Új Szó, 2007. július (60. évfolyam, 151-175. szám)
2007-07-09 / 156. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚLIUS 9. Vélemény és háttér 5 TALLÓZÓ , 7 ,i; .■, ■•’V.í' «£ i. • ääi £@0888 DAILY MAIL Muzulmán szélsőségesek szivárogtak be a brit rendőrség soraiba - írta szombaton a Daily Mail. A londoni bulvárlap titkosszolgálati dokumentumra hivatkozva azt állítja: a rendőrség állományában 8 olyan személy dolgozik, akik iszlamista körökkel, illetve az al-Kaida terrorcsoporttal állnak kapcsolatban. A belső elhárítás (MI5) ennek alapján jelentést készített, felsorolva a feltételezett szélsőségesek nevét. A névsorban londoni rendőrök is találhatók. A jegyzéken feltüntetett személyek közül néhányan állítólag megjártak olyan afganisztáni vagy pakisztáni táborokat, ahol szélsőségeseket képeznek ki. A kilencvenes évek elején az egyházak csak az épületeiket kapták vissza, földjeiket és erdőiket nem Százmilliárd koronás egyházi vita Tizenhét évvel a rendszer- váltás után eljött az ideje annak, hogy végre rendezzük a kommunista rendszer által elkobzott egyházi vagyon ügyét - állítja Václav Jehlicka, cseh kulturális miniszter a Mladá Fronta Dnes című liberális lapban megjelentetett írásában. A miniszter, akinek tárcája hivatalból az egyházi kérdéseket is kezeli, megjegyezte: mintegy 100 milliárd koronás ügyről van szó. Sajnálatos, hogy a bársonyos forradalom utáni demokratikus rendszer a mai napig képtelen volt megoldani ezt a problémát. KOKES JÁNOS Jehlicka megjegyzése a „100 milliárd koronáról” nyilván az egyik legfontosabb oka annak, hogy az egyházi kárpótlás miért is húzódik olyan nagyon, annak ellenére is, hogy a posztszocialista országokban a rendelkezésre álló információk szerint a restitúciós folyamat éppen Csehországban volt a legátfogóbb és legradikálisabb. Nem hasznos az egyház Az egyházak azonban a 90-es évek elején csak templomaikat, kolostoraikat kapták vissza, másfajta ingatlanjaikat, termőföldjeiket, erdőiket nem. A 100 milliárd hatalmas pénz, a cseh államkassza évi bevételeinek mintegy 10 százaléka. A másik fontos ok valószínűleg abban rejlik, hogy Csehországban az egyházak társadalmi szerepének távolról sincs olyan nagy súlya, mint mondjuk Magyarországon, Lengyelországban vagy Szlovákiában. Csehország tízmillió lakosának mintegy kétharmada ateistának vallja magát, s az egyházak híveinek száma rohamosan csökken. Az idén tavasszal készített felmérés szerint az egyházak társadalmi szerepének fontosságát csak a megkérdezettek mintegy 30 százaléka ismerte el, míg 56 százalék úgy vélte „az egyház nem hasznos intézmény”. A csehek egyházelle- nességének, pontosabban fogalmazva katolicizmusellenességének történelmi gyökerei vannak: a korabeli református párti cseh rendek felkelésének leverése a Katolikus Liga által 1620-ban a híres fehérhegyi csatában a hagyományokban cseh Mohácsként él. A fehérhegyi csata után a Habsburgok a jezsuiták által erőteljesen és erőszakosan próbálták a cseheket rábírni a katolicizmus felvételére, ami hosszú távon éppen ellenkező hatást váltott ki. Csehországban megerősödött a reformáció, illetve az ateizmus. A katolicizmus ugyanis sokak szemében egyenlő lett az elnyomó osztrákokkal, németekkel, tehát a nemzet ellenségeivel. Hogy a vallás megerősödőséhez a szocialista rendszer fél évszázada sem járult hozzá, az nem igényel külön kommentárt. A Szent Vitus székesegyház A problémát jól érzékelteti a prágai Hradzsinban álló Szent Vitus székesegyház esete. A cseh állam és a katolikus egyház ugyanis immár több mint másfél évtizede indulatos és kemény bírósági pert folytat annak eldöntésére, hogy kié is valójában Európa egyik legszebb gótikus katedráli- sa: az államé vagy a katolikus egyházé? A bársonyos forradalom után a Szent Vitust az új hatalom nem adta vissza az egyháznak mondván, hogy a templomot alapítója, IV. Károly német-római császár és cseh király az „egész cseh nemzet számára” építette, így az nem lehet kizárólag a