Új Szó, 2007. június (60. évfolyam, 125-150. szám)

2007-06-02 / 126. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. JÚNIUS 2. Szalon 19 SZALONspiu A rettegés kofa... BARAK LÁSZLÓ Karamel - vagy Caramel? - meg Gáspár Laci is, Londonban járt a minap, úgymond klipgyártás okán. Nem semmi. Legalábbis ezt nyom­ta valamelyik este - mármint, hogy milyen király az ilyesmi - a sztáris- tálló-tulajdonos balgavízió egyik boíjútekintetű szpíkernője. Tette mindezt oly gyönyörittas füinget szuggerálva a nagyérdeműre, mintha a Brad Pitt percekkel az­előtt szállt volna le róla... Hát igen, roma csávók á Sohóban - ez már valami! Egyazon műsorban - ma­gazin! - külön-külön, mégis tök egyformára legyártott, könnyed „színesekben” foglalkozott a csoda­dalnokokkal a láthatatlan észkom­bájn. Vagyis a rendező. Egy-egy londoni utcán - vagy ugyanazon - sétáltatta mindkettőt. Miközben, Londonban, sej, van számos utca... Látnivalóan trendi lazára kellett venniük a figurát, amint azt az iga­zi megák szokják csinálni. Nem biz­tos, hogy főként a vagy átvert, vagy éppen csak eleve buta - sőt, büte - fijúkon múlott, hogy csupán egy hónaljszagú Dzsordzs Májkl-effek- tus kerekedett a kínosan provinciá­lis nekibuzdulásból. A világot álta­lában megváltani képes legkisebb testvérek meséje helyett. Különös tekintettel a szóban forgó metropo­lisban főként bébiszitteri szakmun­kán dekkoló honi magyar bakfisok művileg generált ömlengéseire. Szerepeltetésük - többek között zsíroskenyér-díszlettel a háttérben - enyhe képzavarral szólva nyilván a katarzis fölmutatásának lett szánva - de minek... ♦ ♦ ♦ Aztán itt van, ugye, ez az öntelt Bárdos házaspár. Más ugyan a mű­faj, ám mégis ugyanaz. A hír- azaz a rémhírműsor az ő műfajuk. Hiszen eleve a következő jön le a képer­nyőről: Minden kibaszott (sic!) es­te azzal a konstans szándékkal ül­tetik be őket a kamerák elé, hogy a lehető legnagyobb frászt hozzák a lefáradt, eltompult, bárgyú publi­kumra. Mi másért konferálnák föl akár a legártadanabb májusi esőről szóló tudósítást is oly drámai, hisz­térikus felhanggal, mintha, mond­juk, a lengyel katolikus püspöki kar egy egész apácarenden végigmen­ne - a jóistennek kétségkívül nagy­ságrenddel jobban tetsző imák és menetrendszerű lelkigyakorlatok helyett. Ennél még perverzebb cse­lekmény, hogy ez a két elnagyolt „médiaarc” tulajdonképpen a lehe­tő legarcátlanabb módon, nagyto­tálban élheti, éh házaséletét estéről estére - a mi otthonainkban. ♦ ♦ ♦ Mi ez, ha nem maga a rettegés foka, ha úgy tetszik, a rettegés ko­fa... Ami a másik csatornáról, azaz kanálisról is konkrétan látszik: Az ügyeletes baromarc, a Győzike, os­toba - adekvátan gádástalan dugó­deszkák kondái koslatnak át a né­zőn abban is. Kivénhedt, magamu­togató díszszajhák kínálkoznak ne­ki folyvást, akárcsak a náluk talán sokkal érdekesebb és érdemesebb útszéli kollegináik a kamionosok- nak. Osztánig főműsoridőben za­báinak pókot, gilisztát, hernyót, marhaepét és a legkülönfélébb há­nyadék, takony és genny állagú vá­ladékokat - hús-vér emberek... ♦ ♦ ♦ Persze, hogy egyre intenzíveb­ben szaporodnak, nyomulnak ez­tán minden utcasarkon a tökkel- ütött fényevők, tenyéijósok, asztro­lógusok, antiegyletekbe verődő mélynemzeti pszichopaták, kariz­matikus szélhámosok kénye-kedve szerint terelgetett embemyájak, a xeno- és homofób félistenekkel egyetemben... Hogy no és mi? Hogy az élet nem habos torta! Hogy habos torta az élet? Hogy fokozódik a helyzet? A cinizmus, a rettegés vagy éppen a közöny? Hogy kész rettegés kofa az egész médiakultúra úgy, ahogy van? Hogy ez meg egyébként sem­mit nem jelent? És, ha mégis igen? És, ha nem? SZALONkép Vízágy és porceláncsésze ZALAN TIBOR Juane-Delia von Hemmer: Lady mit Goldtasse FITNESZ Kisvárosi globalizáció III. ARDAM1CA ZORÁN Kér kávét, kérdezi az asszony Iringót. Kér kávét. Cukorral? Cu­korral kéri. Tejjel? Tejjel kéri. Mivel mást nem lehet belekeverni a feke­tébe, az asszony elcipeli súlyos ido­mait a konyha