Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-04 / 179. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 4. www.ujszo.com ZENE A SZALONBAN A ritka madár röpte CSEHY ZOLTÁN Kottagrafika: Sylvano Bussotti: Rara (romamor), Rara requiem, 1969 A kortárs olasz komolyzene extravagáns fenegyerekeként (is) elhí- resült, ma már valóságos olasz kultúrikonnak is számító Sylvano Bussotti egy vérbeli uomo universale, sőt több: arbiter elegantiae. Nemcsak kiválóan fest, hanem verseket, novellákat ír, szellemesen műveli a publicisztikát, rendez (hosszabb ideig volt pl. a La Fenice művészeti és a Velencei Biennálé zenei igazgatója), nemcsak a leg- . extrémebb operajelmezek kiagyaSylvano Bussotti lója, hanem egyike a legbiztosabb formaérzékű, ugyanakkor a legelegánsabban formabontó alkotóknak. The Rara Requiem című alkotása alaposan feladja a leckét értelmezői számára már a besorolhatósá- got illetően is: operaként elképzelt rekviem, vagy esetleg egy nagylélegzetű koreografált kantáta? Egy színpadra állított vokális-szimfonikus remeklés, mint Luciano Berio Edoardo Sangineti verseire komponált Laborintus 2 dmű alkotása? A The Rara Requiem mindenesetre a Lorenzaccio című opera része, mely a klasszikus nagyopera paródiájaként is felfogható zenemű: e darab hivatalosan öt felvonásból áll, gyakorlatilag három egységre bomlik. Az utolsó két felvonás (Rinascimento, Eros), azaz a harmadik egység maga a kétrészes rekviem, mely noha Alfred de Musset drámája előtti omaggio kíván lenni, mégsem csak Musset drámájának szövegéből építkezik. A cselekményvezetés és a klasszikus dramaturgia megkívánta kronológia úgy pattan szét, akár a buborék. Az első rész alapozó helyzetjelentés a politikai-szerelmi gyilkosság előkészítése, illetőleg a musset-i világ képbehozása, a második rész Loren- zacdo jellemrajza, illetve reflexiók Musset Lorenzaccio-jellemábrázo- lására, a harmadik pedig, mely e cd-n hallható, a szerelmi-politikai gyilkosság lírai telítettségű foszlánytablója, illetve valóságos lélektani nyomozás egy a halálba hanyatló, kioltódó emberi tudat érzéki tartományaiban. A mű tehát első fokon kommentár egy drámához, egy életérzéshez, melynek mozgatórugója a reneszánsz kissé lan- kasztóan romantikus értelmezéséből fakadó irónia. Bussotti úgy szünteti meg a történetiséget, hogy folyamatos jelen időbe kényszeríti azt: muzeális érték nem létezik számára, csupán egy potenciális kelléktár bármikor elővehető darabjaiként hajlandó észlelni a múltból megőrzött relikviákat. A librettó asszociatív montázs, nyelveket és kultúrákat átfogó szövegelés Homérosztól, Michelangelón, Tasson, Baudelaire-n, Rilkén át egészen Sandro Penáig. Szorgos számlálók szerint 23 szerző szövegegységei forrnak össze. Ezra Pound can- tóinak világa ez: a kulturális tapasztalat jelenidejűségének magaszta- lása jellemzi. Ez a sűrítő összegzés nemcsak egy ego befogadóképességének próbatétele, hanem visszatekintő rendszerezés is, Busotti számos zenei citátumot alkalmaz, és saját önidézetekkel is jócskán él (Cinque frammenti all’ltalia, Rara [eco seirologico]). Maga a cím is problematikus: a RARA szó jelentése mozgó jelentés: egyrészt a latin ritka madár (rara avis) fordulatot idézi és önéletrajzi jellegű stigmaként működik, ebben az esetben a mű egy önrekviem, melynek tárgya a saját halál tudatának elviselhetet- lensége és botránya a test(iség) iróniájának keverése a szakrális tradíció kötöttségeivel. Itt G. Bataille-t' célszerű párhuzamul venni: „A szabadszájú tréfálkozás, a hahotá- zás azt takarja el előlünk, hogy a végső gyönyör és a végső fájdalom azonos: hogy lét és halál, a ragyogó távlatra nyíló tudás és a végletes homály egy és ugyanaz. ” Más változat szerint a RARA szó egy monogram megduplázása, nevezetesen Romeo Amidéi balett- és táncművészé, akinek a szerző ezt az alkotását (is) dedikálta. Az R. ara, azaz R. oltára értelmezés szintén e kontextusban válik