Új Szó, 2007. augusztus (60. évfolyam, 176-201. szám)
2007-08-18 / 191. szám, szombat
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. AUGUSZTUS 18. www.ujszo.com RÖVIDEN Augusztus 20. - budapesti programok Budapest. Számos kulturális rendezvény várja a látogatókat a nemzeti ünnep alkalmából Budapesten. Biennále néven először rendezik meg a külhoni magyarok kulturális fesztiválját. A holnap kezdődő háromnapos eseményen csaknem 40 együttes és énekes lép fel. Holnap este tartják a Kossuth téren az ötödik Örömkoncertet. (MTI) PENGE nilIiiMflumi m mmmámmkm íIMm •*-*. Kinek kell egy antiszemita? A Kantár Csaba összegyűjtött műveit tartalmazó kiadvány három szövegegységből áll: az első egy kompüációs jellegű tanulmány a performance történetéről, majd versek következnek, végül a kötet legproblematikusabb része, az Öntörvényfal- kotás) című szöveg. Kezdjük ez utóbbival. A „dogmáim prózában” alcímben a szerző mintha azt jelezné, hogy verseskötete speciális kommentárjaként is olvasható. Ezt az olvasati lehetőséget inkább mellőzöm, mert ha így tennék, a versek értelmezéslehetőségeit végzetesen lesová- nyítanám. A napló- és vallomásszerű szöveg erősen átitatódott a MIÉP fénykorából származó ideológiai közhelyekkel, önsajnál- tató, beteges magyarkodással, sőt helyenként alig burkoltan vagy egészen aTattomosan antiszemita. A „faji öntudat” rosszemlékű terminusa a mű egyik kulcsszava, s Kantár a magyarság felszentelt váteszeként, igazmondó táltosként tündököl, majd a székely himnusz kapcsán egyenesen profetikus hangsúlyokat szán szövegének: „A Csaba királyfinál én is ott száguldók a csillagösvényen, és fülemben visszhangzik az ima hívó könyörgése, talán úgy, mint a prófétákban.” Szellemi atyamestere, Csurka szónoklatainak hatására Kantár már a látszatráció ellenőrző biztonságát is elveszti, egyszerűen extázisba esik: „Mindig rettentő sokat mondott, s amit mondott, az annyira igaz, annyira természetes számomra, hogy nem tudok tőle pontosan idézni. Ezen a számomra első nagygyűlésen egyetlen dolog tűnt különösnek, méghozzá a mód, ahogy az Igaz szóhozjut. ’’Majd a „nemzet belső ellenségeinek kiugrasz- tasa” végett dicsőíti a MIÉP parlamenti szerepét. Aztán kibújik a rozsdás szög a piros-fehér-zöld zsákból: ,A zsidó-kérdésem megszületéséről és fejlődéséről van szó, hogy ne kavarjam tovább a mondatokat, mint Tristan Tzara a dada-kollázst.” Kantár természetesen „eszmetömbjének” ezen fontos részét sem hagyhatja „nyomtalanul elporladni”. Előkerül Szabó Dezső, ü- letőleg az antiszemita tendenciákat egyértelműen jelző, de lappangva kifejező retorikai készlet teljes tárháza és ordenáré orcátCsehy Zoltán kritikai rovata lansága: „Ha nézeteim miatt mégis az antiszemitizmus vádjában részesülnék, akkor vállalom a bélyeget”. Auschwitzban ugyan Kantár „visszaesett” a „klasszikusságba”, de aztán jöttek a szamizdat kiadványok... és a megvilágosodás. „Részemről az idegenség nem gyűlöletes, inkább visszataszító, mert eszközeiben önző és gátlástalan. A cél eléréséhez szükséges eszközöknek rendel alá minden erkölcsöt, humánumot. Ettől veszélyes arra a magyarságra nézve, amely a cselekedeteinél elsősorban mindiga mások érdekeinek sérthetetlenségét tartja szem előtt. "Illetőleg: ,A baj nem is azzal van, hogy a zsidóság egy jelentős rétege foly- ton-folyvást a fazék közelébe törekszik, hiszen minden nemzet minden tagja érdemei szerint akar részesedni abból az állam- hatalomból, melynek szolgája. Hanem a merőkanala mélységével és az ételadagok minőségével, nagyságával.” Később a holokauszt kapcsán Kantár erre a konklúzióra jut: „Sajnos vagy sem, de pusztán csajt a holokauszt miatt nem tudom jobban sajnálni a zsidókat, mint a saját fajomat.” Azt hiszem, ennyi idézet is elegendő