Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-05 / 103. szám, szombat
14 Szalon ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 5. www.ujszo.com Egy varázsszó, Wataridori A kilencvenes évek elején, amikor megindult a határon túli diákok inváziója Budapest felé, a kényszerűen ösz- szezárt tömeg az akkori Nemzetközi Előkészítő Intézetben lapot és színkört alapított. A színkör ugyan csak egy bemutatóra és egy előadásra jött létre, de mégis úgy illett, hogy nevet válasz- szón magának. Hosszas viták után végül a színkör egyetlen japán tagjára mutattunk, oldja meg ő a gordiuszi csomót, s adjon nevet az egyre lelkesebb társaságnak. Két név jött számításba, az egyik az intézet falain belüli leggyakoribb állat, a csótány, a másik az épület eresze alatt szép számmal költő, s a kisebbségi létre is utaló fecske japán változata lett volna. Mi egyhangúlag a gokiburira, vagyis a csótány japán megfelelőjére voksoltunk, de az intézet vezetése önhatalmúlag felülbírálta a döntésünket, s a fecskére, vagyis a wataridorira szavazott. Hozzáteszem, ez volt az intézet egyetlen cenzúrája színkör ügyben az elmúlt tizenöt évben. S a lényeg a tizenöt éven van. Az intézet az elmúlt másfél évtizedben többször is nevet és profilt váltott, az akkori munkatársaiból már hírmondónak is alig maradtak páran, de az egy alkalomra létrejött színkör maradt. S lett az intézetben az állandóság jelképe. A határon túli diákok mellett lassan csatlakoztak hozzá a világ különböző tájairól érkezett előkészítősök és egyetemisták, de anyaországiak is szép számmal megfordultak a tagjai között. S ahogy nőtt a színkör önbizalma, úgy lassan mozdult ki az épület falai közül is. Először csak a Jókai Napokra neveztek be, ahová az akkori főszervező makacssága miatt, aki nem tartotta a társaságot elég határon túlinak, csak némi furfanggal kerülhettek be, később megjelentek más magyarországi fesztiválokon is, ahol viszont általában nem voltak elég magyarországiak. Az eredeti csapatból már senki sem maradt hírmondónak, az intézetben is egyre kevesebb a határon túli, de ez mit sem változtatott a színkör pozícióján. A napokban bemutatóval ünnepelték a tizenöt éves évfordulót, s bizony olyanok is eljöttek erre az alkalomra, akikről évek óta nem hallottam. S ahogy lenni szokott, elkezdődött a sztorizás, régi és még régebbi emlékek felidézése. Sokszor tűnt úgy, hogynem is egészen úgy történt az elbeszélt eset, de hát egy ilyen találkozón nincs helye a vitáknak, ezért az illetőre ráhagytuk a dolgot. Elvégre itt az ideje, hogy elkezdődjék a legendateremtés. Juhász Dósa János A teljes szlovák politikai történelem elsajátítása nélkül a szlovák politikai tudat sem fog soha megszabadulni a szorongástól Történelmi lánc közepén élni • • • A könyv borítóján azonnal szemünkbe ötlik a kövér vörös hal, mely fölött a pozsonyi vár sziluettje lebeg. A cím a kötet írásainak közös témáját hirdeti: Slovenská otázka dnes (A szlovákkérdés ma). Az alcím pedig keletkezésének történetére utal: Válogatás az OS folyóiratban 1997 és 2006 között megjelent szövegekből. MIROSLAV AAARCELL1 A Kalligram Könyvkiadó ezzel a - noha nem teljes, hiszen a kiadványba több dolgozat nem került bele - gyűjteménnyel mutatja be történészeknek, politológusoknak, filozófusoknak, szociológusoknak, etnológusoknak, publicistáknak, irodalomkritikusoknak és íróknak azokat a gondolatait, melyek Szlovákia múltjával s jelenével kapcsolatban a nevezett folyóirat hasábjain jelentek meg. Azt hiszem, a folyóirat rendszeres olvasóit is meglepheti, milyen terjedelmesre duzzadt ennek a kérdésnek a vizsgálata egy évtized alatt, mennyi szakértő bevonásával, s mennyire különböző megközelítések születtek a válaszadásokban. Volt olyan időszak, nem is oly rég, amikor annak latolgatása, kik vagyunk, s honnan származunk, egyetlen személyiség kiváltságának számított; az illető általában olyan íróember volt, akinek már nem fűlt a foga regényíráshoz, s a történelmi küldetésről való elmélkedései által „a nemzet lelküsme- retének” mibenlétét igyekezett megragadni. Mintha ez a kiváltságos helyzete feljogosította volna arra, hogy múltat és jelent egyformán megítélhesse. Nem kellett napokat vagy éveket töltenie levéltárakban, hiszen lelki szemei előtt az idők mélyéből kirajzolódott a történelmi