elfogadhatóvá. A nyelv ijesztő uralmáról maga a mű is megnyilatkozik: a rara és a romano szó analízise magában a munkában is jelen van: ROMA, AMOR, ARA, MÓRT - hangzanak el a hangkombinációk, s már-már az az érzésünk támad a mű egyik katartikus gócpontjában, hogy bármely nyelvi kombinációt hozzuk létre, az megtalálja az emberi nyelvek univerzumában a jelentést. Vagyis jelentés vagy jelentés kicsikarására irányuló igyekezet nélkül nincs is emberi létezés. Az ember ösztönös értelmező, a nyelvi jelek léte, hangzósága, hangzása csupán kombinatorikus játék, s úgy léphetünk át egy-egy idegen nyelvi jelentéstartományba, hogy erről nem is mindig tudunk. A lét mint jelenés, mint jelenlét, illetve az „élet színpada” típusú metaforarendszerek mélyanalíziseként hallgatom ezt a darabot. A test iróniáját a legnehezebb épp a szakrális dimenziók megnyitásakor bemutatni, kivált, ha a nemiség ambivalens megnyilvánulásainak, polimorfizmusának is hangot keres a zene. Bussotti rekviemnek nevezi művét, holott e műfaj szabályait nem tartja be: a szakrális szövegsémák helyett egy modem ember számára fontos irodalmi és kultúrtörténeti szövegmontázs nyitja meg a szakrális teret. Kultikusan hangzik fel egy-egy versfoszlány, s helyébe lép a liturgikus vagy vallási frázisoknak. Ez tesz lehetővé, hogy a halállal való szembenézés egyszersmind a testi lét korlátáiból fakadó tragédia lehessen erősen ironikus felhangokkal. Modem szerzők rekviemjeit idézhetnénk itt fel, de ekkora átértelmezést sehol nem találni. Britten híres Háborús rekviemje egészében véve klasszikus alkotás, Ligeti Requiemje ugyan módosít a szokványos műfaji kötöttségeken (a mű végén pl. a sátán kígyójának sziszegése és egy asztmatikus halálhörgés bizonytalanba el az emberi lélek értékorientáltságát), de a szakralitás tere marad. Szólhatnánk még ideológiaüag kijátszott rekviemekről is (Kaba- levszkij vagy Eisler), vagy Tavener Celtic Requiemjét is említhetnénk, melyben a zeneszerző egy kislány halálát vagy talán sokkal inkább a kislány által eljátszott saját halált tematizálja. Bussotti zsenialitása abban rejlik, hogy nem szakrális elemekből teremt egy groteszk, már-már boschi, kiismerhetetlen szakrális teret, ahol a halál botrányát a nyelvi analízisen keresztül ábrázolja. A nyelv mint operahős már a La Passion Selon Sade (A passió Sade szerint) című kamaraoperában megjelent. Az opera nagyrészt Sade márki műveiből vett idézetekből és Louise Labe francia petrarkista reneszánsz költőnő egy pompás, anaforás (minden sor o- val kezdődik) szonettjéből áll össze. A mű egyik meghatározó motívuma az O lesz: a főhősnő, aki a Sade márki regényeiből ismert testvérpár, Justine és Juliette nevét viseli egyszerre, kettős egyéniséget nyer: a köztük lévő O egyrészt a ’vagy* jelentésű olasz szó rövidítése is lehet, másrészt Pauline Réage O története című szadomazochisztikus regényére is utal. A mű lényegében hap- peningnek is minősíthető, nem áll össze egy karakteres, minden vonatkozásban követhető eseménysor. A The Rara Requiem zenéje bámulatosan plasztikus, Bussotti ösz- szegző karakterű megnyilvánulása, melybe a posztmodem idézés- és allúziótechnika, illetve önreflexív kommentáijelleg éppúgy belefér, mint a szerializmus és az indeterminizmus kapcsolatát boncolgató zenei eszmefuttatások, vagy a klasszikus vokális műformák avantgárd áthangolása. Maradandó élmény hallani, ahogy Luisa Castellani kiváló mezzoszopránja ragyogó ellenpólusává lesz a ridegebb, fegyelmezettebb hangú Roberto Abbondan- zának (basszus). Ezio Di Cesare te- noija szintén figyelmet érdemel. Bussotti zenéje feneketlen mélységet nyit: a már-már betegessé váló szenzualitás poémájává nemesedik, s e ponton osztom Mario Bor- tolotto nézetét, miszerint szinte paradox módon Bussotti zenéje az „edonismo sonoro”, azaz a hangzatos hedonizmus nagyszerű megnyilvánulása. A La Fenice zenekarát Arturo Tamayo vezényli. (Sylvano