Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)

2007-06-30 / 150. szám, szombat

20 Szalon - hirdetés ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 30. www.ujszo.com­SANZON SZALONspi« Az operafinálé Szarvashiba, avagy érik a világ a pusztulásra? SZÁVAI ATTILA Amikor Galkovicsot, a város népdalkor és folklór-karbantartá­si ügyosztályának vezetőjét már végképp nyomasztotta életének halálos egyhangúsága, arra gon­dolt, beáll a haditengerészetbe. Nem a gazdag helyi néphagyo­mányokból lett elege, hanem ab­ból, hogy szeretett városa nem ér­tékeli kellőképpen a munkáját és elhivatottságát, ami a népi ha­gyományokat illeti. A város főte­rén évente lebonyolított folklór­A népi dolgok helyi ügyve­zetője már évekkel ezelőtt észrevette, hogy a folklórt egyre inkább csak ingyen­kajával lehet eladni... napot is inkább azért rendezte a tanács és azért látogatta a nép, mert ingyen lehetett étkezni, és így kényelmesen el lehetett hall­gatni a helyi csoportok fellépése­it. Galkovics, a népi dolgok helyi ügyvezetője már évekkel ezelőtt észrevette, hogy a folklórt egyre inkább csak ingyenkajával lehet eladni. Hogy sajnos csak így vevő a jónép a kultúrára. Ebből lett elege Galkovicsnak, és egy nap úgy döntött, beáll a haditengeré­szetbe. Nem a távolság miatt, in­kább mert szerette a kihívásokat, és már gyerekkorától különösen fogékony volt a különös ötletek­re, meg amúgy is, érezni akarta a tenger fanyar sós szagát. Ez a hajlam, mármint a külö­nös ötletekre való, folyamatosan erősödött benne, sőt tökélyre fej­lesztette. A helyi általános iskola ballagó diákjaival például betaní­totta a Háború és béke első két­száz oldalát, amelynek mozgal­masabb részeit dalként énekelve adták elő, saját hangszereléssel és hoszszan ismétlődő refrének­kel. Az előadás negyedik órájára teljesen kimerült a közönség, ki­ürült a város főtere is, csak a meg­hatódott és néha elbóbiskoló nagymamák maradtak. Ók is csak azért, mert Galkovics velük is be- tanultatott egy általa operafiná­lénak nevezett produkciót, sőt ta­lálmányt, melyben az idős asszo­nyoknak az általuk kiénekelhető lehető legmagasabb hangot a le­hető legnagyobb hangerővel kel­lett kitartaniuk egy előre megbe­szélt ideig. Erre úgy tudta őket rá­venni, hogy egyfajta műfajterem- tőnek állította be az asszonykórus előadását, és külföldi turnékat ígért, meg nagy sajtóvisszhangot. S persze rengeteg gázsit élelmi­szerben, kizárólag élelmiszerben, egész disznókondákat és több tu­cat szarvasmarhát emlegetett, ha a fizetségre terelődött a szó. Az asszonykórus belement; néhá- nyan kétkedve fogadták az ötle­tet, őket a többiek hamar lehur­rogták. Miután a ballagó diákok végez­tek műsorukkal, az asszonyok jöt­tek. Az operafinálé első másod­perceiben a főtért környező fákról tömegesen röppentek fel a mada­rak, idegesen repkedve a légtér­ben, melyet vastagon megtöltött a torzra hangosított előadás. Gal­kovics a madarak stressz-repülé- sét a kultúrház technikai személy­zetére fogta, mondván, hogy az il­lető jóember nem ért a hangosí­táshoz, és félrekeverte a hango­kat. Majd gondolt egyet, s maga vette kezelésbe a kissé már elavult és erősen recsegő-remegő beren­dezést. Izzadt tenyerével végigsi­mította csapzott művészhaját, fél­relökte a technikust, és szemében őrülettel tolni-tekerni kezdte a ko­pott keverőpult műszereit. Akara­tán kívül olyan hangerőt adott az előadásra, hogy az asszonyok kö­zül többen rosszul lettek, a kör­nyék házainak ablakai betörtek, végül a színpad kórusostul, Galkovicsostul, hangfalastul ösz- szeomlott. A hirtelen beálló süket csönd­ben határozta el magát Galkovics, hogy beáll a haditengerészetbe, mivel szerette a kihívásokat, és már régóta vágyott a tenger fa­nyar sós szagára. A helyi önkéntes tűzoltók eltakarították a színpad maradékait, a városi tanács létre­hozott egy rögtönítélő bíróságot, majd esküdtszéket hívott össze, hogy döntsenek Galkovics további sorsáról. Az