Új Szó, 2007. szeptember (60. évfolyam, 202-224. szám)
2007-09-08 / 207. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. SZEPTEMBER 8. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Merkel a csúcson Csúcsponton áll a csaknem két éve hivatalba lépett Angela Merkel német kancellár népszerűsége a legfrissebb felmérés szerint. Az állampolgárok több mint hatvan százaléka elégedett Merkel tevékenységével, s ameny- nyiben vasárnap közvetlen kancellári választásokat tartanának, továbbra is a konzervatív politikusra adná a voksát. A felmérés talán legnagyobb politikai szenzációja, hogy a szociáldemokrata beállítottságú szavazók többsége Kurt Beck jelenlegi SPD-elnök helyett szintén Angela Merkelt választaná kancellárnak, (mti)- Gyerekek, a mai órán a szlovák-magyar együttélésről fogunk beszélni! (Peter Gossányi karikatúrája’ HÉTVÉG(R)E Kit érdekel Tomanová kutyája? Kiskertben jártam, Toma- novát láttam - kezdhetné locsolóversét 2008 húsvét- ján az az ismeretlen fényképész, aki miatt Robert Fico minden percben népért aggódó kabinetje rendkívüli ülést tartott, éppen a Tomanová visszahívásáról tárgyaló rendkívüli parlamenti üléssel egy napon. Rendkívüli nap volt. KOCUR LÁSZLÓ Talán csak a miniszterelnök paranoiába hajló szemléletének prizmáján keresztül érthetnénk meg a kormánygépezet egyre torzabb működési elvét. Ugyebár a demokrácia egyik vívmánya a hatalmi ágak szétválasztása. A legerősebb pártok képviselőiből verbuválódott kormánynak, mint a végrehajtó hatalom csúcsszervének az ország - tehát a választó- polgárok összességének - javát szolgáló döntéseken kellene éjt nappallá téve munkálkodnia. Ehelyett a jelenlegi kormány egyedüli célja, hogy a kabinet nyilvánvalóan exhibicionista vezetője kiélhesse magamutogató hajlamát, és a maga módján kiteljesedhessen a sok koplalás után végre megszerzett hatalomban. Miniszternek lenni Robert Fico kormányában kábé olyan, mint ha gúzsba kötve kellene legényest táncolni. A tárcavezetők szinte dísznek vannak, kézi vezérlésre működnek, vezérük meghosszabbított kezeként, távmozgatott szájaként. Robert Kalinák belügyi tárcájába simán bepofátlankodott a kormányfő, mikor sajtót tájékoztatni támadt kedve. Nyomozónak képzelve magát úgy érezte, ő a legilletékesebb arra, hogy orszá- got-világot tájékoztassa róla, Maiina Hedvig hazudik. Még jó, hogy mundért nem öltött, tudjuk, hogy előszeretettel feszít bányászove- rallban is. A szerencséden Valentovic miniszternek nyilvánvaló módon semmiféle víziója nincs a sokat szidott, de egyértelműen szükségszerű zajaci reformok után is ezer sebből vérző egészségügyi rendszer gondjainak megoldására. De ha volna is bárminemű, azt legfeljebb összesodorva, kúpként applikálhatná önnön magának, a csedő-bodó tárcavezető ugyanis csak azt teheti, amire főnöke utasítja. Akkor is, ha nem tudja, hogyan. Akkor is, ha az nem törvényes. Akkor is, ha nem lehet. Lubomír Vázny közlekedési miniszter feladatul kapta, hogy 2010-ig építsen 100 kilométer sztrádát. A közös sajtótájékoztatón a miniszterelnök vitte a prímet, a szerencsétlen Vázny csak hebegett-habogott valamit a PPP- ről, meg arról, hogy a realitással leginkább a miniszterelnök hagy- mázas álmaiban bíró elképzelés igenis megvalósítható. Aztán kiderült, hogy mégsem. Gondolom, a balhét majd Váznynak kell elvinni. Vagy itt van Viera Tomanová esete, akinek kertje és kutyája miatt összeült e rendkívüli kormány. Tomanovának már rég le kellett volna mondania, mert ballépéseinek száma végtelen. Oké, legyünk nagyvonalúak, és mondjuk, hogy elküldeni a miniszteri szolgálati gépjárművet hegyenvölgyön