Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)

2007-07-14 / 161. szám, szombat

26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 14. www.ujszo.com Malaga belvárosát sikerült rohamléptekben végigjárni, több időt töltöttünk várakozással a múzeumok előtt, mint bent Picasso szülőházában csodás kerámiákban gyönyörködtünk csak az idősebbek járnak misére, hanem a fiatalok is, családok ki- sebb-nagyobb gyerekekkel, kama­szok, huszonévesek, mindenki, s bár a prédikációból egy szót sem értettem, úgy éreztem, itt és most emberi hangon szólnak hozzánk, nem az elérhetetlen magasságok­ból zúdítják fejünkre a dörgedel­meket, ahogyan azt már több he­lyen tapasztaltam. A némi áhítattal átitatott pihenés után ismét a nya­kunkba vettük a várost, az Alca- zarba szerencsére felvonóval vit­tek, egy szelet a keleti ihletésű kul­túrából, az ember szájtátva nézi a csipkés oszlopokat, a festett mennyezetet, járkál a pontosan, de emberi léptékkel és érzékkel meg­tervezett kertben, gyönyörködik a kilátásban, aztán megint futás. A római kori színházat csak kívülről láthatjuk, megpróbálják rendbe hozni, körül van kerítve, öt-tíz mé­terről inkább csak elképzeljük. Nincs sok idő a képzelgésre és ál­modozásra, vár Picasso szülőháza, a folyosókon a festő fotóival, a kiál­lítótermekben néhány eszméletle­nül szép kerámiájával. Ott jut eszembe a sok szép rajz, amelyeket a múzeumban láttam, s elképze­lem, micsoda gyötrelmeket okoz­hatott Picassónak megfesteni pél­dául a Guernicát és a többi hasonló képet, hiszen olyan szépen tudott rajzolni, festem, két-háíom finom vonal, és kész volt Olga vagy Paul majdnem élő arca. (Folytatás a következő számban) Kinek pénze van, utazzon Egy darabka a római korból Azért jó a társasutazás, mert az ember soha nincs egyedül, ezzel szemben a társasutazás azért rossz, mert az ember sohasem le­het egyedül. S ha az utazás ismeretterjesztéssel páro­sul, kiváló, jön az idegen- vezető, és mondja, magya­rázza a századokat, a stílu­sokat, nevekkel dobálózik, és vágtat előre, alig követ­hető tempóban, viszont sok mindent meg lehet(ne) tudni tőle, ha a kiránduló embernek lenne annyi esze, hogy minden szavát fölveszi magnóra. GRENDEL ÁGOTA olyan egyszerű. S a szállodai szo­bánk is a tengerre nézett, vagy ha nem, legalább a szálloda udvarára, amelyben képeslapkéken csillogott a medence, kár, hogy a mindent a szemnek, semmit a testnek elve ér­vényesült, előszezon volt, a tenger­nél csak a medence vize volt hide­gebb. Ez csak a gyerekeket nem za­Malaga nevét először egy kupié­ban hallottam, a dalocska jópofá­nak tűnt gyerekkoromban, de re­ménykedni se mertem, hogy egy­szer eljutok oda, úgy véltem, rám a nóta második sora vonatkozik in­kább, most jobbnak tartom, ha csak az elsőt idézem, aki ismeri, tudja, mit rejt a másik, aki nem is­meri, annak az ízlését nem ingerel­jük, tehát a dal első sora így szólt: „Kinek pénze van, utazzon Mala­gára...” Mára kiderült, az is utaz­hat Malagára, kinek pénze nincs, legföljebb szerencséje, és hozzák- viszik, közben a tenyerükön hor­dozzák. Nem rossz érzés. Igen, egy hétig tulajdonképpen kényeztettek bennünket, bizonyára azért, hogy szépeket újunk, jókat fényképez­zünk, ezért is foglaltatott az utazási iroda a repülőn előkelő helyet szá­munkra, bár egy fapadoson ez nem Panelszálló varta, a nyugdíjasok - akik, gondo­lom, azért is jöttek június végén, hogy elkerüljék a tumultust meg a zsibongó gyerekhadat, ez utóbbit nemigen sikerült, a nullától hatig kategóriában elég sokan sivalkod- tak, kivéve, amikor a fizetett szóra­koztató bácsi, akit nem tudom, mi­ért hívnak animátomak, egy gyön­ge félórácskát diszkózott velük, de istenem, egyszer ők is voltak gyere­kek, sőt... Természetesen nem Malagában laktunk, hanem a hozzá tartozó üdülőközpontokat jártuk és laktuk végig, útitársaim nagy része utazá­si irodáknak közvetít, s nekik úgy volt praktikus, ha látják, személye­sen tapasztalják, hová küldik az utazni vágyókat. így esett, hogy Costa Del Sol csaknem valamennyi szállóját végiglátogattuk, azaz