Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-05 / 103. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 5. Kultúra 9 A kiemelten jó színészi szólók ellenére a Jókai Színház előadásának legfőbb értéke az egységes összhatás Karamazov testvérek Aligha van nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű vállalkozása egy színház dramaturgiájának, mint közismert, nagy prózai művek dramatizálásának és színpadra állításának kísérlete. Ha ezt a feladatot tovább akarjuk nehezíteni, válasszuk, dramatizálásra Dosztojevszkij valamelyik nagy művét. H1ZSNYAN GÉZA Az nyilvánvaló, hogy a regények összetettsége, filozófiája nem ültethető át színpadra. A sikeres színpadi változat feltétele, megtalálni azt a drámai helyzetet, konfliktust, amely köré a drámai változat épülhet. Martin Huba dramati- zálása során abból indult ki, hogy a Karamazov testvérekben sok a párbeszéd és monológ, ami jól átvihető a színpadra. A regényben ott van továbbá a szinte krimiszerű „ki ölte meg Fjodor Pavlovics Karamazovot?” kérdés és a bírósági tárgyalás, ami erős drámai „töltést hordoz”. Ezekre építette saját színpadi változatát. Kihagyott minden filozofálást, vallásetikai fejtegetést, a hit és erkölcs kérdéseiből is csupán annyi maradt meg, ami a párbeszédekben jelen lehetett. Igaz, ennek érdekében helyenként kissé „belenyúlt” a szövegbe, egyes gondolatokat a regényhez képest más szereplők szájába adott, de végeredményben elmondható, hogy jól játszható, színpadképes szöveget sikerült létrehoznia úgy, hogy a regényhez való hűtlenséggel sem vádolható. Persze, ha valaki a regény-élményét kérné számon, várná el az előadástól, annak elvárásai nem teljesül (hét) nek, de ilyen elvárásaink egy epikai mű színpadi változatával szemben nem is lehetnek. Az üyen színpadi adaptáció azért a legnehezebb, legbizonytalanabb kimenetelű vállalkozás, mert sokan mégis az olvasás-élményre emlékeznek, azt kérik számon a színháztól. Martin Huba színpadi változata és annak komáromi színrevitele nem nyújtja a Karamazov testvérek olvasásakor kapott élményt. Egészen mást kapunk a Jókai Színházban: bizonyos nézőpontból kevesebbet, más szempontból viszont többet. Egy más művészeti ág más eszközeivel nyújtott teljes értékű élményt, egy gyönyörű színházi estét. Amit a színpadi változatot elképzelő Huba papírra vetett, azt Huba, a rendező hatásosan, pontosan színpadra állította. Martin Huba elsősorban kiváló, nagy mesterségbeli tudással és hatalmas, több évtizedes színpadi tapasztalattal rendelkező színész, aki a Sztanyiszlavszkij-módszerre épülő, lélektani realista színházon „nevelkedett”. Kitűnően ért a színészek nyelvén, ismeri is őket (többet közülük tanított a főiskolán), s a társulattal is dolgozott már Spiró Imposztorának színre- vitelekor. Már a szövegkönyv is nagyon színészcentrikus: monológok, duettek, tercettek vagy még több szereplős jelenetekből építkezik, szinte zenei szerkesztésű. Ezt töltik meg tartalommal a színészi alakítások: különböző jellemek, lelki alkatok, belső értékrendek csapnak össze. A színpadi összhatás alapja mégis a pontos szerkesztés, az egyes színészi alakításokból fölépülő egység. Csaknem mindenkinek jut egy-egy nagyjelenet, egy-egy monológ, ahol színészi egyéniségét csillogtathatja, s mindenkinek alkalma nyílik az „összjátékra” is. Meglepően egységes összhatású előadást láthattunk a bemutatón, melyben a színészek láthatóan jól érezték magukat, s a közönség is maradandó élménnyel távozott. Bár az adaptáló és rendező Martin Huba láthatóan igyekezett a színészi lehetőségeket arányosan elosztani, a legnagyobb teher egyértelműen a Dimitrijt alakító Tóth Tibor vállaira nehezedik. Ó pedig jó tanítványhoz méltóan (Huba osztályában végzett a pozsonyi Színművészeti Főiskolán) viseli a terheket. Tóth Tibor színészetének jellemzői az erőteljes gesztusok, az elsöprő lendület, a szuggesztív erő voltak. Magam az Ármány és szerelem Wurmjaként láttam először a finom részletek, a visszafogott apró elemekből építkező színészet mestereként. Most Dimitrij Karamazovként a két stílus csodálatos szintézisét láthatjuk tőle. Az agresszív, dühöngő rosszfiú és a megrendült, szerető (de a szeretet emberi megnyilvánulásait rejtegetni igyekvő, mintegy