Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-30 / 150. szám, szombat
30 Presszó ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 30. www.ujszo.com rekek öröme a habos kávé volt itt is, másutt is. A Slovák vendéglőnek már sajnos nyoma sincsen a mai nagy forgalmú útkereszteződésben. A Szalmakunyhó - amely már az én gyermekkoromban sem volt az eredeti épület - mai nevén Koliba, szép kerthelyisége végett volt népszerű, télen viszont a Zerge-hegyi szánkázás vagy sízés után jólesett kellemesen fűtött helyiségeiben üldögélve teázni vagy forralt bort kortyolgatni. Ha jól emlékszem, vasárnap délutánonként zene is volt a Szalmakunyhóban. Eljutni oda régen csak gyalog lehetett, az akkori Lamacsi útról átmentünk a vasúti síneken és a Zergfhegyi úton, amely egy mély völgyben vezetett kertek és kis házak közt, felértünk a Szalmakunyhóhoz. Ez az út ma is megvan, csak a vasúti átjárót szüntették meg már jó régen. A háború alatti szlovák államban már megindult a trolibuszforgalom a Vöröskereszt és a Szalmakunyhó közt, akkor már kényelmesen lehetett oda eljutni. Ifjúságom idején a Vaskútra sem járt autóbusz, gyalog kellett oda kisétálni. Autóbusz a Patrongyárig járt, vonattal pedig el lehetett menni a nagyállomásról (ma már főpályaudvarnak nevezzük) a Vöröshíd (Cerveny most) nevű vasútállomásra, amelyen ma a Zelezná studnicka (Vaskút) feliratú tábla díszeleg. Nyári délutánokon a Vaskúti völgy hűvös, árnyékos ösvényeinek örült a sétáló, télen a zúzmarás vagy havas fák közt élvezte a tél varázsát. Az egykori Vaskúti vendéglő is szép kerthelyiséggel fogadta a vendégeket tavasztól őszig, télen pedig a kedves kis épület jól fűtött helyiségeiben ételt-italt kínáltak. A kertben tekepálya is volt, s a vendéglő mögötti halastavon csónakázni is lehetett. Fürdésre nemigen voltak alkalmasak a Vaskúti tavak, meglehetősen vastag iszaprétegük nem kedvezett a fürdőzőknek. A régi Vaskúti vendéglő sincsen már meg, és csónakázni sem lehet. A kerthelyiség és néhány ócska építmény megmaradt, de ezek mit sem őriznek az egykori hangulatos, kedélyes Vaskutacskából. A Hegyiliget vagy Hegyipark - egykori hivatalos nevén: Városi Hegyi Díszkert - valamikor kismamák sétahelye, gyermekek játszóhelye is volt, útjait tisztán tartotta a város, padjait senki sem tette akkoriban tönkre, fáit, bokrait sem tépázták meg vandálok, és bárki nyugodtan járhatott ott akár egyedül, mert senki sem akarta bántalmazni. Az anyukák sokszor vitték el csemetéiket vasárnap délután a Murmann- magaslati kilátóhoz és a mellette levő úgynevezett Hősök emlékéhez. A Hősök emléke ma is megvan, csak a mai gyerekek már nemigen tudják, amit nekünk még elmondtak a szüléink, hogy az 1914-1918-as évszámmal ellátott gránitkockát és a négy sarkán elhelyezkedő oroszlánokat Rigele Alajos pozsonyi szobrász- művész faragta a ledöntött Mária Terézia-szobor talapzatából 1925-ben. A kilátó persze már régen nincsen meg, és a kilátást is takaiják az időközben megnőtt fák. A Ligeti Díszkert vagy Városi Díszliget - mai nevén Jankó Král park - szintén kedvelt vasárnapi sétahely volt, már csak azért is, mert az odajutáshoz vagy át kellett menni a hídon, vagy fel kellett szállni a propellerre, azaz a dunai átkelőhajóra, s a hajókázás- ha még oly rövid ideig tartott is- mindig élményszámba ment a gyerekek számára, akárcsak a gyaloglás a hídon. Közelről nézni a Dunát, a hömpölygő zöldes hullámokat, az nem volt akármi. Ezért szerettük a Duna-parti sétákat is. Gyermekkori élményeim közt kutatva, eszembe jut az a nevezetes márciusi vasárnap - ha A kerthelyiség és néhány ócska építmény megmaradt, de ezek mit sem őriznek az egykori kedélyes Vaskutacskából. nem tévedek 14-e volt -, amikor megindult a befagyott Duna. 1929-et írtak akkor, kegyetlen hideg tél után kezdett ébredezni a természet, de még nem jött meg az igazi tavasz. A gyenge márciusi napsütésben sétáltunk szüleimmel a Duna-parton, amikor nagy robajjal repedezni kezdett a Dunán a jégtakaró. Az emberek ösz- szeszaladtak a parton, és ámulva- rettegve nézték a recsegve-ropog- va egymásra torlódó jégtáblákat, mindenfelől kiáltások hallatszottak - Pozsonyhoz illően legalább három nyelven hogy mi lesz, ha a híd pillérei nem bírják el a nekik ütődő jégtáblák nyomását. Végül apámnak lett igaza, aki azt mondta, nem kell félni, ezt a hidat tisztességesen megalapozták... A hídpillérek valóban nem sérültek meg. Moziba is gyakrabban jártak az emberek régen, mint ma. Részben azért, mert a mozi olcsó szórakozás volt, hiszen nemcsak az „utánjátszó filmszínházak” jegyei voltak olcsók, hanem a bemutató mozik jegyárait sem lehetett drágának tartani, részben pedig azért, mert akkoriban még nem volt televízió. Gondolom, abból, amit elmondtam, kiderül, hogy régen sem volt unalmas az élet Pozsonyban, csak éppen egy kicsit más volt. Hogy szebb-e, jobb-e, azt nehéz volna eldönteni, hiszen az emlékezés afféle „megszépítő messzeséget” idéz.