katolikus egyház tulajdona, hanem állami kézben kell hogy maradjon. Hasonlóan döntött 1954-ben az akkori cseh kormány is, állítja az elnöki iroda. Míg az 1948-1989 közötti rezsimet hivatalosan „bűnös rendszernek” minősítették 1990-ben, ebben az esetben maga az elnöki iroda hivatkozik ennek a rendszernek a döntésére. Az egyház viszont szeretné a saját tulajdonába kapni a Szent Vitust, így a felek már másfél évtizede pereskednek egymással. Több ellentétes döntés, óvások, tiltakozások, stb. után tavaly nyáron a prágai bíróság végül is az egyháznak ítélte a templomot. Az elnöki iroda fellebbezett, s egy magasabb taláros testület döntése alapján a katedrális idén tavasz óta újra az államé. Mi- loslav Vlk, prágai érsek szerint a mai cseh állam még rosszabbul viselkedik ebben az ügyben, mint a kommunista rendszer az ötvenes évek elején. Felmérések szerint a cseh lakosság többsége úgy véli, hogy a Szent Vitus Székesegyháznak „össznépi, állami” tulajdonban kellene maradnia. A per azonban lezáratlan, s Cseh Püspöki Konferencia jelezte: készek Strasbourgba is elmenni ebben az ügyben. A vatikáni szerződés A cseh állam és a katolikus egyház szembenállásának másik jól látható példája a cseh-vatikáni szerződés. A dokumentum szövegét diplomatáknak hosszú tárgyalások után ezelőtt három évvel sikerült jóváhagyniuk. Mindkét fél kompromisszumról beszélt, ám a cseh parlament más véleményen volt. A képviselők a dokumentumot lesöpörték az asztalról azt állítván, hogy annak megfogalmazása Csehország számára kedvezőtlen. Václav Klaus államfő, aki egyébként a cseh huszita egyház tagja, egyenesen kijelentette: ezt a szöveget ő soha nem fogja aláírni, mert szerinte ellentétes Csehország érdekeivel. A legfőbb probléma abban rejlik, hogy a katolikus egyház bizonyos autonómiát sze- retne_ a cseh államon belül, s a szerződés - az egyházi javaslatoktól eltérően „nagyon szerény” formában ugyan, de - tartalmazza az egyházi kárpótlás lezárásának a követelését is. Ez pedig elfogadhatatlan. Nehéz megmondani, vajon a szerződés szövegének sikeres véglegesítésekor szerepet játszott-e az a tény, hogy a külügyi tárcát akkoriban Cyril Svoboda kereszténydemokrata politikus vezette. Később azonban Svoboda is nyíltan elismerte, hogy a szerződés jóváhagyására a parlamentben jelenleg nincs meg a politikai akarat. Európa egyik legszebb gótikus katedrálisa is vitatéma a cseh állam és a katolikus egyház között (CTK-felvétel)- Drágám, éppen a szlovák nyelvet szállítják kórházba. A kulturális minisztérium hivatalnokai szerint kritikus állapotban van. (Peter Gossónyi rajza) KOMMENTÁR Érik a pofon BARAK LÁSZLÓ Nem jellemző sehol a világon, hogy a politikusok „szellemileg éretlennek” nyilvánítsák a sajtó képviselőit. Lévén, a hülyék is tudják - némely politikusok kivételével persze -, hogy az egyéni „szellemi javak” dolgában sajnos, általában sokkal inkább a politikusoknak nincs mit kitenniük a kirakatba, mintsem a média embereinek. Pedig, ugye, mind a politikusok, mind pedig az újságírók emberekkel foglakoznak - fő munkaidőben. Míg azonban politikus akár egy kőművesmesterből - lásd Ján Kelnyát, alias Luptákot - de akár egy, általában szellemileg tényleg éretlennek tetsző idült mitugrászból - Ján Slota - is lehet, az újságírás egyszerűen szakma. Nem mintha jobb helyeken nem feltételezne komoly szakmaiságot a politikusi tevékenység is. Csakhogy Közép- Európa - talán sejthető, hogy miért - ilyen értelemben korántsem jó hely... Szlovákia pedig, úgy látszik, egyre kevésbé az. Amely állítás ékes bizonyítéka, hogy a minap az ország három, formálisan a legmagasabb rangú közjogi méltósága közös nyilatkozatban üzente meg az újságíróknak, hogy „szellemileg éretlenek“. Mert állítólag en bloc nem szenteltek kellő figyelmet a múlt csütörtökön Cirill és Metód napjának! Pedig államünnep volt az! Az urak szerint tehát semmibe lett véve itten a sajtó által a kulturális hagyomány, a szlovák államiság, a nemzeti büszkeség, meg minden, úgy