Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-01 / 176. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 1. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ NÉPSZAVA Új kormányrendelet kell ahhoz, hogy érdemi munkát tudjon végezni az ügynökbizottság - írta a tegnapi Népszava. Értesülései szerint Gyurcsány felhatalmazást kapott a bizottság munkájának meghosszabbítására, ha a grémium kezdeményezi. A problémát az okozza, hogy a múlt hétfőn kiadott kormányrendelet október 1-jén hatályát veszti, ám addig a testület nem tudja az összes feladatot elvégezni. A testület tagjai nem kezdhettek el dolgozni, mert még nem zárult le a történészekből álló bizottság tagjainak nemzetbiztonsági átvilágítása - olvasható a cikkben, amely azt is megjegyzi: az átvüágítás pesszimista forgatókönyvek szerint még három hétig is eltarthat. Most arról mondok mesét neked, hogyan épül föl három év alatt a pozsony-kassai autópálya (Peter Gossányi karikatúrája) A referendum körüli vita felerősíti a szimbolikus-ideológiai kiüresedést és a politikai távlatosság hiányát Pártok groteszk versenyfutása Miközben a magyar kormány az utóbbi időben igyekszik új intézkedésekkel az általa kívánt mederbe terelni a politikai viták irányát, lépéseivel gyakran saját politikai helyzetét rontja. A Fidesz pedig annak érdekében, hogy hitelességét megőrizze, továbbra is politikai dermedtségre van ítélve, a népszavazási kezdeményezéssel pedig saját politikáját szorítja szűk keretek közé. ELEAAZÉS így a két politikai ellenfél küzdelme egy groteszk versenyfutáshoz hasonlít, melyben a kormány- oldal a maga által elhelyezett aknákat kerülgetve - de azokra gyakran rálépve - gyors iramban futká- rozik a pályán, míg a Fidesz saját előrehaladását önként akadályozva, zsákban ugrál a cél felé. Ráadásul a pártok stratégia és ideológiai „iránytű” hiányában néha abban is elbizonytalanodnak, merre van a célszalag. Politikai alapigazság, hogy a kormányzat a napirend befolyásolásában jelentős előnyben van az ellenzékhez képest. Az érvelés szerint a kormányzat intézkedései bejelentése révén irányíthatja a közbeszédet, és a politikai döntések legfőbb forrásaként rákényszeríti a médiát, hogy őt helyezze az események centrumába. A kormányzati bejelentések erős napirend-be- folyásoló hatása közel sem jelent automatikus politikai előnyt, az irányító pozícióból végrehajtott politikai cselekvés ugyanis tágabb lehetőséget nyit a politikai támadásokra is. Lehet mondani például, hogy a kormányzat a 2006 nyarától hozott reformokkal és egyensúlyjavító intézkedésekkel sikeresen „tematizálta” a közbeszédet, de kudarcot vallott egy fontosabb kérdésben: abban, hogy az intézkedéseket neki megfelelő értelmezésekkel lássa el. Hiába mondták a kormányoldal politikusai, hogy a lépések „nem fognak fájni”, a „politika magán kezdi a spórolást”, „az egyensúlyjavítás, a reform és a fejlesztés összekapcsolódnak”; a közvélemény nagy része az intézkedésekből továbbra is csak a lakosságot érintő megszorításokat látja. A kormányzat munkájának értelmezésében eddig a Fidesz tudott nagyobb sikert felmutatni amit a közelmúltban a kormányfő is elismert, amikor a népszavazás kapcsán azt a reményét fogalmazta meg, hogy „a teljes kormányoldal kijön abból a defenzívából, mely az elmúlt évet jellemezte” (Magyar Narancs). Az MSZP és a kormányfő népszerűségvesztése azonban inkább a kormányzat hibájának, mint a Fidesz politikájának következménye. A kormányoldal bírálata, az ígéretek és kormányzati döntések ellentmondásának kidomborítása a kedvezőtlen gazdasági környezetben „automatikusan” növelte a két párt közti szakadékot - anélkül is, hogy a Fidesz jelentősen növelni tudta volna szavazótáborát. A kormányfő és a kormánypártok a politikai kezdeményezéssel küldték mélypontra saját népszerűségüket, míg a Fidesz mozdulatlansággal - a politikai irányvonal válto- zadan tartásával - érte el relatív sikerét. Az