Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)
2007-07-21 / 167. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 21. www.ujszo.com Minden kulturális közegben megtalálható az értő befogadótábor, s az önismeret egyetlen egyéni és kollektív identitás esetében sem megspórolható teljesítmény... Kikinda short 02 Srdan Papic megnyitja a kikindai felolvasóestet (A szerző felvételei) Ülök a Belgrád felé zakatoló, ringatózó vonaton, kezemben a Kikinda short 01 címet viselő antológia, amely az azonos nevet viselő rövidpróza-fesztivál első évfolyamának anyagát tartalmazza. A fesztivál címének első tagja Kikindára (magyarul Nagykikindára), egy szerbiai, vajdasági, kb. 42 000 lakosú kisvárosra utal; a cím második tagja, a short pedig nem rövidnadrágra, hanem az előbb említett, a városban zajló rövidpróza- fesztiválra vonatkozik. NÉMETH ZOLTÁN Miért utazom akkor mégis Belg- rádba? Később tudom meg, hogy ennek több oka is van. Egyrészt a Kikinda short 01 fesztivál olyan sikeres volt, hogy a belgrádi könyvvásár után mára a második legjelentősebb irodalmi eseménnyé nőtte ki magát, másrészt mégiscsak a szerb irodalom központjáról van szó, harmadrészt pedig ez a vajdasági kisváros jobban bekerül a szerb irodalmi köztudatba, ha egy róla elnevezett szépirodalmi fesztivál a fővárosban kezdődik. De ne szaladjunk annyira előre az időben! Még mindig csak valahol Szabadka és Újvidék között vonatozom, kezemben a könyv, s a Kikinda short 02-re igyekszem - Festival kratke price -, amely a „kratko & jasno”, azaz „röviden & világosan” alcímet viseli. A kezemben tartott kötet négynyelvű, magyar, macedón, szlovén és szerb nyelven olvashatunk kisprózákat, rövidprózákat, egyperceseket, short storykat, kinek hogy tetszik. A kötet bevezetőjében Srdan Papic, a fesztivál ötletgazdája és főszervezője, maga is író, sőt rövidprózaíró értekezik a műfaj lehetőségeiről, így kezdi: ,3a a rövidprózáról esik szó, lehetetlen nem beszélni a regényhez való viszonyáról, ami röviden úgy jellemezhető, hogy az méltánytalanul mellőzött és igazságtalanul alulértékelt a regényhez képest. (...) A műfaj/műfajok tanulmányozói gyakran rácsodálkoznak erre a viszonyra, hiszen szociológiai és recepdonális érvek alapján azt szokás feltételezni, hogy korunk életritmusának a rövidpróza felel meg leginkább.” Örkényre gondolok, meg hogy kinek van kedve manapság háromszáz oldalas regényeket olvasni - persze akkor rögtön az is eszébe jut az embernek, hogy egy többórányi vonatút himbálózó ritmusa nem az egypercesekre van méretezve, illetve hogy ha valamit egyáltalán még olvasnak az emberek, akkor az éppen a regény, s nem vers vagy a kispróza. Úgy látszik, Papiénak ez utóbbi juthatott az eszébe, mert a következő bekezdésben így folytatja: „A rövidpróza nem túl nagy népszerűsége hasznára volt a műfajnak. Az, hogy nem gyakorolt a széles olvasóközönségre számottevő hatást, a rövidprózát megóvta a trivializálódástól, márpedig bárki, aki az irodalmat eszköznek és nem szükségletnek tekintette, az a jövedelmezőbb formák felé fordult. Röviden: Paolo Coelho, Sidney Sheldon vagy Jenna Jameson nem ír rövidprózát. Viszont vannak, akik igen, értük van ez a fesztivál.” Cor- tázarra gondolok, az utolérhetetlen argentin író dulimanóira és fámáira, valamint Az összefüggő parkok dmű kisprózára - mint nagy irodalomra. Később tudom meg, hogy Srdan* Papic a Projekat Kortasar, azaz a Cortázar-projektum című antológiában is szerepelt. A vonat egyre beljebb visz Szerbiába, észak-dél irányban: ez a hatalmas síkság a Vajdaság, a