Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-05 / 103. szám, szombat
18 Szalon ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 5. www.ujszo.com FITNESZ Nyálbulvár, sajtóbecsület, politikai „ellen”-őrzés ARDAM1CA ZORÁN Úgy látszik, az újságírótémát is folytatnom kell... Mi tagadás, egyre nehezebb ma újságíróként, a sajtó embereként megküzdeni bizonyos, sajnos, sokszor nem alaptalan prekoncepciókkal. A nyáladzó típusú bulváron nevelkedett és attól szinte függő közönség saját csapdájába ejtette az ilyen - mert van értelmesebb is - bulvárt: csak a beetetéshez használt csalit hajlandó lenyelni, semmi mást, így a nyálbulvár nem is igen produkálhat egyebet, mert leesik a példányszám, a nézettség, a hallgatottság, egyszóval a bevétel. Persze bizonyos értelemben csapdába esett a normális „közéleti” sajtó is. Számos magát újságírónak valló személy romja a szakma becsületét, ezért sokan - főleg az áldozatok és körük - úgy tekintenek a tollnokokra, mint véres szájú, kiirtandó állatfajra. Szegény becsületes zsurnaliszta pedig szintén viselje a megbélyegzést, és bizonyítsa napról napra: ő más, korrekt, tényszerű. Ilyenkor extrém esetben akár az ártalmas öncenzúra is működésbe léphet, megfejelve az átlagos önkontrollt. Az ember tehát vagy fél nevén nevezni a dolgokat, vagy ha nevén nevezi őket, akkor esetieg kikap. Véleményét pedig talán annyira veszik komolyan, mint a pletykalapok ízeden, hazug sértéseit. Meg aztán a sajtóper sem hiányzik senkinek a jogászokon kívül. Düemma tehát van. Hallom ám a jó hírt, választott vezetőnk majd feloldja egy új jogszabály-módosítással, hiszen milyen Csodaország az, ahol a lepocskondiázott politikus nem válaszolhat megfelelőképpen? Na jó. Minden lepocskondiázott ember joga kell legyen a válaszadás, a védekezés lehetősége, eddig oké. Szegény alulfizetett politikusaink ma kénytelenek esedeg saját lapjaikban, esedeg saját pénzükön fizetett hirdetésekben, esedegesen válaszolni vagy félrebeszélni, ami méltatian a tárcájukhoz, pontosabban a pénztárcájukhoz... Rosszabb esetre, amikor a média tényleg indokolatlanul sért meg valakit, léteznek ma is helyesbítő eszközök, s ezek alkalmazása normális mederben működik is. De vajon milyen módszerrel oldható meg az, hogy a tervezett új törvény szerint csak a jogtalanul becsmérelt, alaptalanul sértett személy kapjon ilyen médiafelületet? Hogy az oda-vissza válaszok ne alkossanak szappanopera-sorozatot? Sem valaki ingyenes választási kampányát... A nem állami sajtónak az állam bácsi mi módon úja majd elő a válaszoldalakat, válaszműsorokat - vagyis hogyan szól bele a dolgába és okoz anyagi kiadást, szerkesztési anomáliát, rombolja le a szólás szabadságát, az kérdés. Beszólni és beleszólni könnyű, ha az ember olyan törvényre támaszkodhat, amely más számlájára előír, s nem megenged. A sajtó tényfeltárásra törekvő munkájába - minden hibája ellenére - korrekt politikusnak beleszájalnia nem csupán méltadan és nevetséges, hanem szánalmas is. Legalább annyira, mint amennyire az egész sajtóvilágot a nyálbulvár alapján megítélni. Hiszi vagy sem a kedves olvasó, a becsületes újságírók többsége itt, a Duna körüli területeken amúgy is eléggé kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott sok lapgazdának, sok félhülye által kinevezett félhülye főszerkesztőnek, számos polgármesternek, az alacsony fizetésnek, Izomagyú Dezsőké bérelhető ökleinek, a rossz hír hozóját sújtó emlékezetnek és saját tévedéseinek. A zsurnaliszta is ember, csak neki az a dolga, hogy jelezze a gyanús mozgásokat, figyelmeztesse és informálja a közt. Amely remélhetőleg nem hagyja őt nyaltig az ilyen törvénytervezetek balkáni színezetű kakijában, és némi szellemi