos kritikai tevékenysége), az ismeretterjesztő irodalom minden követelményének képes megfelelni. A nem szokványosként és különlegességeiben egyediként tételezett korszaknak Duba úgy marad kritikus előadója, hogy soraiban végig ott bujkál az irónia; a szlovákiai magyar értelmiségi alakulását például így jellemzi: Turczel „irodalomelméletből Dobos Lászlónál vizsgázik, maga pedig Ozsvaldot vizsgáztatja”. Türczel tanár úr személyiségét, jellemét, írásművészetét a kezdetektől az „önállóság”, az „egyediség”, az „egyéniség”, „hitelesség” jelzőkkel határozza meg, portréjában Turczel „határozott egyéniség”, munkái pedig „tiszta szövegek” - ezeknek különösen a kor és a kortársak hátterében látszik igazi jelentőségük, akkor, amikor „az ideológia bizonyítatlanul hirdeti tételeit”. Duba Gyula megfogalmazásában: „Korán megérezhetjük egyénisége erős vonását, mellyel hozzájárult írásbeliségünk öntudatosodásának és irodalmi gondolkodásunk kimunkálásának nagyfokú fejlődéséhez.” Duba szempontrendszerei közt nagy súllyal esik latba, hogy Türczel Lajos alkotó kortársaként maga is részese volt a fent nevezett irodalmi-társadalmi vajúdásnak, s olyan, számára természetes, mert valóságelemek alkotta összefüggésekre is rálát, melyek másoknak esetleg nem szembetűnőek. Feleleveníti például, hogy Turczel „Ozsvald Árpádról írt költőportréja mögött sajátos, korabeli irodalmi életünkre jellemző szociológiai tény áll: Ozsvald és Türczel együtt laknak albérletben. A tanár és diák lakótársak, a költő és kritikusa egy fedél alatt él, s úgy is, mint szerkesztő és szerző.” A korszak (az ötvenes évek vége, a hatvanasok eleje) és Türczel viszonyát bizonyító erejű érvekkel és pontos hivatkozásokkal ecseteli, az esszé X. fejezetében egészen tömören így: „Kétségtelen, hogy az alkotói fejlődés folyamatos, a legodaadóbb követője és figyelője.” Szeberényi Zoltán tanulmánya, noha részleteiben már publikált szakaszokból építkezik, nemcsak azért fontos továbbrajzolása a Duba-féle Türczel Lajos-portrénak, mert benne a tanár és irodalomtörténész pályatárs szempontrendszere is érvényesül, hanem mert az előzővel szemben számba veszi Türczel egyéb fontos (a klasszikus magyar és világirodalom iránti) érdeklődési területeit, bemutatja későbbi s máig ívelő főbb munkáit, továbbá mert szigorúan az életműre összpontosít. Koncsol László dolgozatánál pedig nem is lehetne eszményibb adalékot elképzelni: ő a tőle megszokott finom vonásokkal rajzolja meg a kezdő kritikus recenziójának történetét (1958-ban járunk) úgy, hogy a recenzálandó kötet (Turczel Lajos írások mérlegen című kritikagyűjteménye) kézbe vételétől a recenzió megjelenéséig tartó egy hónapnyi időszak az ötvenes évek végi csehszlovákiai magyar viszonyok látleletévé válik. A dolgozat végén a Fórum közli is ennek az eddig először és utoljára ötven évvel ezelőtt megjelent recenziónak a szövegét. A folyóirat hátsó traktusa további recenziók, ismertetések és kritikák csokrát adja Türczel Lajos emblematikus művéről, a Két kor mezsgyéjén (1967) című, a két háború közti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésvonalait elemző tanulmánygyűjteményéről; ennek szerzői: Tolvaj Bertalan, Fonod Zoltán, Dallos István, Szeberényi Zoltán, Rákos Péter, Fogarassy László és Szalatnai Rezső. Ez utóbbi írása véletlenül kimaradt a Fórum 143-164. oldalain közölt és Bereck Zsuzsanna által nagy gonddal összeállított Turczel Lajos személyi bibliográfiájából. Ezekből, s nemkülönben a már említett három bevezető írásból (Duba Gyula esszéjéből, Szeberényi Zoltán tanulmányából és Koncsol László dolgozatából) a Fórum Társadalomtudományi Szemle egészen kiváló Turczel-számot állított össze (a lap főszerkesztője Fazekas József, felelős szerkesztője Török Tamás), olyat, amely a kerek évfordulót és annak megünneplését rendhagyó irodalomtörténeti esemény- nyé avatja. Nemcsak arra irányítva a figyelmet, mi az, amit Turczel Lajosnak köszönhetünk, hanem - Rákos Péter szavaival - „mi az, amit a csehszlovákiai magyar irodalom tanult, mit nyert”. Fórum Társadalomtudományi Szemle A tartalomból: Vadkerty Katalin Néhány adat a szlovákiai népbíróságok történetéből Duba Gyula Popeiy Gyula Az alapozó dicsérete Magyar oktatásügy a Felvidéken 1918-1938 Szeberényi Zoltán Felelősség és Keresztes Csaba anyagismeret A Magyarországon tanuló csehszlovákiai magyar Gorombei András nemzetiségű diákok Az irodalom szerepe (1949-1951) a magyar nemzeti tudat alakításában Dokumentum Szarka László Bibliográfia „Nádi élet'’. „eltűnt gondolatok" Interjú Koncsol László Előtte és utána Lapszemle 2 00 1 Mészáros András Az irodalomtanár Németh Sándor 3