multikulturális, szerbek, magyarok, szlovákok, horvátok, románok, ruszinok által lakott tágas észak-szerbiai tartomány. Hogy is folytatja Srdan Papic? „Szerbia sokéves izolációja hatással volt az irodalomra is, egyértelmű, hogy a szerbiai színtéren jelentős levegőváltozásra van szükség. Ezzel egyetért a szerb irodalom ismerőinek többsége, ám ezt - metaforikusán szólva - általában úgy képzelik el, hogy a bent levők rohangászni kezdenek a szobában, és így próbálnak meg egy kis huzatot csinálni ahelyett, hogy valaki végre kinyitná az ablakot.” Huzattal nem próbálkozom, inkább egyedül lapozok tovább. Enes Halilovic fiatal szerb író például A rövid történetek mesterei című írásában a szlovén Ivan Cankarra utal. Szövege két mondatból áll: „Iván Cankar szerint csak a kőfaragók ismerik a rövid történetek fortélyait. Ók képesek a születéstől a halálig egyetlenegy vonalat róni.” Kedvencemmé a kötetből Sinisa Socanin szerb író Retten című rövidprózája vált: „A férfi letépte a nő fülét. A nő kikaparta a férfi szemét. A férfi akkor tövestül kiszakította a nő orrát. Erre a nő négy cafatra harapta a férfi ajkát. A férfi akkor egy suhintással lenyisszantotta a nő kezét. A nő levágta a férfi lábát, szemrebbenés nélkül. Feldúltan, a férfi kikaparta akkor a nő szemét, négy cafatra harapta az ajkát, és levágta a lábát, szemrebbenés nélkül, a nő pedig feldúltan leszakította a férfi fülét, tövestül kitépte az orrát, és egy suhintással lenyisszantotta a kezét. Megálltak egy szuSszanásra. Egymásra pillantottak, fájdalmas üregekkel a szemük helyén. Annyira, sebektől borítva, hasonlítottak egymásra, hogy azon nyomban újra egymásba zúgtak.” Mire Belgrádba érek, a könyv átolvasása után, igazán kíváncsi vagyok az idei felhozatalra. Mint megtudom, hat ország irodalmának több mint húsz résztvevője és több mint ötven szövege vesz részt az idei fesztiválon, amelynek első állomása 2007. június 28-án egy belgrádi egyetemista klubban, az SKC-ben (Studentski Kultumi Cen- tar) lesz, második helyszíne pedig a vajdasági Kikinda városi könyvtára, ahol június 29-én és 30-án is felolvas a megjelent írógárda - a két félidőben más-más csapattal képviseltetve a kortárs kisprózát. Azt már Srdan Papidtól tudom meg, hogy bár a rövidpróza-fesztivál központja Kikinda, hiszen a kikindai Jovan Popovic Állami Könyvtár szervezésében kerül sor a rendezvényre, szükségesnek érzik a belgrádijelenlétet is. Nyitottak mind az underground-liberális, mind a konzervatív, mind a neoavantgárd irodalom hányában. Főként a kortárs fiatal irodalom áll érdeklődésük homlokterében, a hetvenes-nyolcvanas években születettek nemzedéke, viszont minden fesztiválnak van egy „speciális” vendége, egy fővendége és egy ún. titkos vendége, amelyet a fővendég hív meg, s amelynek kiléte még az fesztiválszervezők számára is rejtély az utolsó pillanatig. Ezek a vendégek általában az idősebb generáció tagjai közül kerülnek ki. Az idén Slobodan Tisma volt a fesztivál speciális vendége, Vasa Pavkovic a fővendég, a NIN-díjas Goran Petrovic pedig a titkos vendég. Azt már Vera Udicki, a kikindai Jovan Popovic Állami Könyvtár vezetője, s a fesztivál másik főszervezője teszi hozzá, hogy míg a tavaly tulajdonképpen az egykori Jugoszlávia utódállamaiból érkeztek hók, s főként a szerb, szlovén és macedón irodalom jelent meg (Magyarország ebből a szempontból afféle különleges státust élvezett, hiszen Pap Balázs személyében a magyar irodalom is képviseltette magát), idén a tavalyi sikerre való tekintettel kiterjesztették a meghívott irodalmak körét, és ezáltal még inkább