ellenzéki pozícióból fakadó „tematizációs hátrány így a választások után kifejezett politikai előnynek bizonyult. A Fidesz politikája a 2004-es EP- választási kampány óta ugyanarra a stratégiára és ugyanazokra az üzenetekre épít. A párt mozdulatlansága azonban a 2006-os választások óta a legfeltűnőbb. Az, hogy a Fidesz vezetőváltásának elmaradásával párhuzamosan a Fidesz stratégiája is változatlan maradt, politikai szempontból indokolható. Mivel az ellenzéki párt fő vádja a kormányzattal szemben, hogy szembefordult választási ígéreteivel („hazudott”), Orbán Viktor saját hitelességét azáltal kívánja megőrizni, hogy politikájában nem hajt végre tartalmi irányváltást. Ezzel a párt elnöke mentesül attól is, hogy beismerje a 2006-os választási stratégia kudarcát, annak létjogosultságát az azóta eltelt időszak, tehát az önkormányzati választások és a közvélemény-kutatások sikerével indokolva. Ezzel együtt azonban a Fidesz és elnöke is komoly hitelességi és népszerűségi problémákkal küzd. A tavaszi tisztújító kongresszus, a Jövőnk vitairat, Orbán Viktor imázsváltási kísérlete és a programalkotás a lassú, fokozatos változás szándékát fejezi ki: a Fidesz úgy váljon ellenzékiből kormányzóképes párttá, hogy ez ne járjon a korábbi álláspontjának feladásával, így azonban bár a Fidesz deklarálta a változás, programalkotás szándékát, politikája azonos maradt. A politikai viták által részben meghaladott kérdésekre vonatkozó népszavazás pedig a Fidesz politikáját hosszabb távra is rögzítette, ezzel háttérbe tolva a látszólagos megújulási kísérletét. A népszavazás azonban nem csak tartalmilag rögzíti a Fidesz politikáját. Ahhoz, hogy a Fidesz saját szavazótáborát a népszavazásokra mozgósítani tudja, erősebb üzeneteket kell megfogalmaznia, megszólítva az aktív radikális szavazókat is. Ezzel magyarázható, hogy a párt az utóbbi időben visszatérni látszik a konfrontativ, 2006 őszéhez hasonló retorikához - amire példa a miniszterelnök „ideggyengének” minősítése, a kormányzat intézkedéseivel szembeni ellenállás hirdetése, az OVB elleni kritikai offenzíva. A párt „karcosabb” megszólalásaival azt veszélyezteti, hogy ismét lezárja a felé vezető utat azon, középen álló szavazók előtt, akik a Fideszben annak stílusa miatt találnak kivetnivalót. így a népszavazási kezdeményezés azzal a veszéllyel is jár, hogy azokat a párthoz tapadó kellemetlen imázselemeket is rögzíti, melyektől a Fidesz néha igyekezett megszabadulni. A népszavazási kezdeményezésben egy további veszély is rejlik. A referendum körüli vita felerősíti a 2006 tavasza óta mindkét oldalon tapasztalható trendeket: a szimbolikus-ideológiai kiüresedést és a politikai távlatosság hiányát. Az MSZP a választások után rosszul kommunikált intézkedéseivel gyengítette azt a stabü értékalapokon nyugvó imázst, melyet a választások előtt próbált kialakítani. A kormány intézkedései mögött az utóbbi időben bár megjelent, nem vált elég hangsúlyossá az ideológiai érvelés, és a konvergenciaprogram teljesítésének hangsúlyozása mellett az intézkedések mögöttes társadalmi célja gyakran homályban maradt. Kellő magyarázat hiányában alig lehet olyan választó, aki az ingatlanadó, a vizitdíj vagy a biztosítási rendszer átalakítása mögé képesek látni a kormánypártok által vallott értékeket. Ezzel összefügg, hogy a reformok (különösen az egészségügyi) túlzottan rendszer- és intézmény- szemléletű maradtak, a kormány nem számolt az egyes lépések mögöttes szimbolikus jelentésével (pl. gyermekkórház és szülészeti osztályok megszüntetése, aktív kórtermek helyett „elfekvők” kialakítása - a megállíthatatlanul öregedő társadalomra hivatkozva). Emiatt úgy tűnhet, a hiányszámok teljesítése a kormányzat számára szinte öncéllá vált. A Fidesz politikáját a kormányzati „sarcok” és reformok kritikájára, a vizitdíj, a tandíj és a reformintézkedések elutasítására szűkíti le. A Fidesz „plebejus” politikájából - az „Egy az ország” című könyv által megtestesített szándék ellenére - szintén hiányzik mind az átfogó ideológiai tartalom, mind a hosszabb távú perspektíva. Ez illeszkedik a Fidesz elnöke által korábban felvázolt irányvonalhoz, melyet Orbán a „valóság ideológia nélkül” szlogenbe sűrített. Nem illeszkedik viszont a magyar politikai valósághoz, melyben a szavazók igénylik az értékeket és szimbólumokat megjelenítő politikát. A túlnyomórészt gazdasági intézkedésekről folytatott vita és a szimbolikus kérdések háttérbe szorulása is szerepet játszik az általánosan tapasztalható politikából való kiábrándulásban. A problémával a Fidesz a népszavazás kampányában is találkozik: mivel a 300 forintos vizitdíj és kórházi napidíj elutasításával önmagában nehéz nyomatékot adni a kezdeményezésnek, a Fidesz önmagán túlmutató jelentéssel próbálja felruházni a népszavazást, hol a kormány megbuktatásának, hol a jövőről folytatott értelmes vitának” lehetőségeként tálalva. Hiányzik azonban a népszavazás kérdéseiből az a töltet, mely alkalmassá teszi arra, hogy intenzív vitát indukáljon a szembenálló felek között. A kezdődő népszavazási kampányban nemcsak az tükröződik, hogy a politikusok a szavazókat főképp anyagias szempontok által vezéreltnek tekintik, hanem hogy nem feltételezik a feltett kérdésekről az ésszerű, megfontolt döntést. Ez legjobban a Kálmán László nyelvész által feltett ellenkérdésekre adott reakciókban köszönt vissza. Míg a korábban a népszavazást az értelmes vita és döntés lehetőségével népszerűsítő Fidesz a beadványra annak veszélyét vetette fel, hogy a kormányzathoz kapcsolódó kezdeményezés összezavarja a választópolgárokat; a Fidesz kérdéseiről tartott népszavazást korábban „bornírt ötletnek” minősítő MSZP az azonos témájú, de saját értelmezésének megfelelő kérdéseit üdvözölte, kilátásba helyezve azt is, hogy hitelesítés esetén beszállna az aláírásgyűjtésbe és a kampányba. Míg úgy tűnik, hogy a két nagy párt számára a népszavazás a legfőbb veszély és politikai kihívás, valójában csak háttérbe szorítja a fontosabb problémákat: a politikai stratégia hiányát és a szimbolikus politika gyengeségeit. (hírszerző.hu) KOMMENTÁR Minimális hatás, egyelőre GÁL ZSOLT Az érdekegyeztető tanácsban a kormány, a szakszervezetek és a munkáltatók megegyeztek abban, hogy a minimálbért októbertől 500 koronával, 8100 koronára emelik. Szójátékkal élve azt is mondhatnánk, ennek minimális hatása lesz a gazdaságra, mivel az alkalmazottaknak csak minimális része él minimálbérből. Az ilyen fizetést kapók aránya mindössze 2% körüli, ezért az emelés aligha fogja megrengetni a munkaerőpiacot, ráadásul a megegyezés szerint a legközelebbi emelésre csak 2009. január 1-én kerül sor. Ekkora bér a megélhetési költségeket figyelembe véve a társadalom túlnyomó többsége számára szükségesnek tűnik. A minimálbér azonban kétélű fegyver, s bár hatásai a közeljövőben elhanyagolhatóak, a megállapodás hosszabb távon még komoly problémákat okozhat. Az nyilvánvaló, hogy a minimálbér-emelés a dolgozók túlnyomó többségének életszínvonalát nem javítja, hiszen ehhez legalább 15- 20 ezer koronára kellene emelni. Ez elvileg oda vezetne, hogy ezentúl mindenki többet keresne, gazdag lenne és boldog. A valóságban azonban egy üyen lépés vagy vad áremelést indítana el, vagy tömeges elbocsátásokhoz vezetne, mivel a munkaadók nem tudnák kigazdálkodni a bérköltséget, egyszóval aligha boldogítana bárkit is. Ha már nem lehet a szélesebb néprétegeken segítem, legalább a legalacsonyabb keresetű, legkiszolgáltatottabb munkavállalók jövedelmét növeli a minimálbér. Ez így is van, de ebben az esetben is csak egy bizonyos határig. A hétfői megállapodásnak része volt az is, hogy a kormány a minimálbérről új törvénytervezetet terjeszt a parlament elé, amelyben automatikus mechanizmust vezetnének be a minimálbér emelésére. A javaslat szerint, ha az érdekegyeztető tanácsban nem szülémé