ellenállást tanúsítva megvédi (ebben persze nem hiszek). Már csak azért is, mert az egymásnak fröcsögve vála- szolgató érintettek helyett esedeg egy értelmes filmet szeretne nézni, tárgyilagos híreket olvasni vagy releváns, szakmai beszélgetéseket, netán szép zenét hallgatni... SZALONspi« Végül is, normálisak lennénk, vagy mégse...? BARAK LÁSZLÓ Viszont magyarnak magyar lennék, nemde...? Még ha némelyek, leginkább az elvakultan nemzed irányultságú „nyuggerek” köreiből (nyugdíjas nemzed mozgalmárok) olyasmit is meglebegtettek már, hogy napi publicisztikámból csak egyvalami hiányozna, úgymond, maga a szlovákiai magyarság... Mint olyan. Mint milyen...? Miközben tényleg magyarnak gondolom, hiszem önmagamat. Lévén, magyarnak neveltek a szüleim. Aztán tanulmányaim során is a magyar kulturális értékrend plántáltatott belém. Magyar iparista voltam Kassán, tudniillik. Majd idejekorán három gyermeket nemzettem volt, akik, amint szüleik - mármint szerénységem meg a nejem - vélhetően „magyarul alszanak”, vagyis magyarul szoktak álmodni... Én meg ráadásul - persze mindenekelőtt a saját gyönyörűségemre!!) - magyar nyelven írok. Most már lassan évtizedek óta. Vagyis, tetszik, nem tetszik, a szlovákiai magyarság én vagyok! Bizony ám! Amely tényre csakis azért nem vagyok, sőt, nem lehetek különösebben büszke, mert ez az - magyar mivoltom! -, amihez a vüá- gon a legkevesebb közöm van, lehet. Hiszen tulajdonképpen semmit, de semmit nem kellett tennem azért - épp csak nyiladozó értelmű kölyökként különben mit s miként is tehettem volna -, hogy édesanyám naphosszat magyarul gügyögjön hozzám... Arra pedig a legkevésbé sem volt módom, hogy, teszem azt, valaminő transzcendens állapotomban - értsd, a fogantatásom, születésem előttit, amikor, mondjuk, „csillagszilánk”'vagy netán „tövistörek” is lehettem - megválaszthassam a nemzetiségemet. De hát, micsoda balgaságokat hordok én itt ősz sze? Holott nem igazán jellemez - soha nem is jellemzett - per manens magya rázkodási kényszer. Olyan evidenciák bizonygatása tekintetében pedig a legkevésbé sem, hogy a nap keleten kél, nyugovóra térni meg nyugaton szokott... Holmi szent küldetéstudatról meg ne is beszéljünk, mert még kiráz tőle a hideg! E magam számára is mindenképpen meglehetősen groteszknek tetsző „szentenciagyártást” azonban kénytelen-kelletlen meg kellett ejtenem, hogy kimondhassak egy voltaképpen kikezdhetetlent. Amely szerint: A világ legostobább emberei azok, akik csak a nemzetiségükre, nemzeti hovatartozásukra tudnak büszkék lenni. Egy olyan fenomén- ra, amelyhez tulajdonképpen semmi közük nincs. Amiért az égvüá- gon semmit nem tettek, mert nem is tehettek... Ennyit a „nemzeti büszkeségről”. Nos, ebbéli állapotomban ért nemrégiben az az enyhén szólva is útszélinek, de leginkább fasisz- toidnak minősíthető sajtóbeli inzultus, amelynek lényege az volt, hogy bizonyos „magyar ügyek” kapcsán „írásban viselt dolgaim” miatt ne próbáljak valamikori alma materem, nevezetesen a valaha legendás hírű kassai magyar ipari közelébe se menni... Mert még megennének ott a jelenlegi diákok... Az inzultus elkövetője egy valaha tán jobb sorsra érdemes ostoba fajankó, aki most a szóban forgó alma mater „tanerejeként” szennyezi a környezetét - szerintem. Félreértés ne essék, rég immunis vagyok már az efféle stupid megnyilvánulásokkal szemben. Sőt, ha egy-egy opuszom megjelentét követően senki nem akad, aki kiokádná, kiköpködné magát a rovásomra valamely istállószerű virtuális vagy éppen kézzel fogható fórumon, hajlamos vagyok azt hinni, nem sikerült jó munkát végeznem. Ennek ellenére minimum figyelemre méltónak tartom, hogy egy pedagógusként, nevelőként regnáló kókler efféle közbeszédre