Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-18 / 191. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 18. Szalon 13 (Dömötör Ede felvétele) vagy ha valamelyik előadás bekerül az off programba. Mindig a soros válogatótól függ, aki néha tőlünk is kér tanácsot. Általában legalább a Vendégségben Budapesten meghívottjait eljön megnézni, de úgy látom, hogy ez teljesen eseüeges. Például Márton András tavaly csak egyetlen előadást hívatott meg Pécsre,. ezt nem kommentálnám. Ha nem volt is ez a fesztivál olyan magas m'vójú, mint amit megszoktunk, mik azok az élmények, pillanatok, amelyeket Ön magával visz az idei fesztiválról? Hadd említsem akkor a kolozsvári társulat három zseniális színészét, Bogdán Zsoltot, Bíró Józsefet és nem utolsósorban Panek Katit. Nagyon szerettem az András Lóránt nevével fémjelzett AlSzeretnénk a gyerekek felé is nyitni, ám a legtöbb határon túli színháznál ez az, ahol még igencsak fejlődni kellene. vajáró románcot a marosvásárhelyiektől: az a szenvedély és sokoldalú tehetség, ami árad a színészekből és magából az előadásból, engem rendkívüli módon megfogott. Kivételesnek tartom Zalán Tibor Katonák, katonák című darabjának székelyudvarhelyi ősbemutatóját is, természetesen A nyugati világ bajnokát, és szerintem magával ragadó volt a Macskabaj második része - és a macska maga. S ha nagyon személyes emlékre gondol, igencsak fontos volt számomra a tegnapi meghitt Jubileumnyitó” beszélgetés Bandor Évával és Demeter Andrással. Jövőre lesz húszesztendős a fesztivál, s ahogy elhangzott, már nagykorúsította magát. Merre tovább, Kisvárda? A jubileumi találkozó egyelőre hadd legyen titok. írok egy újabb könyvet is, amelyik elsősorban a fesztivál történetét mutatja be. Számos más ötlet is van, de a megvalósításuk még bizonytalan. S mindenekelőtt nagyon várjuk, hogy végre elkezdődjön az új színház építése, hogy ha még jövőre nem is, de legalább az elkövetkező években megvalósulhasson mindaz, amit megálmodtunk. dés részükről láthatólag egyre nő. Szerencsére a színház élő organizmus. Ezért előfordulhat, hogy az otthon befutott produkció Kisvárdán vagy akár Budapesten nem hozza a formáját, de láttunk már sok példát az ellenkezőjére is, vagyis hogy egy otthon meglehetősen enervált produkció a vendégjátékon szárnyra kap. A magyarországi nyitás abban is megnyilvánul, hogy mind több színpadi szerepre kémek fel határon túli színészeket, de nem úgy, mint korábban, hogy egyúttal le is telepedtek, hanem eljátsz- szák a szerepet, és hazamennek. Tehát egyre több határon túli művészt foglalkoztatnak filmen, színpadon, tévében, s kétségtelen, hogy egyre nagyobb az érdeklődés és néha az irigység irányukban a honi kollégák részéről, de jó esetben a kíváncsiság is a másfajta kultúrák, értékek ötvöződése miatt. S ne feledkezzünk el a másfajta formanyelvről sem, amitől általában valahogy idegenkednek a magyarországiak. Az itteni színjátszás szerintem még mindig az irodalmi alkotások illusztrálásánál tart, még mindig a lélektani realizmus irányába tapogatózik, a kísérleti előadások is ritkábbak, mint Közép- Európa más országaiban. A formanyelv keresése, a totálisabb színház felé való elmozdulás, a játékstílusok bővülése az inter- kulturális hatásoknak köszönhetően a határon túli magyar színházakban jobban megnyilvánul és sokkal régebben észlelhető, míg Magyarország e tekintetben csak most kezd némileg nyitni. Mennyire nyitott az ilyesfajta kísérletezésre a magyarországi néző, mert ahogy tudom, mind Kolozsvárott, mind Sepsiszent- györgyön komoly gondok vannak a nézői fogadtatással. Sehol nem homogén a közönség, ezért sem szerencsések azok a határon túli sajtóban megjelenő polémiák, amikor úgymond a közönség nevében nyilatkozók és a