szégyellő) ember közötti váltásai lenyűgözőek. Tóth színészi pályájának egyik meghatározó állomása ez az alakítás. Természetes módon, minden „tolakodás nélkül” válik az előadás központjává, aki körül kristályosodnak a viszonyok, körülötte, hozzá viszonyulva alakulnak az események. Amint ezen események, úgy az előadás, a színpadi hatás alakulásában is meghatározó szerepet játszanak Grusenyka (Holocsy Katalin) és Katyerina (Szvrcsek Anita). Holocsy briliánsán mutatja be az emberi érzelmek, a lelki történések összetettségét, a csapongást a saját érdekeit mindenek fölé helyező, másokat mosolyogva elveszejteni képes „rosszlány” és az érző, szerető, a szeretett emberért mindent megtenni, önmagát is föláldozni képes nő között. A nézői élményt csak az erőteljes érzelmi kitöréseknél nem mindig érthető szövegmondás színésztechni- kai problémája gyengíti. Szvrcsek Anita elsősorban a bírósági jelenet nagymonológjában alkotott maradandót. Mokos Attila visszafogott, szinte már minimalista eszközökkel építi föl Ivan Karamazov figuráját. A belső feszültség, a küzdelem sugárzik belőle. Ennek a megformálási módnak az őrület határán lavírozó, a hit kérdéseivel és látomásokkal küzdő alak esetében hihetetlen ereje és hitele van. A regényhez képest talán Aljosa Karamazov alakja veszített, egyszerűsödött a legtöbbet. Olasz István azonban színészileg nagyon szépen, pontosan formálja meg az eseményekkel sodródó, azokat befolyásolni képtelen figurát. Az előadás színészi meglepetése a főiskolás Tóth Krisztina Lizája. Huba színészpedagógiai érzékét és hozzáértését bizonyítja, hogy észrevette a főiskolán a másodéves hallgató tehetségét, és meghívta őt az előadásba. Tóth Krisztina érett, a produkció legjobb színészi teljesítményeihez fölnövő alakítással hálálta meg a bizalmat. Bernáth Tamás az előadás elején rövid jelenetében meglepően árnyalt, érdekes figurát formál Grusenyka lengyel „kérőjéből”, a továbbiakat, szerepe valójában már nem lévén, hallatlan fegyelemmel, alázattal statisztálja végig. Tőle mostohábban csak a Perhotyint alakító Tyukodi Szabolccsal bánt az adaptáló és rendező, talán ez kedvetlenítette el annyira a színészt, hogy a meglévő lehetőségeiben sem igazľán tudott meggyőző teljesítményt mutatni. Ropog Józsefnek (Fjodor Karamazov) szöveg nem is jutott, őt a nézők csak a bejövetelkor látják, elegánsan, elégedetten, cinikus mosollyal ülni az üres nézőtéren, majd a sötétből fölhangzó gúnyos nevetése fokozza a drámai feszültséget egy fontos pillanatban. Hajdú László Szabolcs Szmergya- kovja kevesebb színt hozott az előadásba, de Mokos Attilának jó partnere volt az előadás egyik kulcsjelenetében. Németh István és Horányi László a többiektől kissé eltérő színészi iskolát, stílust képviselnek. Ez Németh kevés és rövid jeleneteiben nem volt zavaró, Horányinál viszont néhány pillanatban csaknem megbillentette az előadás egyensúlyát, stiláris egységét. Mindez az összbenyomást valójában nem rontotta. Talán csak azért tűnt föl, mert a kiemelten jó színészi szólók ellenére az előadás legfőbb értékének mégis az egységes összhatást, a kitűnő csapatmunkát tartom. Martin Huba most is bevált segítőtársaival dolgozott. Jozef Cü- ler díszletének minden elemét ismerjük már eddigi munkáiból, de ezúttal is igazolódik, hogy nem kell mindig, minden áron újat keresni, ha a régi jó fekete asztalok, Thonet székek és a több funkciójú fehér lepel ezúttal is jól működnek. Talán csak a tükör volt kevésbé kihasználva, s tűnt ezért indokolatlannak. Ugyancsak a már sokszor látott, hagyományos stílusvilágot képviselő, de jól működő és esztétikus kosztümök benyomását keltették Milan Čorba jelmezei. Juraj Letenay koreográfiájának legfőbb érdeme, hogy az előadás térszerezése, a szereplők mozgatása úgy volt harmonikus, természetes, hogy a koreográfus munkájának jelenléte egyáltalán nem érződött rajta. Aljosa (Olasz István) és Liza (Tóth Krisztina f.h.) (Dömötör Ede felvételei) Oliver Stone háborúellenes filmje Los Angeles. Oliver Stone Oscar-díjas amerikai rendező csütörtökön bemutatta az iraki kivonulást szorgalmazó politikai reklámfilmjét. A 30 másodperces „tévészpot” nem áll másból, mint a 2003-as iraki megszállásban és az azt követő