Bussotti: The Rara Requiem, Col Legno, CD, 2005) KÖNYV A SZALONBAN Miklósi Péter: (Vasár)Napjaink avagy halálugrás a gyanakvásba DUBA GYULA A szerző hangját valószínűleg jóval többen ismerik, mint személyét, s a gondolatait számosabban, mint írásait. Ezért választottam könyve címét írásom címének, közelebb visz művéhez. Érzékelteti, hogy vasárnapi rádiójegyzeteiről van szó. A műfaj meghatározza jellegüket: meghallgatásra készültek, tehát a pillanatnak, a „szó elszáll” törvényének a késztetésében, de ahogy olvassuk őket, megérezzük, hogy az „írás megmarad” feltételének is bőven megfelelnek. Figyelemre méltó, felelős komolyságot bizonyít, mely nélkül a közíró munkája valóban csak pillanatnyi érdeket szolgálhat. A publicista más szóval közíró, ezért megítélésénél a közérdeket nem lehet kihagyni. Ilyen értelemben Miklósi a közírók hagyományos fajtájából való, mint a vele készített inteijú elején Mislay Edit úja: „a hazai magyar újságírás egyik nagy öregje”. Bár, teszi mindjárt hozzá, „a 60 évét frissességgel és kedélyes humorral ellensúlyozza”. Az interjúból kiolvashatjuk, müyennek tudja Miklósi a felelős publicisztikát.- Amikor az újságírást kezdte, „a 60- as élvekben, minden eszmei kaloda és korlátozás ellenére volt például az újságírásban egy belső emberi melegség. Volt egy műhelymunka, ami nagyon fontos, és ma hiányzik.” S további gondolat ennek a minősítésére: „a szlovákiai magyarságról szólt az újságírás. Ez adott egyfajta ragaszkodást, összetartást és összetartozást.” Azokra az időkre a Hét szerkesztőségéből magam is emlékszem. A jó riporter ismerte a társadalompolitika elveit és szempontjait, de kiutazva, a terepen, az emberek között az életigazságokat kereste általuk. Az építési terveket elfogadta, ám a valóságban meglevő esélyeiket és realitásukat kereste. A kisebbségi újságírás tisztában volt az internacionalizmus jelszavával, de igyekezett általa a magyarság igazát fogalmazni és érvényesíteni. A hazai magyar újságírás döntő hányadának, a pártsajtónak (Új Szó) is, az értékközpontú gondolkodás és sajátos nemzetiségi öntudat és identitás kimunkálása lett elfogadott kötelessége és felelőssége. Miklósi az Új Szó szerkesztőségében kezdett bojtárkodni újságíróként. Tanítóként Zsilka Lászlót, Fonod Zoltánt és azt a Szarka Istvánt említi, aki később a konszolidáció idején kárára lett. Pályája során részt vállalt a kultúraszervezésben is, sőt Csáky Pál szóvivője- ként, tehát kormányalkalmazottként a politika gyakorlatába is belekóstolt. Igazából mindvégig közíró maradt. Alkatában is közösségi gondolkodó olyan értelemben, hogy a közösségben élő ember vagy népcsoport szociológiai és kulturális helyzete és kapcsolat- rendszere, másrészt konkrétan magának a (magyar) közösségének a léthelyzete és gondjainak köre, életfeltételeinek az alakulása, egyszóval a hazai magyar valóság természete érdekli. Számára ez a valóság gazdag és mély értelmű. Ezért érdeklődése és szemlélete történeti értelemben fogékony, a magyar közírásnak ez is klasszikus vonása, a jelenben s a máról gondolkodik, de eszmefuttatásaiba a múlt élményei és történelmi értékek szövődnek, olyan erős szálakként, melyek növelik a gondolati anyag tartósságát, teherbíró képességét, értékét. Ily módon publicisztikáját mintegy az idő méreteinek a teljessége jellemzi, s emellett nem nehézkes, sem feleslegesen bölcselkedő. Interjújából megtudjuk, hogy megszervezte és összehozta az Örökhagyók című antológiát, melyben a hazai magyar értelmiség egy része, alkotók és tudósok vallanak magukról, meg a Fotóvilág című albumot, a szlovákiai magyar fényképezés riporteri és művészeti seregszemléjét. Közismertek és figyelemmel kísértek vasárnapi rádióbeszélgetései közéleti személyiségekkel. Új könyve tehát a közelmúlt rádiójegyzeteit gyűjti egybe. Sajátos műfaj ez, már érintettem, nem könnyű formavüág! Az élőbeszédre épít: illékony formájában kell megragadnia, kifejtenie