ragadtatja magát. Tökmindegy, sőt, hogy az ilyesmit a nemzeti hevület diagnózisa generálja benne, avagy a gének. Az efféle ápoltjelölteknek ugyanis, meggyőződésem szerint, sokkal inkább egy pszichiátriai zárt osztályon, mintsem a katedrán volna a helyük. Vagy kár lenne ilyesmin agyalnom? Hiszen a mostanában bizonyos gruppokban oly vehemenciával apprehendált „mocskos liberálisként” tulajdonképpen soha másra nem vágytam intenzívebben, mint arra, hogy teret kapjon, környezetemben legalábbis, a mindenkori szabad véleménynyüvání- tás intézménye. Ilyen értelemben tehát bárki privát keresztjének tarthatnám akár a butasághoz való jogot. Persze, amíg ez az _ állapot nem ölt mozgalmi méreteket. Amíg nem növi ki magát tömeges kirekesztési technikává olyan egyénekkel, embercsoportokkal szemben, akik másként gondolkodnak bizonyos evidenciák kapcsán, mint az efféle néptribunra játszó megszállott ripacsok. Magyarán, a szóban forgó tanár urat csak addig ildomos státusában alkalmazni, amíg tevékenysége nem lépi át a közveszélyesség határait. Hagyjuk is hát a zsigeri devianciákat, annál is inkább, mivel a gyógyítás mestersége a legkevésbé sem volt, s nem lesz a sajátom soha. Ráadásul, szolgálhatok e tárgyban, mármint a mindennapi nemzetfelfogást és a vonatkozó megnyilvánulásokat illetően „vidámabb” élménnyel is. Történt volt, ugyancsak nemrégiben, hogy olyan emberek színe előtt volt al- kalmam költőként és publicistaként közszerepelni, akikről minden irántuk táplált szimpátiám és tiszteletem mellett nyugodtan állíthatom, a legkevésbé sem voltak s lesznek a híveim. Vagyis nem igazán tarthatom őket „saját” közönségemnek. Hosszasan, s ami lényegesebb, igencsak őszintén elbeszélgettünk egymással a szóban forgó „író-olvasó találkozón”, s világos volt a „felek” számára, hogy számos problémát eltérően értékelünk, sok-sok kérdésre homlok- egyenest ellenkezők a válaszaink. A helyenként bizony igencsak parázs vita vége felé aztán a közönség soraiból egy tisztességben megőszült úriember jelentkezett, imigyen szólva: „Barak úr, most már igen-igen örülök, hogy eljött közénk. Világossá vált számomra ugyanis, hogy ön tulajdonképpen egy normális ember...” Hát igen! Kell-e ennél pozitívabb visszajelzés egy közszereplésből élő halandó számára?! Egészen biztosan nem. Hiszen a szóban forgó úr semmi másról nem szólt, mint az ostoba előítéletek hiábavalóságáról. Arról, hogy bizony nekem is le kell vetkőznöm egy- egy ostoba előítéletet. Többek között azt is, hogy környezetemben egyre több a nem egészen normális magyar... SZALONkép Hagyaték ZALÁN TIBOR Az öregember sötét szoborként ült a konyha feneketlen éjszakájában. Befelé hallgatózott, és bent olyan irdatlan csönd volt, amilyen sötét odakint. Várt. Elcsitultak az utolsó zajok, elunták a kabócák is a danászást, elfáradtak a szerelmi nászra készülő kecskebékák a téglagyári tó nádasában. Nem tudhatni, mit mutat az óra, a sötét bevakolta a számlapját, időtlenül ült, egy tömbbe belefaragva, az öregember. Talán belül kongatott valami harang, vagy ütött valahányat valami óra, az öreg keze egyszerre megmozdult, végigtapogatta a viaszosvászon asztalt, megkereste a gyufát, meggyújtott egy szálat, óvatosan levette a petróleumlámpa üvegét, odatartotta a lángot a kanóchoz, és amikor tüzet fogott, visszahelyezte rá a lámpaüveget. A sápadt fényben megcsillant szódásüveg-vastag szemüvege, fehér haja, a két ágy fölötti falvédőn szarvasok legelésztek és lányok táncoltak a tisztáson. Sok egyébre nem futotta a soványka fény erejéből. Odacsoszogott a sublóthoz, előhalászta a fiókból az üveget, melyben a pálinkát tartotta. Fogával húzta ki a dugót, az asztalra készített stampedlit reszkető kézzel tartotta