Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-18 / 191. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com Beszélgetés Darvay Nagy Adrienne színháztörténész szakíróval, a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljának egyik szakmai vezetőjével A gettófesztivál kifejezés ma már rosszindulatú „...nagyon szeretem a komáromi társulatot és azt a munkát, ami ott folyik..." (Fénykép: theater.hu-fotó, llovszky Béla Darvay Nagy Adrienne színháztörténész szinte a kezdetektől ott van Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján. 1998- ban, a tízéves jubileumra jelent meg a Színek Kisvárdán című összefoglaló kötete is, amely nemcsak a fesztivált mutatta be, hanem elsősorban az azon részt vevő társulatok életébe engedett bepillantást. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Hat éve már, hogy Szűcs Katalin Ágnessel együtt a fesztivál szakmai tanácsadói. Évente több ezer kilométert utaznak, hogy kiválasszák a fesztiválra kerülő előadásokat. A tizenkilencedik évfolyam utolsó napján beszélgettünk. Szili Katalin parlamenti elnök említette a megnyitón, hogy amikor elkezdődött ez a fesztivál, nagyon sokan csak gettófesztiválnak nevezték, s annak ellenére, hogy ma már Magyarország második legnagyobb színházi fesztiváljaként emlegetik, itt-ott még mindig elhangzik ez a pejoratívvélemény. Egy évfolyamot leszámítva 1990-től kezdve állandó részese voltam ennek a fesztiválnak. Tényleg úgy indult, hogy majd itt évenként egyfajta megmutatko- zási lehetőséget biztosítanak a határon túli színházak részére, miután a határközeli helyzetet kihasználandó Kisvárda városa és a helyi művelődési központ e találkozók révén - nagyon helyesen - egyfajta stratégiai központot akart kialakítani. 1990-ben adódott az első igazi alkalma az egymásra és a Magyarországra való rácsodálkozásnak, amikor azonban már olyan kérdések, kérések és javaslatok is megfogalmazódtak az itt levő színházigazgatókban és szakmabeliekben, amelyek az anyaország kulturális életébe való beágyazódást szorgalmazták. Másfelől határozottan el akarták érni, hogy igazi eszmecsere alakuljon ki egymás között és a magyarországi szakmával is, valamint - mivel akkor még úgy érezték, hogy a saját országukon belül „másodrendű állampolgárnak” tekintik őket -, a kisebbségi magyar társulatok mint külön tagozat kapcsolódhassanak a Nemzetközi Színházi Intézethez (az ITI-hez). Természetesen az ITI- nek akkor sem ez volt, és most sem ez a küldetése. Magyarország pedig úgy tekintett ezekre a művészekre, mint kedves vidéki rokonokra, akik idejönnek, lejátszanak valami misszióteljesítő előadást, s azután szépen hazamennek, amint egy rendes vidéki rokonhoz illik. Hamarosan azonban kiderült, hogy itt mégiscsak valami különleges történik, egyre több írás is megjelent a fesztiválról, s miután mind több vendégjátékra nyílt lehetőség, vüágossá vált, hogy bizony egy érdekes jelenség körvonalazódik, mert egyes társulatok olyan produkciókat hoznak létre, amelyekre a honi szakmának is érdemes odafigyelnie. Úgy gondolom, hogy a gettófesztivál kifejezés, amelyet Szili Katalin is említett a nyitóbeszédében, ma már a rosszindulattal azonos. Nem csak azért, mert egyfajta jó értelemben vett irigység is kialakult az anyaországi szakma részéről egyes határon' túli társulatok irányában, hiszen az összetartozás, a társulás jobb, szeretetteljesebb és homogénebb volta példamutató lehet akár egyes itteni színházak számára is. Ám ami ennél fontosabb - s ami miatt nem véletlenül vált a kisvárdai fesztivál nemzetközi hírűvé Európában, hiszen már nyugatról is számos jelzés érkezik -, az az, hogy a határon túli magyar színjátszás hovatovább egyfajta stílus, műfaj szinonimájává vált. Ez a fesztivál ugyanis egyszerre nemzeti és nemzetközi, a résztvevő színházak és előadásaik többsége pedig nemcsak az egyes lokális jegyeket hangsúlyozzák és tükrözik, hanem magukba foglalják a tradíciók mellett ama színpadi hagyományokat is, amelyek azokra a nemzetekre jellemzőek, amelyekkel együtt élnek, s a magyar és multi-, illetve interkulturális ötvözethez ráadásként hozzáadódik az egyes színpadi műhelyek egyedi jellege. Természetesen csak akkor, ha a bemutatott előadás jól sikerül. A gettófesztivál kifejezés így egyáltalán nem lehet jellemző ezekre a találkozókra, amelyek épp a közép-kelet- európaiság tükrei. Viszont sokan, főként azok, akik sikertelenek a kisvárdai fesztiválon, hajlamosak arra, hogy ma is így fogalmazzanak. Az idei fesztivál színvonala mintha nem ütötte volna meg az elmúlt évekét. A tizenkilencedik fesztivál összképe messze nem