ahogy van... Mármost, nyilván szakmaiatlan gesztus lenne e helyütt azt feltételezni, hogy az államfő, Ivan Gasparovic, Pavol Paska házelnök, valamint Robert Fico kormányfő „bebeherovicskázhattak”, mielőtt deklarative beszóltak volna a sajtónak. Ami, mármint hogy hazafias hevületből betaszajtanak, mint az állat, aztán nekimennek a sajtónak, sokkal bocsánatosabb bűn lett volna, mint hogy előre megfontolt szándékkal újraállamosítanák Szlovákia állampolgárait is. Ha kell, ha nem, nemzeti büszkeségre kényszerítve őket. Ráadásul szelektíve. Az ominózus közös nyilatkozatból ugyanis arra lehet következtetni, csak akkor cselekszik helyesen az állampolgár, ha a sátoros állami ünnepeken családostul Dévényre vonul, hogy meghallgassa az ott önmagukat államünnepi- leg mutogató politikusok válogatott sületlenségeit. Ellenben, ha „csak” úgy szeretne hódolni az állampolgár - meg az újságíró! - az államiság oltáránál, hogy a lehető legőszintébb, esetleg megjátszott nemzeti hevülettől vezérelve juhtúrós sztrapacskát rendel ebédre a nejénél vagy az édes anyukájánál, akkor nyílván éretlen. Szellemileg... Komolyra fordítva a szót, holtbiztos, hogy el lett baltázva ez a közös nyilatkozat. Jellemzően azért, mert ordít róla a mindenkor álságos ideológiai, azaz „vallásos” túlfűtöttség. Tehát a szellemi éretlenség, amellyel épp azok lettek megvádolva, akik nem az aktuális kincstári útmutatás szerint gondolkodnak és cselekszenek...! Állami ünnepeken, de akár a legprivátabb szférájukban is. Márpedig az efféle politikusi magatartásnak, ha csak puszta allűr is, előbb-utóbb komoly következményei lehetnek. Például valakinek, valakiknek nagyon érik a pofon... JEGYZET Utoljára hal meg JUHÁSZ KATALIN Mármint a remény. Ez a földiekkel játszó égi tünemény. Lehetséges, hogy a világ még nem romlott meg velejéig, az emberek még felismerik a jót, győzhet még a kultúra a bunkóság fölött. Egy fiatal srác csellózik Kassa főutcáján. Rövidnadrág, kopott póló, tornacipő, vállig érő, szőke haj. És hiába kutatok a flaszteron, nem látok kalapot, cipősdobozt, perselyt, azaz semmit, amibe aprót lehetne dobni. Ebből arra következtetek, hogy a fiatalember nem adományért, hanem csak úgy, a saját gyönyörűségére játszik. Valószínűleg konzervatorista, akinek nyáron is gyakorolnia kell. Melege lehetett otthon (meg ugye, a szomszédok), hát fogta, és kicipelte az utcára a gyönyörű hangszert és a kottaállványt, keresett egy árnyékos kapualjat, aztán rákezdte. A non-profit jellegű zenei tevékenység azért is valószínű, mert fiatal művészünk fütyül a népakaratra, nem érdekli a közízlés. Divatos slágerek és klasszikus örökzöldek helyett kizárólag igényes, komoly darabokat játszik, hajói hallom, barokk zenét. A járókelők reakciója azért valamelyest érdekelheti, mert egy-egy darab végén fülig szalad a szája, kedvesen körbetekint, és biccentésekkel köszöni meg a tapsot. Taps ugyanis van, a tenyerek lelkesen összecsattannak, egy idő után meglehetősen népes közönség verődik össze. Turisták, babakocsis anyukák, cigánygyerekek, szatyros nénik, és sok-sok fiatal. Vihorászva, fagyit nyalogatva érkeznek, aztán elkerekedik a szemük egy- egy virtuóz futam hallatán. Ä csellista velük egykorú lehet, és valami olyat tud, amit ők befogadni is nehezen győznek, utána csinálni pedig sosem lesznek képesek. Látják a produkció mögött a rengeteg munkát, gyakorlást. A srácnak tetszik ez a fajta döbbent csodálat, a tanároktól év közben feltehetően kevesebb dicséretet és több építőjellegű dorgálást kap. Mondom: feltehetően, mert fogalmam sincs, kicsoda, micsoda, honnét került a főutcára. Nagy szó, hogy a környező boltokból se rohannak ki felháborodott elárusítónők, hogy szétdurran a fejük, ha ezt tovább kell hallgatniuk. Ők szokták arrébb kergetni a hegedűn cincogó bácsit, a gitáros hippiket és a harmonikás ukránt. A korzó népe befogadja, sőt ajándékként élvezi az igényes muzsikát. Van remény. Talán az előadó is erről akart megbizonyosodni...