meg, hogy telitöltse, megtörölte a száját, mintha ő ivott volna, s visszatette az üveget a helyére. Leült az ágy szélére. Levetkőzött, bebújt a takaró alá. Nyugodt, mély lélegzetekkel aludt el. Az asztalon imbolygott a petróleum- lámpa, a pohárban meg-megcsil- lant a pálinka. A fiú irdatlan vekkercsörgésre ébredt. Feldobta magát az ágyon, egyetlen tenyeressel lecsapta Ple- chanovot, a hatalmas, vízvezetékkék órát. A fürdőszobában meglötykölte az arcát és a hónalját, magára kapkodta a ruháit, vállára kapta a tarisznyáját, és kilépett a hajnali hidegbe. Futva tette meg az utat a nagyapja kapujáig. A petróleumlámpa sárgás fénye árulkodón vüágította meg belülről az ajtókeret üvegkockáit. Óvatosan nyitott a konyhába, felhajtotta a stampedli a pálinkát, leemelte a petróleumlámpa üvegét. Egy pillanatra elgyönyörködött az öreg nyugodt kis arcában. Elképzelte, ahogy reggel felébred, összekaparássza a viaszosvászonról a szódásüvegeket, ellenőrzi, el- fújta-e a petróleumlámpát, megit- ta-e a felest. Megnyugszik, elmosolyodik, elköszönt tőle, mielőtt visz- szautazott az egyetemre. A lámpa elfújása, a pálinka bedöntése búcsúöleléssel felérő szertartásuk volt, mióta egyedül maradt, mert elment a mama. Elfújta a lángot, kilépett a reggelbe. A nap ferdén tűzött az ácsorgók fejére. Hullottak a virágok. Halk ének pyikorgott. Panaszos, vigaszt kínáló, reménytelen. A fűszálon nagy zöld szöcske araszolgatott fölfelé. Önkéntelenül elmosolyodott, még szerencse, hogy el tudott rejtőzni sötét szemüvege mögé. A koporsót nyögve fölemelték a gyászhuszárok, átcsúsztatták ti kocsira. Nem érzett semmit. Mintha régen elgyászolta volna már. A kis öreget, szódásüveg-szemüveget a viaszosvásznon... A gödörig vezető úton az anyját karolta. Sokat szenvedett, kérdezte, amikor meg merte kérdezni végre. Elkéstél. Szenvedett? Az anyja nem válaszolt. Vonszolták magukat a nyári melegben. Üzent neked. Mit üzent? Várj, most a pap beszél! A pap a Halotti beszédből emelt ki passzusokat, aztán elkezdődött a koporsó betemetése. Döngtek a rögök a deszkán, döngették a vézna kis madárember mellkasát. Sírtak az asszonyok. Az anyja is süt. Szorította a karját. Elnézett valahova, a temető kerítésénél elfutó vonatot nézte az ablakon kikönyöklő lányokkal. Még mindig nem érzett semmit. A koporsót döngető föld kibírhatatlan panaszszava nem ért el hozzá. Csak annyit üzent, suttogta az anyja, amikor jött érte a mentő, és átvitte a városi kórházba, annyit, váljál, hogy is mondta... Mondjátok meg neki, visszajövök, vagy visszahoznak... A kertben, ahol gyerekkorában annyi szitakötőt fogott a kerítésdrótokon, a kertben, ahol a virágzó mákban rejtőzködött el a mama és a hegedűóra elől, a kertben, ahol ősszel a mák megbámult kemény szárából hangosan suhogó dárdát készített, a kertben, ahol mindig érett piszke. A kertben suta el magát. Egyedül. Annyira egyedül, amennyire egyedül hagyta az örege. Nem gyászhintón hozták visz- sza, csak egy vajszínű furgonon. Errefelé nincs pénz stílusra, fekete halottaskocsira. Visszahozták. A házban a család hangoskodva osztozkodott. Kinek a bicikli kellett, kinek a bútor, kinek a kukoricamorzsoló. Nekem is kell valami, lépett be az ajtón. Nem tudták eldönteni, hülyéskedik-e, vagy tényleg akar valamit. A petróleumlámpa kellene. A stampedli. Meg... a szemüvege. A szemüveget vele temettük, meg se nézted mi? Persze, elkéstél még innen is! Csönd. Ne szórakozz velünk, kisfiam, van nekünk nélküled is elég bajunk. Csönd. Kilépett az udvarra, megcsapta a rettenetes hőség. A kertet közben megszállták a szitakötők, a piros potrohú, a fekete szárnyú, a lustán ellebegő, a nagy karcsú szitakötők. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