át Portugáliába sima butaság volt, nem fennhéjázás, de hát egy buta se legyen miniszter, nem? Aztán ez a Privilégium-ügy - ugye nem kell ideírni, miről van szó, akik olvassák a véleményoldalt, valószínűleg tudják -, az egyre cifrább fejleményeivel, s végül a kvázi családtagnak a Szociális Biztosító igazgatói székébe való „pozicionálása”, aki aztán leállította a végrehajtást a Privilégiumnál. Már ez is elegendő volna ahhoz, hogy egy standard demokráciában fel kelljen állnia a bársonyszékéből, de nem a fentebb felsoroltak a tárcavezető asszony legsúlyosabb hibái. Nem. Tomanová legfőbb hibája az, hogy alkalmatlansága folytán neki sincs semmilyen víziója a szociális ellátórendszer működtetéséről (de ez ebben a kormányban nem kizáró ok, ott van az oktatási tárcát vezető kollégája, aki szintén nem csinál semmit, de egyelőre legalább nem kártékony), így háttérbe húzódik, átengedve a terepet a járulék- és szociális juttatási rendszert csak marxista formában elképzelni tudó Ficónak. Erélytelenségének következménye a nyugdíjrendszer körüli, folyamatosnak mondható miniszterelnöki ámokfutás. Fico - Tomanová vizein ka- lózkodva - folyamatosan riogatja a nyugdíjáért eddig nem aggódó lakosságot. Mert ugyan kit ne foglalkoztatna, hogy egy átdolgozott élet után fog-e nyugdíjat kapni, és ha igen, mennyit. Ezeket a húrokat pengetni - ráadásul úgy, hogy tudja: botorságokat beszél - nem szép dolog. Tomanová legfőbb hibája, hogy mindezt szó nélkül hagyja. Pedig nagymamaimidzséhez még illene is, ha valamelyik pöttyös otthon- kájában, szemüvege felett szigorúan átnézve, mutatóujját felemelve megdorgálná Ficót: Ugyan, Robertko, ne beszélj butaságokat, a nyugdíjrendszer nem úgy működik, ahogy azt a te a marxista szemüvegeden át látod. De nem teszi. Fico mindezt úgy hálálja meg, hogy a gonosz fotóriporter által elkábított miniszteri kutya miatt rendkívüli kormányülést hív össze. Azaz: a kormány nem a „nép”, hanem önnön problémáival foglakozik. Mert - őszintén -, ki nem szarja le Tomanová kutyáját? Jobb lesz a leszakadó régióknak, megépül egy kilométerszelvény a sztrádából, élvezhetőbb lesz a tananyag az iskolákban, jobban fogják támogatni a kisebbségi kultúrákat, több pénz lesz a kórházakra, ha a kormány rendkívüli kormányülést tart arról, hogy valaki illetéktelenül behatolt a miniszter asszony kertjébe? És ha igen, akkor például mit tud tenni a kulturális vagy a környezetvédelmi, netán a külügyminiszter ennek kapcsán? Valószínűleg semmit. Az egészet egy sima rendőrségi feljelentéssel is el lehetett volna intézni, az az adófizetőknek nem került volna semmibe, és az eredmény is ugyanaz lett volna, mint most: a rendőrség kivizsgálta volna az ügyet. De kellett egy alkalom, hogy újra ostorozni lehessen a sajtót, amit a miniszter- elnök kéjes örömmel meg is tett. Pedig jobban tenné, ha valós problémákkal foglalkozna, mert azokból is van elég. KOMMENTÁR A két szék és ami közte van BALLAD. KÁROLY A kárpátaljai magyarságnak nincs egységes politikai stratégiája. Ellenkezőleg: egymásnak feszülő két politikai erő állítja magáról, hogy az itt élő magyar közösség érdekeit képviseli, mivel azonban ezt egymás ellenében teszik, sokkal inkább önérdekeik kerülnek előtérbe, s ezeket akkor is érvényesítik, ha az összhatás inkább káros, mint hasznos a magyar kisebbség egészére nézve. Tévedés volt például azt hinni, hogy a két erő okult a 2006-os ukrán parlamenti és helyhatósági választások tanulságaiból. Akkor a belső megosztottság miatt nem került magyar képviselő az országos törvényhozásba, és helyi szinten is jóval azalatt szerepeltek, mintsem