nemzetközivé vált a fesztivál. Többek között Sejla Sehabovic, Melina Kameric és Alexandra Cvorovic Bosznia-Hercegovinából, Mima Simic és Dario Rukavina Horvátországból, Denis Mikan, Peter Landed, Xaver Bayer és Zofi Rajer Ausztriából, Angel Igov Bulgáriából, Ivan Potic és Marko Vidojkovic Szerbiából, Darabos Enikő, s a szervezőként és műfordítóként is jeleskedő Orcsik Roland pedig Magyarországról érkezett. Mint Orcsik Roland elmondta, azért esett Darabos Enikőre a választása, mert a szerb főszervezők olyan 1973 és 1985 között született hónő meghívását jelölték ki feladatul számára, aki főként kisprózáival van jelen a kortárs magyar szépirodalomban. Nos, Darabos Enikő szereplése a felolvasott novella sikerén túl azért is tekinthető még sikeresnek, mert Belgrádban például az ő felolvasását választották ki a szerb állami televízió összefoglalásába, majd másnap a kikindai televízió magyar riporterének a kérdéseke is válaszolhatott. Állami tévé? - tehetnénk fel a kérdést. Igen, a szerbiai rövidpróza-fesztivál szervezői különösen fontosnak tartják a médiában történő hírverést, szereplést - Srdan Papic elmondta, hogy a legnagyobb példányszámú szerb napilapban féloldalas hirdetéseket adtak fel. Talán ennek is köszönhető, hogy mind a belgrádi, mind a kikindai felolvasásra telt ház előtt került sor, legalább ötven-hatvan, ha nem több néző kísérte figyelemmel a rendezvényeket - melyek közül a belgrádi majd három óráig tartott. Belgrádban Marko Vidojkovic, a helyi underground egyik fiatal tehetsége nyitotta a sort cinikus-elé- gikus kórháztörténetével, majd Goran Petrovic következett - novellájából megtudhattuk, mi minden történhet egy, két, három... öt perc alatt: hása tulajdonképpen szembenézésként is értelmezhető, a short story lehetőségeivel való szembenézés történeteként. A boszniai bosnyák Sejla Sehabovic igen kényes, politikai témát hozott Belgrádba, írásának origója Srebrenica, az ott eltűnt, lemészárolt emberek hiánya, illetve a terhelt emlékezetű városban lejátszódó párkapcsolatok története. Dario Rukavina horvát hó egy Kari May- átiratot hozott, míg Alexandra Cvorovic boszniai hónő két történettel érkezett. Az egyik, Egyiptomban játszódó sztori arról a sivatagi, száztíz éves „szűzlány”-ról szól, aki a szexualitásban rejlő sokk hiányában éri meg ezt a szép kort - de minek? Mi értelme van a szerelem megtapasztalása nélküli életnek? - teszi fel a kérdést Cvorovic. A másik történet főszereplője szintén nő, aki élvezi, hogy vonzó, de mivel azt az ideológiát vallja, hogy a szabadság ára az egyedüllét, nem megy bele mélyebb szerelmi kapcsolatba. Melina Kameric szarajevói hónő szövegének - mely a sokatmondó Made in Jugoslavia címet kapta - főszereplője eredetileg jugoszlávnak vallotta magát, viszont az ország széthullása után az amerikai vízumba már nem írhatta be ezt a szót. Míg a főszereplő azon problémázik, hogy mit is újon a megfelelő rubrikába, addig a szöveg olvasója vagy hallgatója számára a balkáni térség identitás- problémáira nyűik rálátás. Végül a megoldást az „ajvar” nemzetiség rubrikába hása jelenti - ez a szer- bek nemzeti ételéhez, a pljeszka- vicához használt phos színű, padli- zsános, paprikás, hagymás kenőkrémnek a neve... (Melina Kameric poénos stílusa egyébként annyira tetszett a belgrádi közönségnek, hogy az est végeztével visszatapsolták, s még további mikrotörté- netekkel szórakoztatta a nagyérdeműt.) Denis Mikan Ausztriában élő szerb származású, németül hó szerző a változatosság kedvéért szerbül olvasta fel írását, míg Peter Landerl, Xaver Bayer