és meggyőző erővel bemutatnia a gondolatot, aránylag rövid időre korlátozottan kiteljesítem témáját. Az írók tudják, mily nehéz, néha szülte emberfeletti munka megszabott, zárt teijedelmen belül, lényegre törő tömörséggel kifejteni a gondolatokat. Amikor meglódul a képzelet s a szavak gazdagon ömle- nek, és a szöveg úgy növekszik, duzzad, hogy szinte lecsorog a papírról! Az írás ökonómiája az írói munka legnehezebbje, s a kiszabott műsoridő önfegyelmet követel. A szövegnek így is teljesnek kell lennie. Sem felületes, sem gondolatszegény nem lehet. Ilyen játékszabályok következménye, hogy Miklósi Péter könyvében szinte azonos sorszámú írások követik egymást. Egykor magam is „rádiós” lévén, tudom, hogy a szerző az adásban olyan gondolati anyagot bocsát az éterbe, bolyongó útjára, melynek során az értő befogadóját keresi, mely láthatatlanná és megfoghatatlanná válik, mintha eltűnt volna, s valami csoda folytán mégis megmarad s mintegy anyagiasulva visszatér a hallgatóhoz, a valóságba. S mintha a zene tulajdonságait venné fel, spirituálisán hat, mert nem alkalomszerű, megszervezettségében mágikus erő van, zártságában művészi teljesítmény, hangvarázsában az alkotóerő jelenléte. Éteri és közben életes! S a képbe a vasárnap is belép, az ünnep és várakozás hangulata emeli az ügy fontosságát és súlyát. Egykor Karinthy Frigyesnek volt vasárnapi cikksorozata, ezek megjelentek könyv alakban is, 52 vasárnap alcímmel. De a Karinthy-mű címe műfaji ismérv, s a mához is szól: Minden másképp van. Miklósi könyve is sugall valami hasonlót, mintha nem azt lámánk a jelenségekben, ami a mélyükön van, a felületet szemléljük csupán, a külső formát, a látszatot érzékeljük. A lényegre a publicista mutat rá! Legalábbis becsvágya ez. Miklósi témái változatosak, sokszínűek: Elég egy villanásnyi kép, egy ellesett pillanat, parányi mozaikszemcse. Megragadja őt és arra készteti, hogy kibontsa értelmét és következményeit. Máskor súlyos politikai tény, tett vagy program ösztönzi véleménymondásra, olyan közéleti momentum, mely mindenkit . Miklósi Péter (Vasár)NAPJAINK avagy halálugrás a gyanakvásba J érinthet. A focivébé vagy a hejcei tragédia mellett olyan mindennapi apróság is szóra búja, mint a Mókuskerék vagy a Harangzúgás. Megállítja a Széljárás változása, meg a Médiabuldózer zakatolása, rosszallásra készteti a Rendőrgaliba. Gyakran nem is a témája lényegi, hanem a kifejtés lelkisége, érdeklődésének és ítélete moráljának természete. A dolgok lehetnek mindennapiak, a rájuk vetett pillantás lényeglátó és a gondolatsor logikája szellemes. Rokonszenves vonása, hogy az értelmi szemléletet s az iróniát nem a csúfolódó eredetieskedésre hegyezi ki, hanem az emberséges humorizálás és jóízű szellemesség felé viszi, valamiféle egészséges derű irányába, mellyel némi szkeptikus fejcsóvá- lással bár, ám bölcs nyugalommal próbáljuk elviselni mindennapi gondjainkat. Amikor klasszikus közúásról szólok, a hagyományos vonáson túl elsősorban a folytonosságra gondolok. Az írásbeliség története során változnak a formák, alakulnak a szemléletmód és stílus benső erőforrásai, de mélyükön valahol marad valamilyen állandósági tényező, mintegy vörös fonál, mely azonos és maradandó szellemi minőséget éltet: a mindenkori valósághoz való hűséget, a jelenségek megítélésének felelős komolyságát és a tények tiszteletének erkölcsét. A mai újságírás jelentős része, ha nem az egésze, különféle pártszemléletek, személyes vagy csoportérdekek erővonalai mentén, a demokratikus politizálás ellentmondásainak az útvesztőjében küzd az „igazságért”. Ezért gyakran nem találja, mert nem is találhatja meg. A maga igazát véli annak, és a közösségi érdeket ritkán közelíti meg. Miklósi Péternek megszabott keretei között és szövegei „éterisége” mellett sikerül becserkésznie s a közelébe férkőznie a közérdeknek, amitől úástudó többet ma talán nem is akarhat. (Clara Design Studio, 2007)