ahhoz, hogy újragondoljuk könyvkiadásunk felelősségét: mert ez itt nyilvánvalóan erkölcsi botrány. Kantár műve alávaló és aljas iromány, művészi értéke pedig csak erkölcsi dimenzióinál szégyenletesebb. De milyenek Kantár versei? Kantár Csaba pályája tragikusan korán zárult le, szövegei talán ennek köszönhetően is kiforratlanok, heterogének, zömében neoavantgárd gesztusok megfáradt újraismétlései. Olykor csak afféle önműködő szöveggenerátort kapunk, érzéketlenségben tobzódó ürességet, pl.: „a hömpölygő célidegen testvérség / méreglocsogása elhaló gépzaj”, máskor már-már értelmet is színlel a képzavar, pl.: „rád gombolták egy sivatag szúnyoghálóját/ a térerőt színlelvén”. A kötetben meg nem jelent versek már a küldetéstudatos politológustanonc eszméit is hivatottak propagálni, pl.: „közszájon terjed a leples beteljesülés / alakja van és származása"- kezdi az egyik versét, majd kiderül, hogy a beteljesülés addig következett be, „míg ti fajhígultatok. ” És a vátesz a testére „ölti” a „magyart', hogy legyen vezeklésben teljes útja az „igaz hazába.” Kantár Csaba életművét sürgősen bízzuk a gyors, jótékony feledésre, mondanám, ha nem tudnám, hogy az idő így is, úgy is teszi a dolgát. (Kantár Csaba összegyűjtött művei\ AB-ART, 2007.) Értékelés: #000000000 A bőség zavarában az ember egy idő után teljesen elveszíti tájékozódó képességét A kényelem és a luxus Szigete Nehéz elhitetni velem, hogy idén a nullszaldó sem jött össze a Sziget szervezőinek. Pedig hát lenyilatkozták, hogy csak a többi, kisebb fesztiváljuk húzza ki őket a sárból. Szívemből kívánom nekik a busás nyereséget, megérdemlik, illetve megérdemelnék. JUHÁSZ KATALIN Mert ez a Sziámi-táborból kinövő fesztivál az utóbbi két évtized magyar kultúrájának legnagyobb sikertörténete. Ráadásul idén minden idők legerősebb program-felhozatalával készültek. A kortárs táncmezőny különösen erős volt, a civü szervezeteknek, íróknak, artistáknak, utcaszínházaknak, mester- fodrászoknak köszönhetően pedig a délutánok sem teltek haszontalanul. És ilyen lenyűgöző vécék, vizesblokkok tán sosem voltak még a szigeten. Nem viccelek: a fő utcán félóránként járt a takarítóbrigád, mindig volt vécépapír, még a Tói Tóiban is. Összességében nem kellett annyit foglalkoznia az embernek a túléléssel, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, amikor fél délelőtt a zuhanyzó előtt állt sorba, majd kávéért, később sörért, aztán a vécé előtt, végül pedig trappolt a kinti közértbe, mert odabent alig lehetett normális ennivalót kapni. Ma már annyira kényelmes és túlszervezett a fesztivál, hogy luxusüdülésnek tekinthető. Talán ez az egyik épkézláb magyarázat arra, mit keresek még mindig itt. Jó, padlószőnyeget nem terítettek az ember lába alá, sok helyen viszont kényelmes ülőpámákat dobáltak szét. Aztán vannak ezek a fantasztikus, nyolcszögletű, egymásba illeszthető műanyag lapok, hogy áldja meg a mindenható azt, aki kitalálta őket! Három éve még csak a nagyszínpad elé jutott belőlük, idén viszont a színpadokat ösz- szekötő sétányokra is: egyaránt jó por és sár ellen, sőt az orrodat is tisztíccsa... legalábbis jóval kevesebb sarat fúj az ember a papírzsebkendőbe, mint régebben. Hogy még több gusztusosat mondjak: a motozásos bejutás is százszor egyszerűbb volt. Csupán délután öttől hétig fokozódott némileg a nemzetközi helyzet, mivel a pestiek általában egyszerre érkeztek egy- egy nagyszínpados koncertre, tízezer hasonlóan gondolkodót pedig a barátságos inkalosok sem képesek zökkenőmentesen átengedni a hídon. A sziget idén sármennyiségben is felért egy Glastonburyvel. Egész A Leningrad frontembere és látványembere Két koncert között egy parti hétvégén bokáig érő undor- mányban caplattunk, sőt a pocsolyákat kerülgetvén