Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-30 / 150. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 30. www.ujszo.com Húsz év után bántó, hogy csak lebegtetik az életművét. Meztelen volna a király? Vak volna a nép? Dúdor István húsz éve halott. Húsz éve szakadatlanul idézgetjük az általa oly sokszor elmondott, sírjára bronzból kiöntött szójárását: élni kell! Az Élet él és élni akar. Meg el is megy mellettünk. SZÁSZ1 ZOLTÁN Mert mi történt az elmúlt két évtizedben Dúdor-ügyben? Van egyáltalán ilyen ügy? Ha van, akkor kinek a feladata képet alkotni egy korán eltávozott öntörvényű tehetségről, összefoglalni az életpályát, katalogizálni a szétszóródott életművet, művészettörténészi szemszögből behatárolni a fennmaradt képeket? Ki fogja végre beemelni a hazai, a magyar- országi és az egyetemes képzőművészet kánonába ezt a földre zuhant, zuhantott Ikaroszt? Visszalapozva az elmúlt két évtized Dúdor-sajtóját, inkább az bújik elő, hogy a bohém festő megszámlálhatatlanul sok irodalmi alkotás ihletőjévé vált. Tudtommal viszont nagyobb terjedelmű, szakmailag megalapozott, elfogulatlan, elemző, tehetségének utánozhatatlan művészetté érő folyamatát összefoglaló munka vagy tanulmány nincs Dúdor István munkásságáról. Azt, hogy az élőket nem becsüljük kellőképpen, már tudomásul vettem, ám azt, hogy az óriási értéktárakat, kincseket is hagyjuk szétforgácso- lódni, szétporladni, elveszni, azt már nehezebben emésztem. Dúdor István mindössze harmincnyolc évet élt. Igazán intenzíven, Prága, Budapest, Pozsony, Komárom és Deresk boszorkányos ötágú csillagán mozogva. Égetve életerejét, szétszórva a pazar alkotásokat, olykor fillérekért, olykor barátságból, ritkán tisztességes honoráriumért. Sajnos olyan esetről is van tudomásom, A földre zuhant gömöri Ikarosz porát keresve Dúdor István: Gömöri ballada. Zdenek Malotinsky reprodukciója hogy halálhírét véve akadt, aki nem volt rest már a temetése utáni héten leautózni Dereskre, felmarkolni és fillérekért elvinni fél- falnyi olajképet, tusrajzok tucatját, tanulmányokkal, vázlatokkal tele mappáit. Ezekből, az akkor elorozott képekből egyetlenegy sem került kiállításra! Katalogizálásról, reprodukciókészítéséről sem tudok. Míg élt, ajtók csapódtak be előtte, buszok hagyták ott, mappájából kihúzogatták az éppen kész rajzokat, de ezen ő csak csendesen mosolygott. Mint halálában is tette. Láttam róla egy megrázó képet. Nem mondhatom el, kinél. Dokumentumértékű, soha, sehol nem közölt és nem is közölhető. A földre zuhant Ikarosz, Dúdor Pista féloldalt fekszik a képen, a boncasztalon, leborotvált fején rózsa nagyságú seb, félig csukott szeme huncutul, kajánul mered a fényképezőgép lencséjébe, szája sarkában pedig mosoly. Mert élni kell! De nem szabad felejteni. Lapozzák végig az eddig megjelent katalógusokat, kiadványokat! Körülbelül ötven Dúdor-reprodukció forog körbe-körbe. Ennyi megmaradásra és bemutatásra érdemes képe maradt volna? Nagyon hiányzik egy jó monográfia Dúdorról. Bántó, hogy csak lebegtetik az életművét. Meztelen volna a király? Vak volna a nép? Jegyzetei szépirodalmi, filozofikus értékeket hordoznak. Tanítás- szerűek. A legszomorúbb az (személyes tapasztalásból mondom), hogy a két nemzedékkel fiatalabb ifjú alkotóknak már a neve sem mond semmit. Ma már nem annyira a Dúdor István-mítoszra volna szükség, nem elég az irodalmi alkotásokban égőén jelen levő Dúdor-kép. Elsuhant fölötte a kor nagy vívmánya, a világháló is. Javarészt a róla szóló rövidebb- hosszabb újságcikkek listáját adja ki csak a kereső. Megmérettetett és... Nem szabad könnyen feledhe- tővé tenni. Ami biztató, legalább szülőfalujában, Deresken tisztelik. Halálának huszadik évfordulóján majd százan állták körbe a sírt, messzebbről azonban tényleg csak a leghűségesebbek jöttek el egy pár szál virággal. Tisztességgel, megbecsüléssel. Nemrégiben Dúdor István egyik legérdekesebb grafikai anyagából készült kiállítás a régió központjának számító Tornaiján, ahol a Simonja Alapítvány által megmentett, a lekéri ideggondozóban született portrék voltak láthatóak. Két és félezren nézték meg ezeket a képeket. Egy fiatal gömöri képzőművész ott és