irányába. Akkor, for­dul a gyerekhez, beszéljünk kicsit a versről. Tetszett a vízágy, kérdezi szemtelen bizalmaskodással a kö­lyök. Nem reagál. Persze, tetszett neki. Most a versről beszéljünk! De nem érdekel a vers. Csőd. Iringó fél éve jár a három gyere­ket korrepetálni a házhoz, a negye­dik szellemi fogyatékos, tizenhá­rom éves korára még csak második osztályba jár, őt nem kell. A kony­hában tanulnak, a kristálycsillár százezreket érően csillogja szét a teret, a tűzhely kerámialapos és a legújabb design szerinti fölötte a polcrendszer és a szagelszívó. Fe­hér műanyag székeken ülnek az in­tarziás asztalnál, mert üyeneket pakolt oda valaki ízlése vagy figyel­metlensége. Utál közöttük lenni, de három­szor annyit fizetnek az órákért, mint máshol. Mindegy, mennyit kér, kéijen, mondta első találkozás­kor aranyláncai alatt görnyedezve a családfő, akit azóta sem látott vi­szont, kifizetjük, píz van, türelem van, maga tanít, az eredmény ne érdekelje, meglegyen az óra. A lé­nyeg, hogy megtegyünk mindent. Azóta is folyamatosan teszi a mindent. Tanít, minden látható vagy fogható eredmény nélkül, tartja az órákat, nyilván fölöslege­sen, felveti őket a pénz, tartja min­den lelkifurdalás nélkül. A vízágyat a nagyobbik gyerek mutatta meg Iringónak, amikor nem volt otthon senki. Először nem mert ráfeküdni, aztán meg nem tudott lejönni róla. Hogy le­het ilyenen szexeim, jutott az eszé­be, és vihogott magában nagy fet­rengései közepette, de a problémát nem osztotta meg a gyerekkel. Azért, gazdagnak lenni sem köny- nyű, tűnődött, lám, milyen bonyo­lult is lehet egy vízágyon a mozgás, nemüeg, ha nincs valós közegel­lenállás hozzá. A kávéja, hallja maga fölött az asszony hangját, érzi meg kezén a porcelán csészealj finom hidegét. Maga elé néz. És megdermed a lát­ványtól. Nem hisz a szemének. Nagyanyja egykori csészéjében kapta ugyanis a kávét. Abban a csé­szében, melyet öt évvel ezelőtt egy betörés során loptak el a tanti házá­ból. Megismeri, meg a jelentékte­len csorbulásról, arról, hogy fino­man cizellált egyedi szecessziós da­rab volt, és azonnal fel kell ismeije az, aki valaha is birtokolta. Túl első bénultságán, a szívdobogás rende­ződése után, amikor nem rá figyel­nek, lopva fölemeli a csészét, és szemügyre veszi az alját. Jól sejtet­te! Rajta van a szám, a hiányzó da­rabszámok egyike; nagyanyja ugyanis értékes stafírungja minden egyes darabját ormótlan, ákombá- kom-számmal jelölte meg. Hol lehet kapni ilyen szép porce­lánokat, kérdezi erőltetett kön­nyedséggel. A Józsi hozza őket, oszt attól vesszük mink át. Hozott a Józsi aranytárgyakat is, érdeklő­dik. Szók hozni mindig azt is. Van bőven. Akaija megnézni őket? Na­gyot nyel. Szeretném. Amíg a hálószoba felé csoszog­nak, Iringó azon töpreng, mi van akkor, ha az aranyak között fölis­meri nagyanyja ellopott ékszereit. Visszakéri? Nevetséges. Följelenti őket? Hiábavalóság. Visszalopja tő­lük? Ahhoz túl gyáva. De a nagymama ékszerei nincse­nek a méretes aranykupacban, me­lyet a rend kedvéért azért kelletle­nül átturkál. Még, vagy már, nin­csenek. Szép darabok, mondja. Szépek, hagyja rá amaz. Visszamennek a műanyag székekhez. A kávéja, teljesen kihűlt a kávéja, kapja fel csészéjét a delnő. Iringó vontatottan, mégis foghegyről, vá­laszol. Nem baj. Nem fogom meg­inni. A nő meglepődve ejti vissza a csészét az alátétre. Nem fogja meg­inni? Nem. Miért nem? Mert itt rossz-a kávé. Nálunk a kávé? Ma­guknál a kávé. Rossz. Büdös. Bü­dös? Viccel... Komolyan beszélek. Felfordul a gyomrom tőle. A gyom­ra, a mi kávénktól? A magukétól. És ízléstelen ez a csésze is. Ez-e? Ez. Az előbb meg a csészét... Nincs előbb, ízléstelen... Gyula, gyere már, csapja földhöz a nagymama csészéjét káromkodva a delnő. A kávé az apró porcelánszüánkokkal a plafonig fröcsköl föl. Gyula, gyere már be, vazeg, teljesen fölidegeit ez a kis kurva... De Gyula nem jön az aranyláncaival. Gyula ez idő tájt a kocsmában támasztja a pultot. Áll­jon már le...! Elhagy az agyam... Nem is