akár a hülye járások minisztériumát is megalapíthattuk volna. Az égszakadásból a fellépőknek is kijutott, a Cassius- tagok fejére például szemeteszsákokat húztak a szervezők, úgy transzportálták őket a sárban elakadt buszból a színpad mögé. Bár imádom, de nem láttam őket. Megint konstatálnom kellett, hogy képtelenség minden programon ott lenni, főleg, ha minden program percre pontosan kezdődik. A bőség zavarában egy idő után megint teljesen elveszítettem tájékozódó képességemet, így leginkább egy-egy pádon ücsörögtem, egészen kicsire összehúzva magam, legalábbis lélekben. Viszont csak egyszer tört ki rajtam a tömegiszony, amikor is megpróbáltam mindenkit hazakül- deni, mert egyedül akartam lenni. A Lumináriumba, a parti-arénába, a metál-sátorba és a Medúzába el sem jutottam a héten, a világzenei nagyszínpadnál, egykori kedvenc helyszínemen pedig csupán egyszer jártam. Akkor viszont tutira mentem: a sziget egyik legütősebb koncertjére. A Leningrad zenekarról annyit áradoztam már, hogy lassan küldhetnének valami kis ajándékot. Az utolsó estén egyenesen az életkedvemet hozták vissza karcos-pun- kos, kifordított, mocskos humortól duzzadó zenéjükkel, ami katonai indulók, ska, orosz népzene és rock and roll keveréke. Vannak vagy tizenöten (csak fúvósokból ötöt száA sziget idén sármennyiségben is felért egy Glastonburyvel (A szerző és Somogyi Tibor felvételei) moltam meg, dobosból pedig kettőt), ráadásul pár éve találtak egy másfél mázsás „látványelemet”, aki végig csak pofákat vág, köpköd, székeket ver szét, sört iszik, az üres dobozt pedig a kopasz fején gyűri össze. Megérdemelték volna a nagyszínpadot, mondjuk a The Killers helyett. A vüág legtrendibb rockzenekarának kikiáltott Gyilkosok ugyanis a fesztivál mélypontját produkálták punnyadt, vérszegény koncertjükkel. Ugyancsak meglehetősen ügyetlen választásnak bizonyult a nagyszínpadra Sinéad O' Connor, Laurent Gamier, a viccnek is rossz Pink, és bizony a zseniális dalszerző Damon Albarn új szupergruppja is. A The Good, the Bad and die Queen finom, intellektuális zenéje inkább való egy színházterembe, mint a bulizni vágyó fiatalok elé, akiket ráadásul előzőleg Gentieman, a német reggae-isten szórakoztatott el nagyszerűen. A kisebb helyszíneken minden maradt a régiben. A Bahia sátorban még műidig látni lehet csillogó szemű tizenhat éveseket, amint rácsodálkoznak tizenhat éve működő zenekarokra. A roma sátorban francia antiglobalisták pogóznak cseh oláhcigány-hiphopra. A jazz színpad kínálata változatos és igényes, a WAN2-ról pedig egyenes út vezet a nagyszínpadra, ezért ott a legérdemesebb hallgatózni. Idén nem volt szabadiskola, úgy látszik, a szervezők rájöttek, hogy szünidőben ilyesmivel kísérletezni botorság. A kortárs irodalom, a komolyzene, valamint a képtárak megszerettetésével viszont próbálkoztak, sőt volt ma- gyarnyelv-tanítás külföldieknek, varrótanfolyam, logikai és ügyességi játékok, fotós gyorstalpaló, jóslás, reiki és az ördög tudja, még mi minden. Akár fogékszert is berakathatott magának az ember, ha volt rá pénze. Összesen 371 ezren voltunk a tizenötödik, jubileumi Szigeten. Ti- zennégyezerrel kevesebben, mint tavaly, így jött ki a végelszámolásnál a nyolcvanmilliós veszteség. Most bontanak, ami takarítással együtt két hétig tart, majd pedig új- rafüvesítés, újrafásítás, bokorfésül- getés, vagyis az eredeti állapot helyreállítása következik. Bár lehet, hogy az óbudai szigetnek az a bizonyos egy hét az „eredeti állapota”. Egyszer fél éven át laktam az Árpád-híd közelében, de valahogy nem volt lelki erőm kimenni szétnézni, hogyan fest a fesztiválhelyszín mondjuk márciusban. Telhetetlen vagyok. Szeretném, ha örökre olyan meseszerű maradna számomra, amilyenné évente egyszer építik...