színháziak vitáznak arról, hogy kell-e vagy nem az a színház, amit láthatnak. Általában azok írják, hogy nem kell, akik tiltakozásuk jeléül be sem mennek, hogy megnézzék, de egyébként is egy konzervatívabb réteg hangadóiról van szó. Valójában viszont a közönségnek sokféle ízlésű, beállítottságú tagjai és különfélefajta igényei vannak. Biztos vannak, akik jobban szeretik a naturalistább előadásokat, vannak, akik az operettekre és a népszínművekre esküsznek, mások mély mondanivalójú, történelmi drámákat szeremének látni, amelyeknek az eszmei mondanivalójuk ma is hat, és vannak olyanok, akik a színházat művészetként kívánják viszontlátni a színpadon. A színházi nyelv keresésének persze meg lehet az a hátulütője is, hogy a kísérletezésnek esetleg nincs eredménye. De a lényeg szerintem az, hogy a kínálat minél színesebb legyen, s lehetőség szerint minél több igényt elégítsen ki. A helyi színházaknak nem azért van kisebb közönségük, mert nem azt játsszák, amit a közönség kíván, hanem mert a világ 1989 óta megváltozott, s a színházi közönség száma szerte a világon megcsappant. Például a Kolozsvári Magyar Színháznak, amely lényegében nemzeti színházi feladatokat tölt be egy mind inkább fogyatkozó magyarságú városban, szintúgy többes feladatot kell ellátnia. Szerencsére egyre nagyobb a román ajkú közönsége is, akik fülhallgatókkal, szinkronfordítással kísérik az előadások szövegét. Nagyon nehéz persze minden elvárásnak megfelelni, nem is lehet, ellenben én minden színháznál igenis azt látom, hogy van erre szándék és irányultság. A Vendégségben Budapesten című sorozatnak, amely az idén kezdi a tizedik évadját, kialakult egy olyan közönségrétege, mely kifejezetten nyitott az új formanyelvekre, de nyitott a hagyományosabb előadások iránt is. Szeretnénk a jövő színházba járói, vagyis a gyerekek felé is jobban nyitni, ám a legtöbb határon túli színháznál ez az a pont, ahol még igencsak fejlődni kellene. S ne feledkezzünk el a másfajta formanyelvről semr amitől általában valahogy idegenkednek a magyarországiak... A szlovákiai magyarok mintha jóval kisebb létszámban képviseltetnék magukat, mintsem azt a lakossági arány feltételezné. De nemcsak őket nem látom, a szakembert sem igen. A színházak jönnek, lejátsszák az előadásaikat, és gyorsan továbbállnak. Mintha a szlovákiai magyarokat nem igazán érdekelné ez a fesztivál. Én ezt nem így látom. Lényegében minden társulat ki van szolgáltatva a válogatóknak, s vannak olyan kötelezettségeik is, amelyek ütköznek a fesztivál programjával. Ezért aztán hiába választunk ki például a komáromi repertoárból akár három előadást is, mert én nagyon szeretem azt a társulatot és azt a munkát, ami ott folyik, ha ütközik a program, pedig az adaptációs körülmények ellenére szerintem ők azt a színvonalat tud„...Kivételesnek tartom Zalán Tibor Katonák, katonák című darabjának székelyudvarhelyi ősbemutatóját is..." (Fénykép: Zalán Tibor képarchívumából) Az utóbbi években már a Pécsi Országos Színházi Találkozón is megjelentek határon túli előadások. Ezek véletlenszerűen kerültek oda, vagy itt is volt valamiféle előválogatás? Van egy íratlan (vagy írott?) szabálya a POSZT-nak, hogy egy nagyszínpadi és egy stúdió-előadást beválogathatnak a határon túlról, s ezt csak egy-egy kopro- dukciós válogatás tudja felülírni, „...szerintem magával ragadó volt a Macskabaj második része - és a macska maga... nák nyújtani, amit otthon. Kassán, úgy érzem, hogy egy kicsit más a helyzet, az a színház ugyanis nem a legjobb korszakát éh: amióta a társulat meghatározó része átköltözött Komáromba, a kassai Thália gyengélkedik. Mindenek ellenére ott is látok kezdeményezéseket arra, hogy javuljon. Számos olyan társulat is volt itt most Kisvárdán, ahol