harcokban részt vett John Bruhns egyszerű, de szenvedélyes nyüatkozatából, miszerint „amerikai katonákat meghatározatlan időre Irakban állomásoztatni, miközben egy azonosíthatatlan ellenség folyamatos támadásainak vannak kitéve, helytelen, erkölcstelen és felelőtlen cselekedeti’. A tévészpot csütörtöktől egy héten át látható a CNN amerikai hírtévében. (MTI) George Lucast kitüntették San Francisco. George Lucas, a Csillagok háborúja- és az Indiana Jones-sorozat alkotója kapta a San Franciscó-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. A díjkiosztó ünnepségen dicsérő szavakkal illette San Franciscoi, mint olyan várost, ahol hasonlóan jól lehet filmeket készíteni, mint Hollywoodban. Lucas elmondta: a jövő hónapban producere lesz a negyedik Indiana Jones-epizódnak. A fesztiválon kitüntetésben részesült többek közt Robin Williams páratlan alakításaiért, valamint Spike Lee amerikai rendező. (MTI) PENGE Pénzes Tímea: Mesél a múlt AB-ART, Pozsony, 2006 Az egyik legtisztességesebb szándék vezérelte Pénzes Tímeát Mesél a múlt című kötete ösz- szeállításakor: hangot adni a múltnak, az ősök szavának, az ősök elfeledésre ítélt történeteinek. A könyv tulajdonképpen négy szólamból áll (a dédanya szólama voltaképpen előszó az ükapa szibériai naplójához), s kapcsolatukat talán túlzás volna egy regény fejezeteiként tárgyalni, mindazonáltal nemcsak a szereplőik, de egy-egy történetük is összekapcsolja a szólamokat. Családregényről, elbeszélésfüzérről vagy elbeszélés- kötetről van szó? Napló, önéletrajz, önvallomás? Esetleg antológia? Nem véletlenül tettem föl az utóbbi kérdést. A kötet címe fölött ugyanis bár a Pénzes Tímea név szerepel, de a könyv tartalmazza az ükapa első világháborús naplóját is A háború könyve cím alatt. Felvethető a kérdés, vajon ki az írója ennek a szövegnek. Ha az ükapa, müyen jogon szerepel kizárólag a Pénzes Tímea név a borítón? De a Rózsi nene mesél és Az én koromban című írások is elbizonytalaníta- nak a szerzőség kérdésében, hiszen olyan szövegeket tartalmaznak, amelyeket mintha idős emberek mondtak volna magnószalagra, s azt egy utólagos szerkesztő írta volna át köznyelvre, megtartva néhány nyelvjárási szót, szerkezetet. Ezt a szerkesztőt hívjuk tehát szerzőnek? A kötet egyik legfontosabb problémájához érkeztünk el ezzel: a Mesél a múlt által mozgósított nyelv kérdéséhez. Mert (kor) dokumentumként valóban értékes részeket is tartalmaz a kötet, de esztétikai tárgyként, szépirodalmi szövegként túlságosan nyers, kidolgozatlan, s értékei, katartikus részei valójában véletlenszerűen bukkannak elő: az ősök megszenvedett életsorsaiból. A szerző-szerkesztő túlságosan is ráhagyatkozik az ősök monológjaira, s részletező leírásai, történetmesélései, anekdotái egy idő után sehová sem vezetnek. Jellemző példája ennek az ükapa naplója, amely hirtelen, minden ok nélkül megszakad. Egy valódi napló esetében érthető ez, egy szibériai vasúti szerelvény nem éppen alkalmas a naplóírásra. De egy szépirodalmiként (és nem történelmi dokumentumként) közzétett szöveg nem hagyhatja cserben olvasóját - mint ahogy a többi szöveg esetében sem csak szerkesztői, riporteri vagy nyelvjárásgyűjtői pozíció várható el a szerzőtől. Ä végeérhetetlen monologizálás és a falusi élet apró-cseprő eseményeinek részletezése egy idő után unalomba fullad, s arra döbbenhetünk rá, hogy nincs mélysége a könyvnek. (Van viszont egy apró önellentmondása: a Dédanyám emlékezetében a nyolcévesen meghalt kisfiút Matyónak, a Rózsi nene meséiben Ferencnek hívják.) A Viráganyu című, megható, vallomásos próza is a megfelelő nyelv hiányától szenved: a katartikusnak szánt részek egy vontatott, érzelmes, elhasznált nyelvbe fulladnak bele. A feladat súlya - úgy érzem - sajnos önmaga alá temette az elbeszélőt és az általa működtetett nyelvet. Visszatérve bevezetőmhöz: a Mesél a múlt témájában kitűnő ötletnek köszönheti létét, de - véleményem szerint - megvalósulása nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, kidolgozatlansága önmaga ellen fordítja energiáit. Értékelés: ••••OOOOOO A szerző a kritika írása idején a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjában részesül Grusenyka (Holocsy Katalin) és Dimitrij (Tóth Tibor)