tudom, mit mondjak erre... Semmit se mondjon, veti oda Iringó, és elindul kifelé. Lassan, határozottan távozik. Az óra, mi lesz az órával, csattan fel háta mögött a delnő. Nincs több óra. Felmondok. Felmond? Felmond- tam! Halkan, mosolyogva. Hát, a pízzel meg mi lesz...? Dugja föl, mondja Iringó. Lepetézek magá­tól, esküszöm az irgalmas Szűz Máriára, hogy lepetézek... hogy adja az éhenkórász... Ebben maradnak. Iringó megy, a másik tátott szájjal bámul utána. A kapuból egy pillanatra vissza­néz. Nagy ház a hegyoldalban. A sok, gombamód szaporodó nagy házak egyike... Lehet, egy hét múlva már nem is találnék vissza ide, gondolja könnyedén. Vízágy, ellenállás nélkül. És ma eltörött a nagyi utolsó kávéscsészéje is... Szabad vagyok... Amikor az ember egy nagyob­bacska kisvárosból egy valamivel kisebb városkába költözik... A lé­nyegesebb változásokon, különb­ségeken kívül akad egy csomó ap­ró, s ezek teszik igazán színessé a mindennapokat. Egy ilyen város­kában például köszönnek a szom­szédok. Nem csak a közvetlen szomszédok, hanem a három-négy házzal arrább lakók is. Ha kell, szinte mint falun, átkiabálnak az úton, hogy jó napot kívánok. Ko­molyan mondom, jólesik. Még nem is ismer, de köszön. Én is átki­áltok. Ezentúl előre, ahogyan illik. Az ember fia átmehet a szomszéd­ba kölcsönkérni egy fázisceruzát (a villanyszerelő azóta se jött...), nem dobják ki a gyerekeit, ha már egész délután a szomszéd kislány­nyal forgatják fel a szomszéd ud­vart, felajánlják a segítséget favá­gáshoz, meg ilyesmi. Van hová parkolni. Ezt a nagyobbacska kis­város paneljeiben igen ritkán ta­pasztalni csak. Meg aztán nem kell arra ébred­nem a házamban, hogy a fölöttem lakó éppen pisil. Rosszabb esetben ugye szarabb a helyzet... Kienged­hetem a gyerekeket a ház elé, nem találnak a bokor alatt injekciós tűt, kutyagumit a homokozóban. Olyan hangosan bőgethetem a ze­nét, amüyen hangosan bírom, ki­mehetek gatyában a postáért. Házban lakni jó. Saját kutam van, igaz, fut a szivattyú, saját fenyőfá­mon önként ott lakó gerlepár tur- békol (ó, de romantikus - ebben egyetértünk az asszonnyal), senki nem veri le a fecskefészket akkor sem, ha a csiripelők leszarják a párkányt. Kipufogógáz helyett vi­rágillat érkezik a kertből, a napon száradt ruha illata más... A szom­széd macska is - éljen a globális határeltörlés - otthon érzi már magát (reszkessetek, gerlék!). Gyerekeim étvágya és színe foko­zódik. Házban lakni jó. Van min­denkinek külön szobája, nem kell reggel szorongva sorban állni a retyó előtt, mert az előző tulaj ket­tőt is beépített. Még nem pakol­tam ki mindent, de talán a könyve­im és hangszereim is elférnek, nem az ágyneműtartó lesz az ott­honuk, mint hajdan a kétszobás­ban. Ha fázom, befűtök, ha mele­gem van, kikapcsolom a kazánt. Nem függök a távhőszolgáltatótól. Házban lakni jó. Néha kissé elfog a félsz, hogy élek-e addig, amíg a hitelt (végre jóváhagyták tizennégy év után) törlesztem, mennyit kell vajon a nyögdíj mellett melóznom vénsé- gemre, miből fizetem ki a fűtést, de házban lakni mégis jó. Nem Po­zsonyban, nem is Pesten, még csak nem is a nagyobbacska szülő-kis­városomban, hanem egy olcsóbb ingatlanokkal rendelkező kicsi vá­roskában, de mégis... A hitel kama­tai - hiszen globalizálódunk - az előrejelzések szerint csökkenni fognak, a fizetésem (ha megmarad az állásom) akkor az állami bér­tábla szerint folyamatosan nőni (harminc év alatt akár ezer koro­nával is), a könyvkiadómat is fel­futtatom, hiszen uniós könyvára­kat szabok a jövőben (de kinek?), az ilyen jegyzetekért is többet fizet majd a szerkesztőség, szóval, a ki­látások szépek. A konyhaablakból egy szép zöld erdős hegyre, a bankból pedig a sziszifoszi hegyre. De én reménykedem. Nem vagyok még negyven, s amióta nem látom a híradót, mert még nem volt pén­zem beköttetni a tévét, bízom eb­ben a globalizálódó világban. Tes­sék mondani, a reményt is globalizálják? SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Thumbnails
Contents