nagyon jó korszakok után gyengébb periódus következett, s olyan is, ahol hosszú hullámvölgyet követően egyszer csak csoda történt. Erdélyben több magyar színház van, mint az összes többi határon túli területen együttvéve, és szakembereket is képeznek, nem csoda hát, hogy onnan sokan jönnek, míg Szlovákiában az általam nagyon tisztelt és szeretett Dusza István halála óta szinte alig látok magyar színházi szakembert. Az idei évadban két előadás borzolta fel nálunk a kedélyeket: az egyik a komáromi Macskabaj, a másik a Tóték Kassán. A Macskabajt láthattuk, sőt díjat is kapott Kisvárdán, míg a Tótékat nem, holott az előadást nemcsak az aktuálpolitikai felhangok miatt fogadta igen pozitív visszhang odahaza, hanem ritka egyetértésben a közönség, a szakma és a színészek is nagyon szerették. De Kassán ott volt a Galopp a vérmezőn is. nik, hogy eltúlzott a színészképzés, s maguk az iskolák sem tudnak minden igényt kielégíteni. Láttunk egy kínos kolozsvári vizsgaelőadást is. A marosvásárhelyi képzésnek már hatvan évre visszanyúló hagyományai vannak, s természetesen nem hasonlítható össze a pozsonyi szlovák vagy a kijevi ukrán nyelvű képzéssel. Ha Erdélyt nézzük, 1989 után szinte alig maradt képzett színházművésze: több társulatnyi színész és színházi szakember távozott az országból a terrorista diktatúra következtében, s amikor ismét elindult Marosvásárhelyen, majd 1992-ben Kolozsváron is a színészképzés, ezt a hiányt pótolták. De olyan sok színház azért Erdélyben sincs, hogy ennyi fiatal színésznek munkát adjon, hisz a társulatok zöme már így is fiatalokból áll. Nekem is az a véleményem, hogy ez már nemcsak túltermeléshez vezet, hanem kifejezetten szerencsétlen, mert ha a fiatalok nem időben tudják meg, hogy milyen nehéz ez a pálya, s mennyi lemondással jár - még akkor is, ha elhelyezkednek, s foglalkoztatják őket, nem hogy a kispadon üldögéljenek vagy pláne színházon kívül parkoljanak -, akkor az egyetemek csupán egy csomó boldogtalan, elégedetlen embert neveltek ki. Mi azzal, hogy bemutatkozhatnak, megadjuk a lehetőséget számukra, hogy egyes igazgatók, művészeti vezetők felfigyeljenek rájuk. De most már úgy érzem, hiába, ráadásul a kisvárdai fesztiválnak valójában nem is ez a profilja. Műhelymunkákat, szakmai továbbképzést is próbálunk biztosítani a számukra, váltakozó sikerrel. Sáry László már évek óta nagy sikerrel vezeti a zenei kurzusát, de például Blaskó Borbála mozgáskurzusán szégyenteljesen kevesen voltak. Sajnos ennek a most kikerülő korosztálynak a testén is látom ezt az érdektelenséget. S a test renyhesége a szellemre és a játékra is kihathat. A Macskabajt szerettük, a Tótékat nem annyira. A Galopp a vérmezőm csak videofelvételről láttam, de inkább 1956-os megemlékezésnek tűnt, mintsem effektiv művészeti alkotásnak. Szűcs Katalin kritikus kolléganőmmel nagyon sokat szoktunk vitázni, de a Tóték esetében teljesen megegyezett a véleményünk. Annak az előadásnak a politikai felhang a legkisebb baja. A kassai és a komáromi társulat mellett évek óta létezik a Gágyor Péter által vezetett SZEVASZ Vándorszínház is, mely egyszer szerepelt a fesztiválon. Miért nem veszik őket is számításba a válogatásnál? Ez a fesztivál a határon túli, állandó társulattal rendelkező magyar hivatásos prózai színházaknak a fesztiválja. Természetesen próbálunk nyitni, hisz Romániában, Szerbiában is több olyan projektum jön létre, amely egy- egy előadás létrehozására irányul. A SZEVASZ-ról az utóbbi években én személy szerint semmilyen konkrét hírt nem kaptam, így nem tudok véleményt nyilvánítani. Az utóbbi években megjelentek a főiskolai vizsgaelőadások, hisz Marosvásárhelyen, Kolozsváron és Újvidéken is működik magyar nyelvű színészképzés. Néha már úgy tű