fejlődés görbéje, s ezzel együtt a nemzet elhivatottsága is. Alihoz ugyanis, hogy egyeseket megfeddjen ballépéseikért, másokat meg a haladás letéteményeseiként vállon veregessen, s megvonva a mérleget, kiállítsa a nemzet bizonyítványát, nos ehhez nem volt szüksége szociológiai vizsgálatokra. De milyen összetetté vált minden ennek a nemzet lelkiismeretét megtestesítő figurának a letűnésével! Éppen ez a könyv a példa rá, mennyire különféle adalékokból áll össze a nemzetkép. Másként viszonyulnak a szlovák történelemhez a történészek, s másként az írók. Sőt, az egyes foglalkozásokon belül is megnyilvánul a hozzáállás mássága; az adott kérdéshez más úton közelít a filozófus reflexiója, mint a szociológus vizsgálódása. S akkor még nem is szóltam azokról a különbségekről, melyek két történész között tapasztalhatók. Fölmerül a kérdés, mi a közös ezekben a szövegekben, melyek a szlovákkérdéshez ennyire eltérő álláspontokról közeh'tenek anélkül, hogy bármelyikük is fölérendelt szempontokat kívánna kijelölni. Ki- alakíthatják-e egyáltalán ennyi diszciplína és szakma képviselői a szlovák múlt és jelen egységes képét? Ellentmondásnak tűnhet, de pontosan ennyiféle megközelítés kapcsán merülhet föl még sürgetőbben az egységesség iránti igény követelménye. Persze, ez nem ugyanaz a kerek egész, melyet a nemzet küldetésének hírvivője annak alapján sajátított ki magának, hogy az egész nemzet nevében beszél. Az egység meghatározását, azét, amely már nem kiváltság, hanem feladat, történelmi és egyben politikai feladat, ennek a könyvnek rögtön az első írásában megtaláljuk. Történetesen Ľubomír Lipták fogalmazza meg jellemző című (Milyen történelemre volna szükségünk?) dolgozatában. Neki történészként van tapasztalata arról, miként szól bele a politika a történelemismeretbe, s fejtegetéseit ezzel zárja: „Mai szóhasználattal élve inkább szellemi és politikai tőkénk restitúciójáról lehetne beszélni. (...) Ehhez bátorságra van szükség, de a teljes szlovák politikai történelem elsajátítása nélkül a szlovák politikai tudat sem fog soha megszabadulni a szorongástól, nem szabadulhat meg védekező és gyanakvó magatartásától.” Figyelemre méltó, hogy e nézetet épp olyan történész vallja, aki módszertanilag, de személyesen is kénytelen volt szembesülni a történelem- kutatás politizálásának veszélyével. De éppen ő tudta nagyon is, hogy ezekre a veszélyekre nem a történelem és a politika összefüggésének az elutasítása a helyes válasz, hanem a bevallása, s annak felismerése, hogy a politikai tudat felemelésének feltétele a teljes történelem megismerése - nem csak a dicső és felemelő részéé. Ľubomír Lipták történészként annak is tudatában van, hogy ennek a felismerésnek a belátása nem egyszerűen a cselekvő megismerés; nyíltan kimondja: „bátorság kell hozzá”. S mihelyt ily módon ötvöződik a történelmi a politikaival, a megismerés kockázatos vállalkozássá válik. Azért emelem ki ezt a megközelítést, mert a kérdésnek éppen ez a fajta felvetése teszi számunkra lehetővé, hogy a múlttal együtt a jelen is sajátunkká váljék, hogy valóban jelen lehessünk a maga idejében és a maga helyén, hogy ne csak résztvevői, hanem alakítói is legyünk a magunk történelmének. Azért emelem ki ezt a megközelítést, mert ilyen értelemben válik a múltismeret sürgetéséből ösztönzés a türelmes és módszeres munkára, mellyel az előítéletek meg- szüntethetők, a kényelmes általánosítások és sémák leépíthetők, s felszámolható végre az a történelmi alibi, mely oly gyakran segítette a világ hatalmasságaival szembeni passzivitásunkat és szolgalelkűsé- günket igazolni. S azért is ezt a megközelítést emelem ki, mert a történelmi emlékezet hordalékain áthatoló figyelmes régészeti munkát a bátorság követelményével köti össze: nincs az a legendaréteg, mely akadályozhatná annak a múltnak a megismerését, mely a jelenhez szól. Amikor Ľubomír Lipták 1997- ben ezt a dolgozatát írta, aligha egy olyan esszé- és tanulmánysorozat programjaként fogalmazta, mint amilyennel most van dolgunk. De talán nem alkalmadan leszögezni e helyt, hogy az ő szempontrendszere visszatekintve egy olyan irány kijelölésének tűnik, melynek továbbgondolásához ennek a könyvnek az írásai több oldalról hozzájárulnak. Hiszen akár a történészek, a filozófusok, szociológusok, akár a publicisták