és Zofi Rajer osztrák hók németül felolvasott szövegének szerb változatát egy óriáskivetítón követhette nyomon a közönség. Az előbbi szerző írása a szerb identitás külföldi nézőpontból történő elemzését mutatta be, az utóbbi két osztrák szerző, hó és hónó szövegének összekötő motívumát a szex jelentette: Bayemél egy balos terroristanővel folytatott szerelmi viszony inkább a szexualitás örömtelibb oldalát mutatta be, Rajer esetében viszont egy nihilista történet jelenik meg, amely a geny- nyes, undorító, kívülről nézett szexuális aktus elutasító leírásában tobzódott. Egyébként is elmondható, hogy az esten elhangzott szövegek általában három téma köré csoportosíthatók: egyrészt az identitásprobléma (önmeghatározás, nemzeti, vallási témák, Balkán, nemiség), másrészt a szexualitás, harmadrészt pedig a kiszolgáltatottság (például Angel Igov bolgár hó főszereplője állandóan egy terroristatámadás fóbiájától szenved)- illetve e három téma keveredése is gyakran megjelenik. így például Darabos Enikő Hajrá, Jolánka! című szövege is a naiv és kiszolgáltatott női szexualitást jelenítette meg, meglehetősen provokatív éllel. A felolvasó hók egy része a belgrádi rövidprózáját, rövidprózáit vitte Kikindára, mások újítottak. Ezek közül Goran Petrovic Könyv című kisprózáját lehetne kiemelni, amelynek központi eleme egy kivégzőosztag, valamint Vasa Pavkovic belgrádi szerb hó Lepketörténetek című írásaira lehetne felhívni a figyelmet, illetve egy megható történetére a globális felmelegedés következtében eltűnt lepkékről: csak azt láthatod, amit lefotóztál, csak amit leírsz, az létezik. Ülök a Kikindáról Szegedre induló autóbuszon, s arra gondolok, jó lenne hni erről a fesztiválról - no nem azért, hogy létezzen, létezik az enélkül is, hanem hogy találkoztam egy nagyon őszinte, nagyon komoly és felettébb rokonszenves gondolattal, európaiakkal Európában, a Balkánon. Mi ez a gondolat? Hogy a művészet, az irodalom, az érték határtalan, és az esztétikai élvezet a megértés, az empátia és a tolerancia nélkül elképzelhetetlen. A szerb közönség toleráns hozzáállása akár a legprovokatívabb témákhoz is annak a bizonyítéka, hogy minden kulturális közegben megtalálható a nyitott, értő befogadótábor, s az önismeret és sok esetben az önkritika egyetlen egyéni és kollektív identitás esetében sem megspórolható teljesítmény. Utazás közben arra gondolok, milyen jó lenne, ha rövidtörténet kategóriában az ókor mintájára a huszadik századi olimpiákon a szépirodalom sportágként is szerepelhetne. A magyar irodalom valószínűleg a világ élvonalába tartoznék, itt van mindjárt Örkény István a hatvanas évekből, aki többször is megvédhette volna olimpiai aranyát ún. egyperceseivel, gondolhatunk a két világháború közti kispróza aranynemzedékére, például Ady Endre tárcanovelláha, Csáth Géza hátborzongató történeteire, Karinthy Frigyes írásaira vagy - hogy mindjárt egy másik, aranyérmemmel kitüntetett „short story”-t említsünk, Kosztolányi Dezső Fürdés és Paulina című szövegehe. Az irodalomelmélet versenyszámban pedig Thomka Beáta A pillanat formái című monográfiája jut hirtelen eszembe rövidtörténet kategóriában. S ha a kortárs magyar irodalom középnemzedékére, Garaczi László rövid szövegtörténeteire és Podmaniczky Szüárd abszurd humoreszkjeire gondolok (fiatalab- bakkal nem merek példálózni), képzeletben máris a dobogón állunk. Kikindán, Pekingben vagy máshol. Peter Landerl osztrák író olvas fel, mögötte a szerb fordítás Ivana Ristov (Darabos Enikő prózájának szerb műfordítója), Orcsik Roland és Darabos Enikő
