Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)

2007-08-25 / 197. szám, szombat

www.ujszo.com UJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 25. Szalon 13 nőm gondolati asszociációk, szimbolikus kapcsolatrendszerek jönnek létre. (Jan Tinguely ön­működő szobrai jutnak eszembe, de még inkább Peter Fischli és Daniel Weiss híres videója, ahol előre sorrendbe helyezett baná­lis, hétköznapi tárgyak egymást láncszerűen indukáló kapcsolata, akció-reakció sorozata szélesül ki nagyon szenzibilis, elvont, körkö­rössé záródó, kozmikus folya­mattá.) Itt is különféle és hasonló anyagok érintkeznek egymással, anyag alakul hanggá, rezgés mozgássá, a kattogás egyidejűleg hat mozgásként és hangként is, ciripel, zörög, forgat és teker, in­dukál, beindít és fékez, együtte­sen hat, vagy éppen külön-külön - és így, szerves egységbe rende­ződve, önmaguk teljességében jön létre a nekünk érdekes mű. Nekem rögtön az emberi fül ju­tott eszembe. Ott is arról van szó, hogy az, amit végső soron hallás­nak nevezünk, hányféle fokozat­ból, külön kis fázisból, dobhár­tyából, hallójáratból, csigából, kengyelből, üllőből, kalapácsból, szilárd testből és folyadékból, idegből és érből áll, illetve mind­ezek összehangolt, finom, együt­tes funkciójából, folyton változó viszonyából. Rokkó munkái ezért szerintem (tudatosan egymásra talált, és így, ezáltal már koránt­sem olyan szokatlanul-váradanul ható) gép-szimbiózisok. Vegyük sorra a legérdekesebb kiállított tárgyakat: az alapverzió talán a Sing-er névre keresztelt mű lehetne, itt egy természetes pózban, a hozzá tartozó asztal­kán álló varrógép (gyönyörű, klasszikus példány) illeszkedik egy körkörösen forgó le­mezhez, varrótű he­lyett persze egy le­mezjátszó ügyesen amputált fejével, a hangot pedig a varró­gép fejéhez illesztett gramofontölcsér szol­gáltatja. Ennek mint­egy továbbfejlesztett típusa a Sztereó varró­gép, itt már kell egy pici elektromosság, hogy teljes legyen a folyamat, de lényegé­ben ugyanaz az alap­állás, csak itt egyszerre két tölcsér ad ki hangot. De mint ahogy minden élő szervezet más életkörülmények­hez alkalmazkodott, és (ér­zékszervei is másféle fejlődési szinten és módon alakultak ki, Rokkó masinái is különféle uta­kon és más pozíciók által járják körbe, tapogatják végig az intermedialitás lehetőségeit. így például a Violinograph cí­mű alkotás egy hegedű húrjait pengeti, miközben éppen a gra­mofonládára erősített hegedű - valóságos kisplasztika - az objek­tum statikus, szenvedő része, a Fanfár-„sztereó” pedig egy falra függőlegesen elhelyezett képtér, és akárcsak egy önkiszolgáló au­tomatában, ebből mered ki a né­ző felé két trombita, a hozzájuk kapcsolódó szedőfejek kánonsze- rűen, egymással fáziskülönbség­ben alakítják ugyanannak az alul forgó lemeznek a rezgéseit külö­nös, sikolyszerű hangsorokká. A „legállatibb” objektnek szá­momra a Triphone tűnik, mind­egyik közül ő kattogott a legjob­ban, a három varrógép-mutáns itt függőleges pozícióban műkö­dik (pumpáló motorok, lüktető szívek), és egyszerre három (szép, klasszikus, aranyozott, szinte csápszerűen hajlított) sze­dőfej is rezgésben van, ide-oda ci­káznak, három lemez jön moz­gásba, így szüli meg az ő saját, egyedien süvítő hangját, persze hogy sajátját, hiszen végső soron minden szerkezet (lemeztől füg- gedenül) másféle hanganyaggá transzformálta az alá tálalt maté­riát, a kézzel fogható lemezt, at­tól függően, hogy mit tud, ho­gyan gondolkodik ő (tehát mi­lyen kapcsolatrendszer a mozga­tója, éppen milyen „evolúciós szinten” van a