írásait nézzük, minden különbözőségük ellenére arra jutunk, hogy bátorság kell a teljes szlovák politikai történelem megismeréséhez. Ez a könyv sokszor győz meg bennünket arról, hogy a bátorság követelménye mennyire nem könnyű, de izgalmas vállalkozásokat ihlet. Annak a reményemnek adok hangot, hogy ugyanez a meggyőződés lesz a magunk keresése folytatásának ihletője is, amiként remélhetőleg ennek a szerzői és kiadói vállalkozásnak is lesz folytatása. Az említett közös nevező természetesen nem azt eredményezi, hogy a kötetben foglalt szövegek múltunk és jelenünk minden részletében találkoznának vagy hogy harmonikusan kiegészítenék egymást. A kérdés épp e szövegek által vált összetetté, s a részeredmények arról árulkodnak, miként hatják át a szlovák társadalmi és politikai valóság objektív megítélésének kísérleteit a személyes tapasztalatok, a generációs illúziók és dezillúziók, az átélt traumák és a folytonosan felnyíló sebek. Bár úgy tűnhet, hogy a múlt objektív megismerését ézáltal háttérbe szorítja a szubjektív élmények deformáló hatása, éppen ezek a személyiségi jegyek segítenek annak átfogóbb megértésében, kik voltunk, s kik vagyunk. Végső soron ezek a különbségek is az összkép részeivé válnak, mely összkép így nem lesz ugyan valamiféle „egységfront” terméke, ennek ellenére lehetővé teszi néhány közös jegy kimutatását. Elsőként a negatív hozzáállásban mutatkozik egység: az első oldalaktól kezdve tapasztalható a sztereotípiák, a mítoszok és a magukat tényként meghatározó legendák elutasítása. Egy pozitív értelmű közös szemlélet megragadása már valamivel bonyolultabb feladat. Ha mégis meg kellene határoznom valamiféle horizontot, mely kirajzolná a kötet minden írásának hátterét, ismét Ľubomír Liptákhoz fordulnék segítségért. Ezúttal azokat a szavait, melyeket a könyvben Bohumila Ferenčuhová idéz tőle: „Minél jobban megismeijük a történelmet, annál inkább érteni fogjuk, hogy sem egyes emberként, sem nemzetként vagy országként és államként nem állunk a történelmi láncnak sem az elején, sem a végén: középütt vagyunk.” Mit jelent az, hogy középütt vagyunk? Ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk a kezdetek és a végek illúzióit, melyeket minden különbözőségük dacára a történelmi elren- deltség, a valamiféle történelmi küldetés köt össze. Továbbá le kell mondanunk arról az elképzelésről is, hogy az ősiség, ha más nem, legalább a mitikus, önmagában véve a jövő záloga. S le kell mondanunk az ezzel párhuzamos, de ellentétes elképzelésről is, hogy minden épp most kezdődik, s hogy a néven nevezés aktusa új lényt eredményez. Másként mondva: le kell győznünk magunkban azt a büszke naivitást, mellyel az ifjú Voltaire felel meg az egyik legősibb nemzetség saljának, Rohan lovagnak nem sokkal azután, hogy elhagyta az Arouet, s felvette a Voltaire nevet. Rohan kérdésére (,Arouet, Voltaire? Tú- lajdonképpen mi az ön neve?) Voltaire így válaszol: „Voltaire! Én e névvel kezdem, ön pedig ezzel végzi!” Nem, e világi jelenlétünket nem vezethetjük le sem nemzetségünk ősiségéből, sem abból a radikális elhatározásból, hogy új életet kezdünk s ezen alapuló új világot teremtünk. E világra nem keletkezése idején jöttünk, sem pedig tegnap, valahol középütt vagyunk. Azon a helyen, melyet az érett Voltaire pozíciójához hasonlíthatnánk. Amikor tudatosítja, hogy a költő radikális gesztusa jottányit sem változtat a világon, mert megverhetik, lecsukhatják, száműzhetik, vagy hetilthatják a könyveit, amikor prózaíróvá vált, s megírta a Candide-ot, megélt illúzióvesztéseit követően, abbéli meggyőződésében, hogy nem a lehető vüágok legjobbikában él, hőse szájába ezt a mondatot adja: „Igaz, így van. De vár rám a munka a kertben.” A könyv, mely most előttünk fekszik, olykor szinte kegyeden a múltunkról szóló illúziók és mítoszok kiforgatásában. Kétség nem fér azonban ahhoz, hogy kertünk ápolásának igyekezetéből született, s ez a kert valahol a történelmek nagy országának közepén található. A könyv üzenete pedig arra sarkall bennünket, hogy folytassuk ezt a munkát. Valóban, az illúziórombolás tanulsága rég ismert és prózai: II faut culüver notre jardin... (Elhangzott a könyv pozsonyi bemutatóján, 2007. március 19-én, az OS [Open Society] székházában. Cs. G.ford.) 4 4 4 4 4 4 4 4 4 < < < < I I