mutatta azt, amit az elmúlt évek. Viszont Szűcs Katalin Ágnes kolléganőmmel csak azokból az előadásokból tudunk válogatni, amelyek egy-egy évadban elkészülnek, tehát az idei fesztivál sajnos valós látlelete a legutóbbi évadnak. Hogy történik egy ilyen válogatás? Ez szinte a kezdetektől fogva vita tárgyát képezi. Egyes szín- házvezetők szeretnék, ha csak azt néznénk meg, amit ők ajánlanak, mi pedig szeretnénk megnézni minden egyes előadást, amit abban az évadban, pontosabban egy bizonyos időintervallumban (az idén 2006. április 10. és 2007. április 10. között) bemutatnak. Ha nem sikerül élőben, akkor felvételről, s a teljes repertoárok ismeretében válogatjuk ki a versenyelőadásokat, továbbá a kiegészítő, versenyen kívüli előadásokat, amelyek zömében inkább szórakoztató produkciók, hiszen Kisvárdán erre is határozott igény mutatkozik, és a vár- színpad ezek lebonyolítására megfelelő helyszínt biztosít. A versenyprogram esetében már többször tettünk rá kísérletet, hogy a szakmai zsűri elé kerülő kínálat sokkal szűkebb keresztmetszetet öleljen fel, s az ebben a programban való részvétel ne járjon alanyi jogon, hanem - társulattól függetlenül - csak szigorú szakmai szempontok alapján választódjanak ki az „olimpia résztvevői”. Ezt az idén még határozottabban kívántuk képviselni, hisz a színházak elvárása is ez, de sajnos a látott alkotások minősége nem indokolta az eredeti terv megvalósítását, mert nem volt közöttünk számottevő nívóbeli különbség. Ezért ismét minden társulat megkapta azt a lehetőséget, hogy verseftyelőadással szerepeljen. Emiatt bizony az össz- színvonal sem volt olyan, amilyet az elmúlt években megszokhattunk, s tagadhatatlanul becsúszott egy-két olyan produkció is, amit szívünk szerint inkább otthon hagytunk volna. Európa egyik legismertebb színháza a kolozsvári magyar színház, Tompa Gábor társulata, s igencsak meglepett, hogy a fesztivál versenyébe egy köny- nyed, nem túl igényes előadással neveztek be. Az persze ízlés kérdése is, hiszen három nagyszerű színész játékában gyönyörködhettünk, ami viszont igazából még tovább befolyásolta a választást, az a megfelelő színházterem hiánya. Szüi Katalin a megnyitó beszédében konkrét ígéretet tett arra, hogy a színházépületre vonatkozó EÜ-s pályázatunkat támogatni fogják. Ha valóban nyer, akkor - harmadszori nekifutásra - végre tényleg el lehetne kezdeni a régóta húzódó terv megvalósítását. Hogy miért húzódik ilyen régen, az hosszú történet. Igaz, már állt az építés küszöbén is színházépület Magyarországon, amelyet az utolsó pillanatban megvétóztak. Most úgy néz ki, mégis elérkezhet a pillanat, hogy Kisvárdán elkészüljön egy korszerű, minden tekintetben a XXI. század kívánalmainak megfelelő épület Bán Ferenc tervei alapján. O készítette a budapesti Nemzeti Színház végül meghiúsult Erzsébet téri tervezetét is, s nagyon remélem, hogy a jelenlegi talán legjelentősebb magyar színházépítész életműve nem így fog bevonulni a magyar színháztörténetbe. Visszatérve az eredeti kérdésére, Kolozsvárról az idén Visky András Hosszú péntek című darabjának Tompa Gábor rendezte romániai ősbemutatóját. Szerettük volna meghívni a Mihai Maniutiu és alkotógárdája által színre vitt Énekek énekét is, de elégtelenek voltak a színpad- technikai feltételek. Ezért jött az ötlet, hogy a legelszántabbak éjfélkor legalább videofelvételről megnézhessék az élőben nem látható előadásokat is. Beleértve a sepsiszentgyörgyiekét, ahol hasonló gondokkal szembesültünk: szerencsére el tudtuk hozni A nyugati világ bajnokát, de volt még egy Lear király, amelyet Bocsárdi László egyszerre áhított színre a saját társulatával és a budapesti Nemzeti Színházban, valamint hasonló okokból volt látható csupán felvételről a Patkó Éva rendezte Harold Pinter: Gondnok, amely szintén nagyon izgalmas, koncepcionális s a látvány szempontjából egyaránt értékes előadás, mely azonban szintúgy a jelenlegi korlátozott körülmények miatt maradt ki a versenyből. Ahogy említette, 1990-ben még mint szegény vidéki rokonra tekintett az anyaországi színjátszás. Hol tartunk ma, javul- tak-e azóta a kapcsolatok, s hogyan viszonyul a szakma, a színházi kritika a határon túli társulatokhoz? Évek óta elsősorban a budapesti Thália (mint befogadószínház) ad otthont az Égtájak Iroda által szervezett Vendégségben Budapesten - Határon Túli Magyar Színházi Esték című sorozatnak, melynek ugyancsak a művészeti vezetője vagyok, s amelynek a keretében a határon túli társulatok bemutatkozhatnak a magyar fővárosban. A közönségnek egy mind nagyobb hányadát általában a szakma teszi ki, az érdeklő-