gép). Aztán az is eszembe jutott, hogy milyen érdekes, lehet, hogy a többi szerkezet hallja is szom­szédját, hiszen ki tudja, talán nem csak kifelé rezegnek azok a szecessziós hangulatú burák, el­méletileg külső hangforrásra is reagál (hat) nának, és akkor ugyanaz történik, csak vissza, te­hát rá a lemezre, nem tudom, de az biztos, hogy a szerkezetek kommunikálnak, vagy legalábbis sokkal izgalmasabbak így együtt, egymás mellett és mö­gött, akárcsak egy ti­tokzatos állatkert­ben, mindenkép­pen erősítik egy­mást, rezonálnak a másikra. A legtermetesebb masinéria, a Kiss me baby (látható része) a falon függ, a mű­ködési mechaniz­mus a falba rejtve, így a belső összefüg­gések itt ismeretle­nek maradnak, hi­szen ezúttal a kép- (tér)en a hangsúly, ott annyit látni, hogy egy barokkos, megkopott aranyozású képkeret­ben, bordó színű bársony mezőbe két szokatlan tárgy van foglalva, süppedve, alul, egy kis képer­nyőn a Csók (The Kiss), a világ el­ső, mozgóképes filmen látható csókjának (1895) tizenvalahány másodperce ismétlődik nosztal­gikus egyszerűséggel, nagyma­ma és nagypapa egymás mellett, észrevehetően kockákból össze­álló képsor, felette, szintén a bár­sonyból kimeredve, egy gramo­fontölcsér, belőle egy, a filmhez Rokkó mint vicemester (His Master's Vice) működésbe hozza a Sing-er névre keresztelt alapverziót később felvett dallam csörgede­zik, tehát van itt minden, kép (amely ismét csak képszeletekből áll) a képben, felette egy régimó­di hangforrás, amely ugyancsak képként (is) viselkedik. A kép a képben, a médiumok közti áljárhatóság gondolatköre a második helyiségben érezhetőbb. A Hommage a Francis Barraud cí­mű részlegben Rokkó egy vitri­nekbe foglalt tárgyakkal teli em­lékszobát rendezett be, amelyben végig a His Master’s Voice márka legendás lógójával, a gramofon­tölcsért szemlélő kiskutya alakjá­val találkozunk. A művész maga is szenvedélyes gyűjtője, szakértője az olyan tár­gyaknak, amelyeken az interme­dialitás szimbólumává nőtt kis­kutya motívuma felbukkan. így aztán Rokkó azt is elmagyarázza, hogy a lógóként való levédetése után mekkora sikersztori lett a Francis Barraud francia festő ál­tal megálmodott kutyás-gramo- fonos kép. A teremnek ez a része igazi kis néprajzi adalékanyag le­hetne, olyan ez, akár a bolhapiac, vagy inkább egy vándormotí­vummá vált, saját életet élő kom­mersz kép fejlődés- (és fertőzés-) történetének aprólékos feltérké­pezése, nyomon követése, valósá­gos kis múzeum. Szinte a Spuren­sicherung mítoszfeltáró mozgal­mával lehetne rokonítani, annyi eltéréssel, hogy Rokkó itt nem sa­ját fantáziája szülte-alkotta tár­gyakat, emlékeket rekonstruál, hanem egy - számára igencsak érdekes és objektjeivel könnyen párosítható (gramofon, hang­kép, kutya mint befogadó stb.) - valós világot tár a látogatók elé. A Barraud-féle eredeti fest­mény reprodukciója mellett így aztán kutyás (-gramofonos) nap­tár, kendő, nyakkendő, karóra, mindenféle méretű dobozka, ere deti lemez, katalógus, képes­lap, többfajta tányér, pe csétnyomó, de még verk­liszerű, lyukkártyás mi­ni zenegép, sőt só- és borstartókészlet is látható. Kétoldalt az egész pszeudofeltá- rást stílusosan kisku- tyás-gramofonos min­tázatú függöny szegé lyezi. A tárgyi anyag te hát remek példája annak, hogyan és mennyiféle alak ban, változatban él tovább, ala­kul egy imágó, egy külön karriert élő, (Barraud-tól mint alkotótól) elidegenített tárgy, mindez rá­adásul nem is mai (rohanó, piac- orientált stb., stb.) jelenség, ha­nem a századelő szellemi termé­ke. Él viszont még ma