ítélkezés gyors volt és nyüvános. A néhai színpad mel­lett tartott, civil nézők részvételé­vel rögtönzött rendhagyó látvá­nyosságot felvette a helyi videó- klub is, hogy a későbbiekben eset­leg valamire felhasználja. Galkovics még aznap este ösz- szepakolt és elindult. A videoklub vezetője az érzelmileg megindító vizuális hatás és az intenzív lát­vány kedvéért még megkérte őt, hogy találjon ki valami alkalom­hoz ülő szomorú testtartást, és sétáljon bele a domb mögött ép­pen lebukni készülő napba. BARAK LÁSZLÓ Értem én, hogy a nacionalizmus, a sovinizmus s általában a xeno- és homofóbia a legkevésbé sem racio­nális megnyüvánulásai az ember­nek. Egyértelmű az is, hogy a vüá- gon mindenütt, minden egyes tár­sadalomban akad legalább 10-20 százaléknyi halandó, akik bizonyos mértékben korlátoltak - szellemi­leg is. Diliflepnijük ugyan nincsen, ám nézeteik s megnyilvánulásaik tekintetében egyértelműen osto­bák ők. A bajok általában akkor kezdődnek, ha efféle emberek ke­rülnek döntéshelyzetbe, ne adj’ is­ten valamüyen hivatali pozícióba. Itt van például ez a Martin Sarvas nevű dalszövegíró (Tub- latanka rockzenekar), áld, ki tudja, mikor - egyébként tökmindegy is - a szlovák kulturális tárca művészeti főosztályvezetőjévé avanzsált. Hogy aztán most, lévén „kedvező­re” fordultak az éghajlati, akarom mondani, a közéleti viszonyok is, úgy tört föl a felszínre, amint a föl­digiliszták szoktak volt a nyári zá­porok nyomán... S aztán működés­be is lépett. Hogy akiknek kell, ész­revegyék ót, s nehogy már figyel- medenül a földbe tapossák bizo­nyos vémacionalista terminátorok - akik most kormányszinten lagziz- hatnak -, elhatározta, hogy lyukat üt a vüágba. Legalábbis a szlovákiai magyarokéba. Nehogy már fránya, izgága kisebbségként elnyomják szlovák többségét e honnak... Ilyesmi lehetett a genezise annak az általa szignált írásosos figyel­meztetésnek, amelyet e sajtóter­mék gazdáinak címzett és küldetett meg. Hogy első lépésben felhívja fi­gyelmüket egy komoly törvénysér­tésre. Nevezetesen arra, hogy a vo­natkozó nyelvtörvény - micsoda provinciális sületlenség is az üyes- mi - betűjére állítólag fittyet hány­va magyar nyelven használják a helységneveket - tömegtájékozta- tásilag. Nos, tegyünk itt egy röpke kité­rőt. Jómagam publicistaként, sőt Sarvas „művészkollégájaként” a legkevésbé sem vagyok híve annak, hogy, mondjuk, a közép-szlovákiai Dubnicát Máriatölgyesként közve­títse olvasóinak az Uj Szó. Viszont a legkevésbé sem azért, mert úgy gondolom, hogy valamüyen ko­moly identitásbeli gabalyodást okozhatna ez efféle virtus szegény dubnicaiaknak. De azért sem ám, mert magyar felmenőink szerin­tem éppoly hülyén magyarosítot­ták Dubnicát Máriatölgyesre, mint ahogyan az echte magyar helység­nevek szlovákosításának áüamüag kinevezett apostolai annak idején Bősből Gabcíkovót csináltak. Csak azért nem helyeslem Dubnica he­lyett a Máriatölgyes helységnév használatát, mert meggyőződé­sem, hogy a szlovákiai magyarok­nak s általában a magyar olvasók­nak halvány sejtelmük nincs arról, hogy Máriatölgyes Dubnicával len­ne azonos... Vagyis ha efféle sza­mársággal szembesülnek az olva­sók, tulajdonképpen rejtvényt kí­nálnak nekik az egyenes irányú tá­jékoztatás helyett. Márpedig, ugye, egy hírlap korántsem azonos a Fü­les rejtvénymagazinnal... Téljünk azonban vissza Sarvas úr problémájához. Mit nem beszél ez az ember? Lényegében azt, hogy a szlovákiai magyarok nem anya­nyelvűk részeként tették magukévá s használják folyamatosan, ám tör­vénytelenül az általuk vagy az őse­ik által lakott települések magyar megnevezéseit. Holott éppúgy van­nak a magyar helységnevekkel, mint ahogyan megtanulták azt a szót, hogy anya, avagy urambocsá! amint Sarvas megtanulta annak idején a saját vezetéknevét. Vajon mit szólna hozzá ez az ember, ha, mondjuk, urambocsá! arra kötelez­né őt valami agyament újkori szlo­vák nemzetébresztő, hogy azt, mármint a Sarvast azonmód