Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)

2007-06-16 / 138. szám, szombat

30 Presszó

ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 16. www.ujszo.com

Nos, egy Mikes-kiváncsiságú emberről nehezen tételezhető föl, hogy belülről is meg nem tapasztalta ezeket a török vendéglátó specialitásokat.

Nem Mikestől, más forrásból tudjuk, hogy az akkori török kávéházakat persze távolról sem úgy kell elképzelnünk, mint a későbbi parádés kávézókat, bizony, inkább csak nyomorúságos kávésátrak voltak azok, de ez mit sem változtat a dolgon, hogy valószínűleg afféle török Forum Romanumokként fun- gáltak.

Azaz a kávéházaknak már a kezdet kezdetén is közösségszervező funkciójuk volt.

S ezt a szerepüket Európába kerülve is megtartották, sőt fokozták, eladdig, hogy sokak szerint már a Nagy Francia Forradalom is kávéházakból indult, a pesti Püvax politikai szerepéről meg ugye mindnyájan tudunk, s azt is tudjuk, hogy a szabadgondolkodáshoz és a Nyugat folyóirathoz a New York kávéházból és a Japánból egyenes volt az átjárás.

S folytathatnám a nagyvüági sort, de téljünk inkább vissza Pozsonyba: az én emlékezetem első rögzített kávéháza is ilyen félig politikai fórum volt.

1956 végén vagy 57 elején történt. Egyetemisták voltunk, s a Tatra kávéházban szoktunk összejárni. (A lehető legjobb helyen: a szálló harmadik emeletén Bábi Tibor lakott, aki már akkor sem igen rokonszenvezett a pártidegen eszmékkel.) A jelenlevők közül Mede István jogászra, Ágh Róbert jogászra, Kucsera Klára műtörténész-hallgatóra, Duba Gyulára, Klimits Lajosra emlékszem: azt a két háború közötti, csehszlovákiai Sarlót akartuk feltámasztani, újra szervezni, amelyből később a magyar népi irodalom kinőtt. Persze, a konspiráció elemi szabályaival sem voltunk tisztában, már a harmadik vagy negyedik összejövetelünk után lebuktunk: a társaságunk egyik nőtagja jelentett föl bennünket. (A nevét hadd ne írjam le.)

A tapasztaltakból viszont okul(Somogyi Tibor felvétele)

zeli (Stúr utcai) szerkesztőségéből rendszerint oda vittük látogatóinkat, szerzőinket, kéziratokat megbeszélni.

De ezek a kávézók kivételek voltak. A „hőskorban” számunkra „be- kávézni” már annyit jelentet, mint lenini magunkat. A kávéház, mint a dadaisták számára a zürichi Cabaret Voltaire, nem a csendes elmélyülés, az irodalmi meditációk helye volt, hanem a lázadás „közhelye” (értsd: nyilvános tere). Mi, „meszelyesek” is irracionálisnak éreztük a világ, a környezetünk működését, s a totális hatalom abszurd szorításában, levegőtlensé- gében az irodalmat s a kávéházakat is a lázadás, a polgárpukkasz- tás (mert a kommunizmusnak is megvoltak a „polgárai”, de még

mennnyire hogy megvoltak!) eszközének tekintettük.

Befejezésül pedig álljon itt egy akkori (az ötvenes évek második felében írt) versezetem, az én személyes „meszelyességem”, kávéházi lázadásom, polgárpukkasztásom egykorú példája:

Köz-hely

Grand-kávéház A Grandban a WC ülőkéje olyan nagy, hogy két far is ráférne. Persze, csak olyan soványabb fajta, mint az enyém. Míg csücsültem rajta, fogalmaztam ezt az ajtajára:

Csakis polgárfenekek számára!

tunk, ezután már inkább magánházaknál jártunk össze (emlékezetes találkozóhelyünk volt Nagy Jánosnak, a szobrásznövendéknek a Leskó utcai lakása, Roncsol László barátom erről a legendás „magán- kávéházról” már többször is beszámolt önéletírásaiban).

Az 1957-es Petőfi-ünnepség után azonban (a Petőfi-szobor akkor a Ligetben állt, a március 15- éket rendre ott ünnepeltük) megint kávéházban, illetve abban a Szél utcai Fekete Macskában kötöttünk ki, amely valami átmenet volt a kávéház és a borozó között. Szerettünk oda járni, mert csak néhány méterre volt az egykori Zsigmondy-háztól, ahol a gyermek Jókai lakott, következésképpen a Macskában mindig úgy érezhettük, hogy Jókai tiszteletére, azaz mintegy irodalmi szolgálatban iszunk.

1957. március 15-én, délután és este a borozó-kávézóban Petőfit, Jókait és Adyt egyszerre idéztük. Csizmár Miidós magyar szakos hallgató, diáktársunk volt az „előadó”. Elképesztő mennyiségű verset tudott emlékezetből, s ha egykét pohár után formába lendült, nem lehetett leállítani. „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig/Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!/ Szétszórt hajával, véres homlokával/Áll a viharban maga a magyar!” - a roppant erejű Petőfi-rapszódiát immár ötven éve egyfolytában Csizmár Miki hajókürt-hangján hallom. (Az elkövetkező napokban aztán a vallató államvédelmisek hajókürt- bömbölését hallgathattuk,

„Csizmit” elsőnek vitték el, de ez már más fejezet.)

Voltak persze csendesebb, „irodalmibb” kávéházak is Pozsonyban. Néha benéztem (a szó szoros értelmében csak benéztem, a nyitott ajtón át betekintettem) a Stefániába (a mai Magyar Kulturális Intézettel szemben áll az épülete): az ötvenes években E. B. Lukácék tanyáztak ott. Megcsodáltam a terem tapintatos, szinte ájtatos csendjét, a fakeretben magasra tartott újságokat böngésző, ezüstös hajú öregurakat, Valentin Beniakot, a kitűnő

Egy pozsonyi kertvendéglőben, 1959 augusztusában. A képen a huszonnégy éves Tőzsér Árpád.

Ez akár kávéházi csendélet is lehetne, de nem az. A régi (Stefánia utcai) írószövetségi székház klubjában készült, 1969-ben. Balról Tőzsér Árpád, mellette Duba Gyula. A legendás klub hosszú évtizedekig egyszerre volt a pozsonyi írók számára kávéház, étterem és borozó.

írók, szerkesztők, nyomdászok poharazgatnak, 1963-ban. A szembe-sorban balról az első Tőzsér Árpád, a harmadik Ozsvald Árpád. , (Képarchívum)

szimbolista költőt, Ján Smreket, Petőfi nagyszerű szlovák fordítóját, s másokat, de egy pillanatra sem tudtam magamat közéjük képzelni.

Vagy ott volt a Krym, a Kacsa téren (Safariktér), a bölcsész- és jogi kar mellett. Egyetemista korunkban két előadás között gyakran ott fújtuk ki magunkat (nem tudtunk úgy belépni, hogy fogadásunkra Ján Johanidesnek, bohém kollégánknak, a francia-szlovák szakos nagyszerű szlovák prózaírónak a „bon jour”-ja azon nyomban fel ne harsant volna). S később, már szerkesztőkként (a többesszám Roncsol Lacira vonatkozik, akivel hosszú-hosszú évekig együtt diá- koskodtunk s együtt szerkesztős- ködtünk), az Irodalmi Szemle kö<

<

<

<

i

í

i

í

i

í

i

í

i

i