is, szemlé­letesen bizonyítja ezt H. Nagy Pé­ter színes képkockákkal illuszt­rált tablója (szintén a teremben), amelyen bemutatja, hogyan fe­dezte fel ugyanezt a motívumot Barry Sonnenfeld Vadiúj vadnyu­gat című steampunk filmjében. A „múzeummal” szemben, az­zal mintegy párbeszédet folytat­va áll Rokkó legnagyobb szabású csodadoboza. A Hommage a Thomas Alva Edison című alkotás egyik feléről régi fekete-fehér A Hommage a Francis Barraud című részleg egyik vitriné, a saját életet élő kommersz kép fejlődés- (és fertőzés-) történetének egyik állomása (Száraz Attila felvételei) mozgókép vetítődik a falra, me­lyen a nézővel szemben álló erő­művész szoborszerű pózokban feszít, s míg az egyik oldalon a hústömeg néma, folyton ismét­lődő nyújtózkodása pereg, a má­sik oldalon a századelőt idéző bájos dallam hallható, mégpedig egy, külön a művész tervei alap­ján megépített, hatalmas töl­csérből. A „gépanyagot” szitanyomatok egészítik ki, amelyekben szintén Rokkó gépei vagy azok kiraga­dott, kiszínezett részletei köszön­nek vissza, ismét csak más alak­zatokban, ezúttal a papírlap felü­lete adta képgrafikai lehetőséget is kihasználva. A kiállítás másik része a His master’s letters nevet kapta, az anyag csak lazán - címében - kapcsolódik az előbbiekhez, ma­ga a master szó pedig itt Mózes­re mint a tízparancsolat kézbesí­tőjére utal. Ezekben a dombor­műszerű asszamblázsokban is­mét megmutatkozik Rokkó ér­deklődése a betűk mint képalko­tó elemek iránt, egyfajta 3D kép­versek (?), amelyek a tízparan­csolat törvényeit dolgozzák és tárják fel új megközelítésből, mindegyiket egy-egy táblán, egymás mellé helyezve láthat­juk, mellettük, egyfajta összeg­zésként, diptichonszerűen egy­másba illesztve a két mózesi tör­vénytábla. Mindegyiken fából faragott, a kép síkjából kiemel­kedő, különféle alakú és nagysá­gú betűk (szövegként értelmet­lenek), amelyek leheletfinom formában, egymáshoz való vi­szonyukban, alakjuk, elhelyez­kedésük és tudatos elnevezésük (vagy éppen nevük hiánya) által közelítenek a témához, a rend­szerbe foglalt értékhez. A kiállított anyag sokféle­sége (de legalább kétfé- lesége) is azt mutatja, hogy Rokkó szívesen- és nagyon ügyesen- mozog, egyensú- lyozgat amúgy sok­szor egymástól éle­sen elhatárolt(nak tartott) műfajok közt, amellett, hogy több kö­tete jelent meg már (kép) - verseivel, költeményeivel, nem egy emlékezetes perfor- menszének köszönhetően nem­zetközileg is jegyzik, a Fluxus kö­rének számos tagjával kapcsolat­ban áll, ragaszt, hegeszt, szerel és szerkeszt, sőt egy ideje fényképez is, mindig éppen azon dolgozik, ami érdekli (Ha majd arra lesz kedvem, ki tudja, lehet, hogy ba- lettozni fogok - mondja nekem) és amit éppen fontosnak, tehát iz­galmasnak tart. Akárcsak egy al­kimista, aki az arany kiművelésé­nek érdekében a legveszélyesebb kísérletre is képes, minden me­chanizmust megmozgat és meg­szerel, nem sajnál se pénzt, se fá­radságot a ritka hozzávalók meg­szerzéséhez és kinyeréséhez, fo­lyamatokban gondolkodik, és ha a végén nem sikerül is aranyat kapnia, azért ezek közben felfe­dez egypár nagy dolgot. Gyógy­szert, orvosságot, új elemet, anyagot. Tessék hát meglátogatni a gé­peket, mozgásba hozhi a terem­ben lakó szerzeményeket (megsi­mogatni nem tudom, lehet-e, szabad-e őket), mindenképpen izgalmas a velük való találkozás, s ha előbb nem, hát a tárlat záró­napján, szeptember 8-án, szom­baton a 13 órakor kezdődő akció­ra mindenképpen érdemes Újvár­ba látogatni, Rokkó aznapra ter­vez még egy-két meglepetést.

Next

/
Thumbnails
Contents