döntés a minimálbérről, akkor az automatikusan az ádagbémek megfelelő mértékben emelkedne. Ez az ártalmatlannak tűnő módosítás könnyen az a határ lehet, amely már inkább árt, mint használ a munkavállalóknak. Az átlagbér ugyanis a nemzetgazdasági ádagot tükrözi. Beleszámolják a csúcsmenedzserek, miniszterek, vezető beosztottak és olyan jól menő ágazatok béreit is, mint a telekommunikáció vagy a bankszektor. Matematikai törvényszerűség, hogy az átlagbér mindig magasabb, mint a dolgozók többségének a keresete. Ha a legmagasabb fizetésű ágazatokban megugranak a bérek, jelentősen nő az ádagbér is, anélkül, hogy az emberek többségének a fizetése hasonló tempóban emelkedne. Épp ez a tervezett módosítás rizikója. Ha elfogadják, a megugró ádagbérrel együtt kellene emelni a minimálbért is. Ez éppen azoknak árthatna a legtöbbet, akiknek legjobban akar segíteni. A munkahelyi tapasztalattal nem rendelkező, alacsonyan képzett vagy képzeden, elmaradott régióban élő, hosszú távon munka nélkül levő, esedeg halmozottan hátrányos helyzetű embereknek, akik dolgozni akarnak. Munkaadójuk nem biztos, hogy ki tudná gazdálkodni az ádagossal megegyező éves bér- emelkedést, ami jobb esetben nemzetgazdasági szinten 5-6% felett is lehet. Ez a segédmunkásoknál, az olcsó munkaerőt igénylő könnyűiparban, vagy az elmaradott régiókban működő szolgáltatási szférában nagyon nehéz. Ezek bérlehetőségeit nem a nemzetgazdasági ádag határozza meg, ők az olcsó ázsiai konkurenciával harcolnak vagy az elmaradottabb régiókban alacsonyabb áron nyújtott szolgáltatásokból kell megélniük. Lehet, hogy épp azért lesznek képtelenek munkahelyeket teremteni és megtartani, mert a gazdaság szekere jól megy, és szépen nőnek az ádagbérek. így paradox módon a legelesettebbek válhatnak a növekedés veszteseivé. JEGYZET cikk mielőbbi megjelenését kérték, nem maradtak háládanok: a távozásom után megadták elérhetőségemet a rendőrségnek, hogy kihallgathassanak az ügyben. Ez úton is nagyon szépen köszönöm nekik a nem mindennapi élményt. Amikor néhány héttel ezelőtt azt rebesgették a Nyitra parti városban, hogy valakit magyar kiejtése miatt elagyabugyáltak a főtéren, homokba dugtam a fejemet, mert nem akartam megint a rendőrségen kikötni. Sajnálatos módon, a legutóbb megint elindult kezemben a toll. A kitelepítettek tiszteletére rendezett ko- szorúzási ünnepségen a Szózatot énekeltük, meghitt pillanatok voltak ezek. Amikor az utolsó stróíat is eldalolták az ünneplők, és a szervezők rohantak előkészíteni az ebédet (alig egy óra maradt a délutáni emlékműsorig), valaki elordította magát a szemközti lakóház ablakában és elkezdte énekelni a szlovák himnuszt. Ez úton közölném az incidens előtt sietve távozókkal: nem én voltam. Vagy mégis? Felrohantam az ablakba, majd sör- és borgőzös altomon óbégatni kezdtem, hogy délig leadhassam a szaftos témát a hétfői számba. Szóljanak, ha kell, bárhová elmegyek rendbontani! Elmegyek rendbontani! SZÁZ ILDIKÓ A korábban születettek biztosan emlékeznek Bagamérira, az elátkozott fagylaltárusra, akiről elhíresztelték, hogy mérgezett fagyit árul, holott imádta cukrászmesterségét. Az újságíróról a rossz nyelvek gyakran azt híresztelik, maga kreálta rémhírekkel trak- tálja a tisztelt olvasót, holott gyakran nem kis árat fizet egy- egy rövid tudósításért: zaklalják, megvádolják, és a rendőrségre citálják. Különös érzés kerített a hatalmába már akkor, amikor magyargyűlőlő feliratokat festett egy fiatalember a két szomszédos lakás bejárati ajtajára. Sokan azt is sejteni vélték, hogy talán hazai újságírók firkálták be azokat az ajtókat, hogy legyen min csámcsogni az olvasónak és a lakóház előtt sorakozó anyaországi sajtos kollégáknak. Nagy szerencsétlenségemre, a szlovák fiatalember éppen a jelenlétemben vallotta be a szomszédoknak, hogy nem a nagysurányi unokatestvére firkált az ajtókra, ahogy korábban áhította, hanem ő maga. Azok a sértettek, akik a
