Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)
2007-06-23 / 143. szám, szombat (144. szám)
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 23. www.ujszo.com ZENE A SZALONBAN Ama szerelmes nagy napon CSEHY ZOLTÁN „Őt, őt mutatta sápadozva / ama szerelmes nagy napon / a géppuskák füstfogta bronza / végig a felkelt Párizson!” - zengi Somlyó György magyar hangján Rimbaud Jeanne-Marie keze című híres versében. A versszak teljes egészében, eredeti nyelven is elhangzik Luigi Nono AI gran sole carico d’amore című színpadi akciójának (azione sceiiica) első felvonásában. Maga a cím a vers második sorának olasz fordítása. Nono arra tesz kísérletet, hogy a maga ambivalenciájában ragadja meg a nők ihlető és emblematikus szerepét egy-egy forradalomban, és azt a folyamatot, ahogy e szerep áldozataivá válnak. Nono művét szokás elkötelezett hitvallásként is értelmezni, s ha csupán a szövegkönyvet olvassuk el - mely az avantgárd színházzal rokon poétikai elvek alapján szerveződő montázs többek közt Brecht, Gorkij, Che Guevara, Marx, Rimbaud, Gramsci, Fidel Castro, Cesare Pavese, Lenin több nyelven megszólaltatott gondolataiból -, joggal érezzük úgy, hogy Nonónál mennyivel többet tudott a forradalmak természetéről már Umberto Giordano (Andrea Chénier) is vagy, mondjuk, Poulenc (Karmeliták beszélgetései)! Nono zenéje az ambivalencia, a terror, a brutalitás hordozója, a vér áramlását, a testként elgondolt tömegek iszonyú mozgását és az ellenmozgás okozta sérüléseket megjelenítő oratórium. Nincs egységes történet: egymás mellett létező, de gyakorta analóg modelleket követő történetek vannak, melyek egyre erőszakosabban keresik helyüket a történelem színpadán: ezt kiválóan emelik ki a magnószalagbejátszások vagy a forradalmi dalok foszlányaira komponált variációk. Ideológiai kiélezettségük olykor önnön brutális és utópisztikus változtatásigénnyel párosulva tölti meg a konszolidálódni képtelen indulat tereit. A színpadon minduntalan a kollektív szólal meg, mely látszatra heroikus, de valójában minden egyénit és egyéniséget elfojtó, megölő áradást eredményez. A tömeg mint önmaga legfőbb ellensége kerül itt bemutatásra, mely Mintha középkori kínzásokat ábrázoló táblaképeket szemlélnénk: a szenvedés kavalkádjában eltörpül az egyéni szenvedés... egyszerre igényli az egyéniség demonstratív halálát, és egyszerre veszti el életképességét a feláldo- zottak hiányából fakadóan. Loiuse Michel párizsi tanárnő és forradalmár vagy a torinói Deola nevű önfeláldozó prostituált, a Che Gue- varával együtt kivégzett Tania Búnké vagy a Gorkij-Brecht univerzumból életre kelt Anya egy idősíkba kerülve válik igazságkereső hite áldozatává, s épül bele abba a keretbe, mely a heroizmusra oly jellemző szakralizáló tendenciák hamis csillogásában talál hazug, de jóleső reményt. Mintha középkori tömeges kínzásokat ábrázoló táblaképeket szemlélnénk: a szenvedés kavalkádjában eltörpül az egyéni szenvedés, pedig csak az egyéni szenvedés hordozza a szenvedés értelmét, a megváltás lehetőségét. Nono zenéje hatalmas tabló a forradalmi ideológiák önmaguk vonzerejét és erkölcsiségét fölemésztő érzéketlenségéről. Az opera első felvonásának fő tárgya a párizsi kommün (1871), a heroikus vállalkozás indulásától a megtorlásokig (az úgynevezett vér hetében 35 ezer kommüntagot végeztek ki és 40 ezren kerültek börtönbe!): a forradalmi igazság heroizmusa szakralizálódik ugyan, míg végül a mészárlás diadala, illetve hedoniz- musa mossa el Nono arctalan tömegeit. Az 1905-ös oroszországi forradalom megidézése a mű másik fókuszpontja, a „véres vasárnap” brutalitását alig-alig ellenpontozza az 1950-es évekTorinójá- nak pasolinis vüága. A forradalmak Nono zenéje szerint és pilinszkysen szólva mindig ugyanúgy vérzik át a történelem szövetét. Vérvonaluk van, és családfájuk. Ezt Lenin szavai is megerősítik az első felvonás végén. Nono csak zeneileg kommentál, szövegei mind idézetek, interpretációk nélkül. Érdemes talán egy pillantás vetni arra a radikális kommunizmus-leleplezésre, mely