a magyarság lélekszáma ezt indokolttá tenné. A szavazásra jogosult kárpátaljai magyaroknak csupán a kisebbik fele szavazott a két magyar párt valamelyikére, a nagyobbik fele vagy ukrán pártra voksolt, vagy távolmaradt a választástól. Ez beszédes bizonyítéka a kárpátaljai magyar kisebbségpolitika krízisének. Túllépni azzal lehetett volna a válságon, ha az idei, szeptember 30-án esedékes, előre hozott parlamenti választások közeledtével a szemben álló két magyar tömörülés - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség - valamilyen megegyezésre jutott volna. De nem. Az ulörajnai választási törvény szerint mandátumot csak a pártlistán szereplők szerezhetnek (azaz egyéni indulás nincs), a parlamenti küszöb pedig 3 %. A kárpátaljai magyarságnak az Ukrajna összlakosságában kitett hányadát ismerve világos, hogy nemcsak két külön induló pártnak, de még az összefogásból születő magyar tömbnek sincs reális esélye arra, hogyjelölteket juttasson a Legfelsőbb Tanácsba. Magyar képviselő csak úgy juthat be, ha valamely nagy ukrán párt befutó helyre felveszi listájára. Ezt a gesztust pedig nyilvánvalóan csak akkor gyakorolják az ukrán nagypolitika részvevői, ha ez megfelelő számú szavazatot hoz számukra, vagyis ha a magyar jelölt garantálni tudja, hogy a kárpátaljai magyarok mögé állnak és erre pártra szavaznak. Ilyen valaki pedig csak az lehetne, akinek a személyében a szemben álló felek megállapodnak. Ehhez kellene a józan, ha nem is örök időkre szóló, de legalábbis választási konszenzus. Ilyen megállapodás ezúttal sem jött létre, és természetesen a két fél kölcsönösen egymást vádolja azzal, hogy kiváró taktikázásával (a KMKSZ) vagy előzetes ígéretének a megszegésével (az UMDSZ) lehetetlenné tette a megegyezést. És bár az összes magyar szavazatot egyikük sem garantálhatja, mindketten kaptak ajánlatot. A Viktor Juscsenko nevével fémjelzett és most már megatömbbé duzzadt Mi Ukrajnánk-Nemzeti Önvédelem nevű ellenzéki tömörülés a 99. helyen Kovács Miklóst, a KMKSZ elnökét indítja. A hely nem túl előkelő, és csak az esetben számít befutónak, ha a tömb 18 % fölött teljesít a választásokon. A közvélemény-kutatásokjelenleg ez alatti szavazatszámot jeleznek előre, így a magyar képviselő bejutása kétséges. Más módon, de hasonló a helyzet a koalíciós oldalon. Az Ukrán Szocialista Párt listáján Tóth Mihály, az UMDSZ volt elnöke az igen kedvező 11. helyen szerepel. Mégsem számít biztos befutónak, mert nagy valószínűséggel maga a szocialista párt nem éri el a parlamenti küszöböt, így egyáltalán nem lesznek képviselői a törvény- hozásban. (Ajelenlegi koalíció pártjai közül a Janukovics vezette Régiók Pártjának és a kommunista pártnak, ellenzéki oldalról pedig az említett Mi Ukrajnánk tömörülésnek és Julia Timosenko pártjának lesz biztos helye a leendő parlamentben.) Ha tehát bejön a papírforma, akkor továbbra sincs magyar képviselő az ukrán törvény- hozásban, mert a két jelölt pozíciója csak akkor váltható mandátumra, ha az őket indító két párt várakozáson felül szerepel a szeptember 30-i választáson. Igaz, kétszeresen kedvező esetben azonban akár két magyar is ott ülhet az ország házában: egy kormány- párti és egy ellenzéki. Ám bárhogy is alakul a helyzet: a kárpátaljai magyarság körében a megosztottságot tovább élezi, hogy újra két ellenfél-jelöltünkvan (akik egyébként, amikor még egyénijelölt- ként is indulhattak, 1998-ban már megküzdőitek egymással a magyar többségű szavazókörzetben). A két magyarságszervezet, mint 2006-ban is, újra az országos politikai paletta más-más, egymással szemben álló két ereje