vé­giglátogatták, mert egy idő után nekünk, amatőröknek úgy tűnt, nagyjából mindegyik egyforma. Sok köztük a gyorsan fölhúzott pa­nelépület, ami engem inkább Liget­falura emlékeztetett, semmint egy osztályon felüli, tulajdonképpen - innen nézvést, persze - elitnek szánt nyaralóhelyre. A szobák vi­szont mindenütt egyformán szé­pen voltak berendezve, az ötcsilla­gostól fölfelé már rusztikus bútorral, a fürdőszoba csodála­tos kerámiával ki- csempézve, a szállo­dák többségének hali­jában, éttermében, kávézójában kellemes zene szólt, diszkré­ten, semmi diszkó, semmi rap, furcsa is lett volna, ha a mű mini vízesés finom csobogását elnyomja a fergeteges dömdö- döm. Nem illett volna az elegánsan megterí­tett asztalokhoz, sem a hófehér damasztab- roszhoz, sem a rák krémleveshez, nem szólva az áfonyamár­tással tálalt, szalonnával körbete­kert, hirtelen kisütött, omlós vese- pecsenyéről, mi több, a pincérek kellemes modorától, figyelmessé­gétől is idegen lett volna. Persze, amikor megtudtuk az árakat, szoba Az újságíróknak tengerre néző szoba jár (A szerző felvételei) per fő, reggeli, ebéd, vacsora, szau­na, masszázs, minden, mi szem­szájnak ingere, már senkinek az udvariasságán nem csodálkoztunk. Malaga belvárosát sikerült ro­hamléptekben végigjárni, több időt töltöttünk várakozással a múzeu­mok előtt, mint bent. A Picasso Mú­zeumba hosszas huzavona után ju­tottunk csak be, nem is értettük, miért kell várakozni, előre bejelen­tették a csoportot, utána szigorúan le kellett adnunk a táskánkat, a fényképezőgépektől is meg kellett válni, minden terem minden sarká­ból árgus szemmel lesték a terem­őrök, nem kísérletezünk-e valami­vel, ami tilos, lehet ez lopás, kép­rongálás, bármi. Később kiderült, a gyanakvás nem alaptalan, a sevillai katedrálisban valakik egyszerűen fogtak egy kést, kivágtak egy dara­bot Murillo Szent Antalt ábrázoló képéből, és meg sem álltak Ameri­káig. A múzeumlátogatás után kaptunk egy lélegzetvételnyi szü­netet, éppen delet harangoztak, va­sárnap volt, bevonultunk a Szent Anna-katedrálisba, míg a pap pré­dikált, körbejártuk, viszont az idős apáca éneke megállásra késztetett, üyen tisztán csengő hangot ritkán hall az ember, teljesen elkáprázta­tott. Nem csodálom, hogy ott nem­« i € « 4 I I 4 HETI ÉVFORDULÓK £<D július 13., péntek 145 éve született GUSTAV KLIMT osztrák festő Jellegzetes festményei könnyen felismerhetők, még sajátosabbak raj­zai, szinte kizárólag ak­tokat rajzolt, szabados stílusban. Egy kritikusa még szemérmesen fo­galmazott, amikor így írt: a nőket „erotikus féktelenség feszíti. Mert azt a pillanatot kívánja megjeleníteni, amikor az elszabadult érzéki só­várgás végigremeg a végtagokon”. £Q július 14., szombat 190 éve hunyt el MADAME DE STAEL francia írónő „A nőnek egyetlen szen­vedélye van: a szerelem” - írta, s ez rá is vonatko­zott. Egész életében sze­relmes volt. Napóleonra is kivetette a hálóját, ám ő visszautasította, de Staél egy életre megsértődött. Bosszúból közzétett egy Németország című köny­vet, amelytől Napóleon dührohamot kapott, a könyvet betiltatta, példá­nyait elégettette, íróját pedig száműzte. BO július 11., szerda 110 éve született GREGORIO FUENTES kubai halász Ő a vüág leghíresebb ha­lásza, Emest Heming­way róla mintázta Az öreg halász és a tenger főhősét, Santiagói. Halá­szat közben ismerkedtek cjpsze, Gregorio többször kivitte magával az írót a tengerre. A nagysikerű regény 55 éve jelent meg, az öreg halász nem is volt még öreg akkor, 55 éves. Ám szép kort ért meg, 105 éves korában, 2002-ben hunyt el. £0 július 12., csütörtök 190 éve született HENRY DAVID THOREAU amerikai költő és író Ifjan barátságot kötött Emersonnal és Hawthor- ne-nal, s részt vett a ki­bontakozó „transzcen- dentalista” mozgalom szervezésében. Elsőként figyelt fel az indián kul­túra értékeire, s erélyesen tiltakozott az indiánok ki­irtása ellen. Részt vett a déli rabszolgák északra szöktetésében, és segítet­te John Brown négerfel­szabadító felkelését. 4 4 4

Next

/
Thumbnails
Contents