Alfred Schnittke kiváló operájában, az Élet egy idiótávalban jelenik meg: Vova, az idióta, a lakótelepi lakásba beköltöző ideológiát (egyes értelmezések szerint magát Lenint) testesíti meg, aki befészkeli magát egy író életébe, és előbb a feleségét csinálja fel, majd az író szeretője lesz, végül a gyermekét elvetetni vágyó asszonyt a megőrült férjjel együtt lefejezik egy svájci lombvágó késsel. Nono sosem beszél allegóriákban, marxista elkötelezettsége is egyértelműnek látszik, kétségei és döbbenetes leleplezései sokkal inkább a zenei szövetet át-átszövő radikális motívumközösségek dermesztő mozzanataiban öltenek testet: meghatározha- tó-e ideológiailag a szenvedés mikéntje, alanya és tárgya? Kitől követelhet meg áldozatot bármüyen eszme vagy utópia? Egyrészt ott a nagy szavak reménye, az ideológia, a heroikus célok, melynek köszönhetően a harc előbb-utóbb szent küldetéssé válhat, mely tűri a brutalitást és az áldozatot, ugyanakkor áldozatul veti oda legjobbjait, akiket olykor még az a remény sem táplál haláluk pillanatában, hogy áldozatuk érvényes és értékes volt. A forradalmak szentsége csak ide- ig-óráig tart. A Gorkij-Brecht univerzumból megteremtett Anya (kontraalt, Lani Poulson énekli) elveszti forradalmár fiát, majd a fiú hiányát önnön sorsának a forradalomba való beillesztésével oldja meg. Fia hiányát önmaga identitásának feladásával pótolja, s analóg módon áldozatul esik a forradalmi mozgásoknak. Feledhetetlen az Anya halála: másfél perc velőtrázó sikoly. Kétségeim vannak afelől, hogy a brutalitást a darab végén felhangzó Intemacionálé-passzus heroizmusa valamelyest ellensúlyozni tudná. Megkapó rész a második felvonás hatodik jelenete, kivált az értelmi felelősséget és a börtönt is vállaló megidézett férfiak (Gramsci, Dimitrov, Castro) és a szenvedést a férfiak miatt felvállaló nők kontrasztja, melyben vietnami nők énekelnek dalfoszlányokat egy dél-vietnami koncentrációs táborban, majd elhangzik egy-egy forradalmár-ideológus heroikus (és dermesztőén ijesztő) mondata. A nők lírai dalfoszlányai után különösen elgondolkodtató a Castro- idézet: „ítéljetek csak el, nem számít, a történelem majd igazol!” E ponton a zenehallgató úgy érzi, valóban sokkal szívesebben koszo- rúzná a feministákkal együtt az ismeretlen katona feleségének sírját, mint az ismeretlen katonáét. Nono analógiákat keres, leszármazási rajzot készít az 1953-as kubai események, az 1967-es bolíviai (Che Guevara) gerillaharcok, az 1950-es évek Itáliájának szociális nyomorúsága és a fent említett események viszonyairól. A kollektív szélsőség helyére új kollektív szélsőség jön, de csak az egyéni létszorongatottság megjeleníthetősége ad igazi értelmet Nono zenei fejtegetéseinek. A hanganyag eloszlása is figyelmeztet az események egymásra kopírozhatóságára, illetve a kollektívvé tett egyéni identitás ellehetetlenedésére. A kis és nagykórus identitásképző szerepben mutatkozik. Tania, Louise Michel, Deola és vietnami nők szerepét Claudia Barainsky, Maraile Végül a gyermekét elvetetni vágyó asszonyt a megőrült férjjel együtt lefejezik egy svájci lombvágó késsel... Lichdi, Melinda Liebermann és Stella Kleindienst éneklik, míg Peter Kajlinger látja el a baritonszólót követelő részeket, egy munkás, Fidel Castro, Gramsci és Dimitrov szerepét. Ugyanezeket a szerepeket ugyanakkor Carsten Witt- moser és Mark Munkittrick hangján is halljuk megszólalni. A cd-n Lothar Zagrosek vezényli a stuttgarti Staatsorchestert. (Luigi Nono: Al gran sole carico d’amore, Teldec Classics, 2CD, 1991). FILM A SZALONBAN A Mighty Heart MOLNÁR MIRIAM Ritkán esik meg, ezért az A Mighty Heart (’A nagyszerű szív5) című film kapcsán meg kell jegyeznem, hogy Mariane Pearl és az elhunyt Dániel Pearl inkább látszottak hollywoodi sztároknak, mint az őket alakító Angelina Jolié és Dán Fut- terman. A film Mariane Pearl memoátja alapján készült, amelyet 2003-ban írt férjének, a The Wall Street Journal újságírójának brutális kivégzése után. Általa végigkísérhetjük azt az öt hetet, amely Dániel Pearl elrablása