akkor ismerkedett meg a dúdori életműnek e szeletkéjével. Ő már tudni fogja, legalább részben, hová kell elhelyezni a festőt. Ám mi van a többi, jelenleg még tanuló vagy frissen végzett alkotóval és elméleti szakemberrel? Számukra teljesen ismeretlen Dúdor? Ikarosz földet ért, az a végzetes június éjszaka megperzselte a szárnyait, de kioltotta a napot is. Maradt az űr. A kitöltésre váró űr. A rendezésre váró tartozás. Azt mondta valaki a megemlékezésen, Dúdor István művészettörténeti kanonizációjához legalább fél évszázad kell, mint az egyházi szentekéhez. Dúdor nem volt szent, s nem is lenne helyénvaló, ha szentet csinálnánk belőle. Ember volt, szenvedő, ritkán megérDúdor István sírja Deresken tett, sokszor kitaszított, megpróbált, esendő, alkotó ember. Alkotásaiban éppen a humanitás a legfontosabb elem. Csak azt kéne megtenni, ami régóta kijár neki. Felmutatni az életművét. Megalapozottan, átláthatóan, hozzáférhetően. Szűkebb pátriájának művelődési folyóirata, a Gömöror- szág a szomorú huszadik évforduló alkalmából eddig soha nem látott hűségű reprodukciókkal ajándékozta meg a lap olvasóit. Ami csepp a tengerben, de az első csepp. Ki tudja, hozzágjűlik-e az egész tenger, vagy elpárolog ez az egyetlen csepp is? (A szerző felvétele) FITHISZ Felfedezőexpedíció vagy turizmus? ARDAMICA ZORÁN Kötelességeim miatt egy ideje viszonylag gyakran utazom a gyönyörű Hortobágyon át. Általában sietek, csak vezetés közben szemlélem a megszámlálhatatlan fajú és színű madár kavalkádját, de tavaly tavasszal hazafelé akadt egy kis időm, s észrevettem egy táblát: Hortobágyi Halastó jobbra. Jutott eszembe: gazdag madárvilág, megnyugtató látvány, levegőt hűsítő víz - nosza, hadd lássam! Megpihenek, s különben is, ismerjük meg szép hazánkat... Letértem jobbra, fütyörészve döcögtem kettessel valami iszonyatos kátjúgyűjteményben. Elértem a „zút” végéig, volt ott pár ház, tanyánál nagyobb, falunál kisebb telep. Egyetlen embert láttam, megkérdeztem. Aszonta: arra. Elindultam hát arra, de elfogyott az út. Visszatolattam egy kopott épülethez. Ajtaján felirat: Hortobágyi Halgazdaság. Na, gondoltam, jó helyen járok. Bekopogtam. Semmi. Benyitottam. Senki. Irodáról irodára jártam, bekapcsolt számítógépek, gőzölgő kávé. De ember sehol. Eliszkoltam, nehogy rablónak nézzenek a szellemek. Az órámra pü- lantottam, szabadidőm lejárt. Beültem csalódott autómba, durcásan vezettem hazáig. Ugyanez történt, amikor nem sokkal később két barátommal keringtem arra. Ók állítólag jól tudnak tájékozódni, de a halastavat elnyelte, felitta, ehejtette előlünk a bazi nagy magyar Alföld. Tavaly nyáron tettem még egy utolsó kísérletet - három a magyar turisztikai igazság! - a családdal. Négyszer két szem mégis többet lát. (Meg aztán jókat röhögtek rajtam, már kezdtek ügyetlennek tartani, hát keresgéljenek ők is.) Az egyetlen táblánál jobbra, aztán ugyanúgy... Tényleg többet láttunk, követtünk egy fekete gólyát, majd egy meg-megálló tanácstalan holland lakókocsis autót. Megtette előttünk - biztosan fütyörészve - a számomra már ismert kacskaringókat, majd eltévedt. Úgy eltévedt, s mi vele, hogy véletlenül ráakadt Kétnyelvű tábla (Forrós: FÉR) valami kisvasút végállomására. Ott már várt két tanácstalan német autós is. A kisvasúinak egyébként eszében sem volt közlekedni, hirdette az állomás ablakában egy hevenyészett feliratocska, a németek kedvéért - entschuldigen sie bitte - csakis magyarul. Mint esetleg gyorsan múló délibábra, néztem egy táblára, amelyen a halastó légi felvételét leltük a zárt állomás mellett. Jó emberek bejelölték rajta, hol is van a kisvasút állomása, a tó, az út, a gólya és mind a három hal. Az aszfaltos út végén kezdődött egy poros mezei utacska, csak kitartó gyalogosoknak, gondolom, mert egyetlen autó sem férne el rajta a Velorexen kívül. Azon kellett volna még a porban két gyerekkel, feleségestül slattyogni 5-6 kilométert, s akkor a végtelen-véges, betyárrejtő nádas - amely állítólag már a tó része - végén kitárulkozott volna a szépséges Hortobágyi Halastó. Félreértés ne essék, nem vagyok nyápic alak, tudok bokorba pisilni és tiszta erdei patakból inni, ha kell, több napig