mellett kötelezte el magát. így minden magyar szavazat egyben ellenszavazat is. Bár a 46 milliós ország egészében a 160 ezres magyar népcsoportból kikerülő szavazatok nem sokat nyomnak a latban, a széthúzásnak mégis könnyen az lehet a következménye, hogy két széket célozva a pad alá esünk. A szerző kárpátaljai író A szlovákiai kisebbségi politikában 1989 után két alapvető szemlélet létezik - konfrontativ és kooperatív. Az utóbbi szemlélet konkrét eredményekhez vezetett Duray Miklós nyári merengése PETER ZAJAC A 2007-es esztendő furcsa politikai nyara esős végéhez közeledik. Az ellenzék nyaralt, Fico harcot folytatott a médiák, a második pillér és az egészségbiztosítók pluralitása ellen, fedezte a Privilégium privilégiumait, közölte, miről nem szabad eszmét cserélnünk, összekeverte a fasizmust a globalizációval, napról-napra változtatta az autópálya megépítésének céldátumait és alkotmány- ellenes lépést készített elő az alapvető tulajdonjogok ellen. Duray Miklós pedig elmerengett. Hagyjuk ki, hogy gyengül az emlékezete és azt állítja, hogy a Független Magyar Kezdeményezés 1989 novemberében nem volt önálló párt, és figyeljünk másra. Duray Miklós megesküszik arra, hogy soha nem mond olyat, ami „nem igaz”. A következő pillanatban azonban, Karol Sudorral a romákról beszélgetve, lerántja magáról a leplet. A magyar félkatonai gárdákról elereszt egy viccet a számlánkra, azt állítva, „olyasmit hallott, hogy csak utat készítem és gyomot irtani fognak”, miközben a teljes magyar politikai spektrum arról vitázik, ki a felelős a szélsőséges csoport megalakulásáért. Duray Miklós nem tesz különbséget az európai viszonylatban el- fogadhatadan Benes-dekrétum- megnyitás, és a konkrét áldozatok olyan nemű kárpótlása között, amely a szlovákiai zsidókra, de a cseh-német viszonyra is érvényes. Nem beszélve az autonómia kérdéséről, ahol Duray úgy tesz, mintha csak a területi, állampolgári vagy perszonális autonómia akadémiai kérdéséről lenne szó, miközben mindenkinek csak az idegeivel játszik. Ha Duray Miklós tudományos munkatárs lenne, végtelen akadémiai diskurzust folytathatna a kisebbségekről, arról, hogy Nyugaton „a kisebbség kifejezést a vidéki lakosság megkülönböztetésére használják-e, vagy csak a gyarmatokról érkezett bevándorlókra” (egyébként ebben is téved Duray, Németországban például létezik dán kisebbség), vagy Közép-Európa múltjáról és annak mai következményeiről. Duray Miklós azonban politikus, aki meghatározó módon járul hozzá az MKP politikájához. A szlovákiai kisebbségi politikában 1989 után két alapvető szemlélet létezik - konfrontativ és kooperatív, és én személy szerint az elejétől fogva meg vagyok győződve arról, hogy a szlovákok és magyarok békés együttélése számára csak a politikai kooperáció nyújthat esélyt. Az MKP politikájában is két alapállás létezik. Az egyiket Bu- gár Béla, a másikat Duray Miklós politikája testesíti meg. Az első abból indul ki, hogy együttműködéssel reális eredményeket lehet elérni, a második a mindent vagy semmit konfrontációs perspektívájából. Az első szemlélet konkrét, jóllehet kompromisszumos eredményekhez vezetett, a másik nem ért el semmit. Bugár Béla visszavonulása a politikából azonban a kooperáció politikájából való visszavonulást is jelenti, Duray Miklós felemelkedése pedig a konfrontáció politikáját, és a jelenlegi ellenzéki politika lejáratását. Ez a probléma lényege. A többi csak egy disszidens személyes átváltozása képviselővé, aki büszke arra, hogy bármikor büntetlenül átlépheti a megengedett sebességet. (Az írás a Sme napilap szeptember 7-i számában jelent meg)