vál­toztassa Jelenre. Mert a Sarvas ma­gyarul egy erdei áüat megnevezé­se. A szlovákul Jelennek mondott megfelelője... Na hát ettől nagyobb szarvashibát, ugye, elképzelni sem lehet! Egyébként tényleg nem szabad azt gondolni, hogy Martin Sarvas kötöznivaló bolond lenne. Amint az eleganciára és a jó ízlésre való törekvés ezúttal arra sem enged itt következtetni, hogy holmi izgága provokatőrrel volna dolgunk. Plá­ne most, amikor néhány éve végre európaiakká lehettünk megint. Re­mélhetőleg egyszer s mindenkorra odahagyva a pártáüami bolsevik „Állatfarm” hátsó udvarának oly orrfacsaró és undorító bűzét, áüagát... Lassan levetkőzve végre a kommunizmus legalpáribb módon képmutató - vallását! (Mert egy kényszerű és szánalmas vallás volt az, nemde?!) Hogy soha, de soha többé senki, de senki ne kényszerít- hessen hús-vér embereket arra, hogy primitív téveszméknek áldoz­va, büntetések terhe mellett legye­nek uniformizálhatóak és kény­kedv szerint egymásnak ugrasztha- tóak. Hogy úgy lehessen egymás el­len hergelni és ereszteni bennün­ket itt a civüizáció bölcsőjében, mint a dzsungelból alighogy kisza­badult, félállati sorban rekedt és hatalmi úton ott tartott afrikai törzseket... Szóval, Martin Sarvas vélhető­en egy kétségbeesettség generálta affektusban, azaz valami megfog­hatatlan vagy épp nagyon is hét­köznapi érzelmi feüobhanás által befolyásoltan írta vagy íratta meg levelét... Teszem azt, találkozott egy ostoba magyar emberrel, vagy elhagyta őt valami szemrevaló, ám rátarti nőszemély stb. Esetleg úgy fölturbózta magát egy rock­koncerten, hogy hatalmába kerí­tette valami primitív és kenőkép­pen gonosz ezoterikus erő, egy ör­dögi sarlatán. És úgy maradt... De mindegy is. Azt viszont el nem hi­szem semmi pénzért, hogy a kul­turális tárca vezetője, Marek Madaric miniszter úr tudott volna Sarvas problémájáról, vagyis a szóban forgó figyelmeztető levél­ről. Már hogy lehetne üyesmit még csak elképzelni is egy olyan értelmiségiről, aki annak idején, amikor kinevezték őt posztjára, azt nyüatkozta a magyarországi Népszabadság riporterének, hogy legkedvencebb írói, többek között, Örkény István és a mi Grendel La­josunk. Ha viszont mégis az ő tudtával került sor erre a tragikomikus nem­zeti attakra, akkor, ha nem érett is még meg a vüág végleg a pusztu­lásra, valami nagyon nagy baj van készülőben ezen a jobb sorsra érde­mes provincián. Csak azért, mert esetleg végleg érvényesülhet a szel- lemüeg korlátolt emberek be­folyása. .. Nem hívtak meg bennünket mert nem tudunk jól szlovákul. 100 000 koronás SMS játék Júniusi telefoneső a T-Mobile-lal! Játsszon az IliKWi val, nyerjen mobiltelefont! Figyelem! A játék folytatódik! A következő kérdést július 2-án, hétfőn közöljük. A csütörtöki nyertes Tóth Zoltán, Dióspatony Június 11 -tő! 4 héten át a hét első 4 napján egy-egy kérdést teszünk fel. Az Ön dolga csak az, hogy a helyes választ SMS formájában beküldje a 6668-as telefonszámra. Az SMS helyes formája: MOB (szóköz) a vagy b. Az SMS ára 24,- Sk áfával. Minden nap kisorsolunk egy nyertest, a nyeremény Nokia 6103, Nokia 6070! A 4 hét folyamán összesen 16 mobilt sorsolunk ki. A nyertesek nevét minden héten, naponta, szerdától szombatig ismertetjük az Új Szóban. A játék végén a fódijak sorsoláséba azok a játékosok kerülnek be, akik legalább 8-szor küldték be válaszukat. A fődíj Sony Ericsson K550i és W220i, Nokia 6300, Nokia 6288. A szerencsés nyertesek nevét és a-díjakat július 10-én közöljük az Új Szóban. A* Az 5 000 koronát meghaladó nyeremények a jövedelemadóról szóló törvény értelmében adókötelesek, adójuk 19%. A technikai szolgáltatást az A SMS, s. r. o. biztosítja. T ■ -Mobile + EASY KARTYA 300 koronás kezdőegyenléggel! SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-maü: szalon@ujszo.com Kiegészíthető párbeszédek (Forrás: Bordás Sándor-Huncík Péter: FÉR. Feszültség-előrejelző rendszer. NAP Kiadó-MSA, 1999)

Next

/
Thumbnails
Contents