hordani egy izzadt zoknit, de olyankor „rákészülök” a vadkemping típusú életre. Mondanom sem kell, negyvenhét fokban két kisgyerekkel, fél liter maradék folyadékkal, büfé és civilizált toalett ígérete híján értelmes ember, aki csak halastavat akar látni, s mivel semmiféle szórólap, tábla, informátor stb. nem figyelmezteti a körülményekre, nem készül sivatagi túrára, nem abszolválja ezt az erőltetett menetet. Hát így történt, hogy nem láttam a tavat. Idén is eljött végre a nyár eleje, a kánikula, strandolni indul a család. Bükkszékre, mert közel van, s még Ha egy rohadt, nyomorult, megveszekedett táblát nem képes valami idegenforgalmi zseni kirakni az út szélére... nem jártunk arra. És mert a taijáni strandon üres az úszómedence... A Mátrát nagyjából ismerem, gond nélkül eljutunk a környék legnagyobb településére, ahol azonban egyetlen tábla sem jelzi, hol a mátrai túróban is kellene letérni Bükkszék felé. Bújjuk a térképet, letérünk, de már egy faluval később vesszük észre, hogy kellett lennie valahol egy jelöletlen letérőnek korábban, amit bizony elhagytunk. Visszafordulunk, meg is találjuk a csipkebokor melletti letérőt, volt tábla is, hogy adjak előnyt, de kinek?, és akkor eljutok a következő faluba, ami szintén nem Bükkszék. Letérünk, araszolunk. Látunk a rengeteg erdő közepén végre egy fára szögeit táblácskát: Ács + telefonszám. Nem lélegeztünk fel. A másik oldalon is volt egy, visszanéztem R Ács + telefonszám. Már csakVidróczky (-t telefonszám) hiányzik, gondoltam, de ő is biztosan eltévedt valahol... Bükkszék sehol. Aztán egyszer csak egy hajtű, tábla nélkül. Padlófék, kanyarodás. Megvan, ez az: Bükkszék. A falu közepén camping, kérdezősködés, nem, nem campingolni akarunk, csak lubickolni, majd végre a fürdő, amit kb. 300 méterrel előtte már kitábláztak. Minek, amikor már odalátni a parkolóból? Ha most vüágjáró, szőke, kék szemű svéd turista volnék, akkor úgy 20-30 kilométerre úti célomtól már valószínűleg keresném a Bükkszék feliratot, a strand, a földkerekségen egyedülálló gyógyvíz reklámjait, de 8 küométerre már tuti, hogy keresném, 2 kilométerre pedig olyan mátrai betyárosan ideges volnék, mint például jómagam is voltam. Pesten, Pozsonyban sem szoktam már egy ideje (nagyon) eltévedni, s apró problémákkal odataláltam szinte mindenhová, gyalog bejártam számtalan erdőt, mezőt, hegyet, falut, várost, de a Szaharában térkép nélkül sétálgatva nyugodtabb volnék, mint Magyar- prszág turistaparadicsomai felé au- tókázva. Ha az ember nem lát Zimmer Feri-feliratot, azt se tudja, hogy az úr éppen egy turistapara- disumben mundá neki élnie... Szóval: ehet Tony Curtis - aki forrón szereti - annyi reklámgulyást az amerikai tévékben, ameny- nyit a gyomra elbír, költhet a magyar állam reklámfilmekre és azok sugárzására bármennyit, ha egy rohadt, nyomorult, megveszekedett, legalább amatőr módon ácsolt (lásd: Ács + telefonszám!) táblát nem képes valami idegenforgalmi zseni kirakni az út szélére, hogy na, te hülye turista, aki itt akarod a pénzecskédet elkölteni, akkor Eger felé itt, Bükkszék felé amott, Pest felé meg emitt tétjél már le, te szerencsétlen - nem lesz ebből a magyar turizmusból se pénz, se posztó, se hang, se kép, turizmus meg végképp nem, csak elégedetlen bélés külföldiek morgása, ami ugyebár a legjobb ellenreklám! Gulyás és Curtis ide, úttalan Mátra és lepukkadt Hortobágy oda! Hova? De hogy ne kerülje el senki édes szép Hungáriát, szittya satjak honát (tessék mondani, hatszázezer magyar turistát nem láttak errefelé?), vannak profik is! Hajdúszoboszlót pl. fölösleges reklámozni, fogalom. Közép-Európa egyik több szempontból leg-je! Dacára ennek, vagy ezért, már a szlovák határ túloldalán, vagy 220 km-re elhelyezték a csalogató óriástáblákat. Van honlapjuk, kínálják utazási irodák. S ha az ember odaért, azt se tudják örömükben, mint járjanak kedvében. Pénzért, de becsületesen! Amúgy Bükkszéken nem volt rossz, közel is van, a víz is gyógyít, a gyerekek is jót pancsoltak... De legközelebb Szoboszlóra megyek! Hallottam, hogy a magyar nép baromi vendégszerető. Csak attól függ, ki a vendég, ki a szerető, hol, mikor, miért... És hogy ki a barom...