és a kivégzéséről szóló videó nyilvánosságra jutása között telt el. Mariane öt hónapos terhes volt ekkor, és fiának később az Adam nevet adta, félje halála előtti kívánsága alapján. Az afgán háború kitörésekor a Pearl házaspár - mindketten újságírók - Afganisztánban dolgozott, majd a bombázás befejezése után áthelyezte székhelyét Karacsiba, a pakisztáni metropoliszba. Itt Dániel 2002. január 23-án beült egy taxiba - testét több mint egy hónap után találták meg, tíz darabban. Dánielt azért rabolták el és fejezték le a dzsihádisták Pakisztánban, mert amerikai volt, és zsidó. Ahogy a fűmből is kiderül, a vüág- nak ezen a részén az antiszemitizmus norma és széles körökben elfogadott tény, s minden erre járó amerikai CIA- és egyúttal Moszad- ügynök is. Daniel nem volt ügynök; „csak” újságíró, aki az igazat akarta megtudni Richard Reidről, a cipőbombás terroristáról, és beleesett Ahmed Omar Szajed sejk csapdájába. A külföldiek elrablásáról elhíresült Szajed hetekkel előtte gondosan kitervelte gaztettét - közvetítők tucatja működött közre abban, hogy Pearl elhiggye, tényleg Mubarak Ali Sah Güani sejkkel fog találkozni. Aki nagy hollywoodi drámára számít, csalódni fog az A Mighty Heartben. Michael Winterbottom rendező minimalista stílusban tálja közönsége elé a történteket, leginkább Mariane szemszögéből. A nyomozás eredményeiről is csak néhány részlet erejéig tudhatunk, ami arra elég, hogy lássuk, a pakisztáni titkosszolgálat és az amerikaiak több zsákutcába vezető szálat is követtek. Végül sikerült elfogniuk néhány kulcsfigurát, és egyikükből kínzással kényszerítettek ki fontos információt. A filmből kiderül az is, hogy Dániel, mielőtt elment volna a végzetes találkozóra, két kompetens személytől is tanácsot kért: az amerikai nagykövetségen a biztonsági szakértő Randall Bennett-től és egy pakisztáni biztonságitól. Mindketten azt mondták neki, hogy ha nyüvános helyen találkozik Giianival (egy étteremben lett volna a találka), nem fog baja esni. Egyikük sem kérdezett rá, hogy Pearlnek rrűlyén úton-mó- don sikerült találkozót megbeszélnie GUanival, aki a film sugallata szerint az adott időszakban nem is tartózkodott Pakisztánban. Az elrablás utáni napon Mariane körül kialakul egy kis csapat, amely éjjel-nappal dogozik Dániel kiszabadításán. A csapat néhány tagja veszélybe is kerül, mint például Pe- arlék kollégája, az indiai Asra No- mani, akit a helyi sajtó indiai titkosügynöknek nevez, ő mégis végig kiáll Mariane mellett. A filmet biztonsági okokból nagyrészt nem is Pakisztánban, hanem Indiában készítették, a stábnak, a színészeket beleértve, még így is fenyegetésekkel kellett szembenéznie. Mindez jól tükrözi a térségben uralkodó paranoiát és káoszt. Angelina Jolié a megtévesztésig hasonlít a kubai és holland származású Mariane-re. Az akcentusát is elsajátította, kivéve néhány fokozott érzelmi mozzanatot, amikor jellegzetes amerikai kiejtése tör felszínre. A hangok a képekkel egyenlő fontosságúak ebben a majdnem kétórás filmben - a karacsi kaotikus forgalomtól a telefoncsengésig minden zaj és zörej túl van hangsúlyozva, valószínűleg az izgalom fokozása végett. Winterbottom nem használ semmiféle bevált könnyfacsaró technikát; az érzelmi manipulációt, egy kisfiú jelenléte kivételével, mellőzi. így a film higgadtnak, talán kicsit hűvösnek is tűnhet. Mariane Pearl és az újságírótársadalom életében nagy tragédia történt, és ez a tragédia sajnos azóta sokszor megisméüődött. A film ezt mintha nem tükrözné eléggé. A június 13-án vetített New York-i bemutatón jelen volt Brad Pitt, a film producere is. A vetítést megelőző beszédükben az Amnesty International és a Reporters Without Broders igazgatója együttesen rámutattak az újságírókat ma is fenyegető veszélyekre, valamint megemlékeztek Álan Johns- tonról, a BBC Gázában fogva tartott újságírójáról, kinek hollétéről három hónapja semmi hír. Daniel Pearl azokon a felvételeken, melyeket elrablói készítettek róla 2002. január 30-án (Reuters) 17-i »Ti ;<:] I 'Jk kT»ii íja a /!; [-] t vi HS
