Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-26 / 120. szám, szombat
PRESSZÓ 2007. május 26., szombat J 1. évfolyam 20. szám 27. oldal Királynő menedzseri tehetséggel Beatrix holland királynő Szlovákiába is elegánsan érkezett Első novelláimat a Grandban írtam, és esténként itt szerkesztettem az Új Ifjúság humoros oldalát, ahol Más szemmel címen volt rovatom A pozsonyi kávéházakban egykor... Hogy milyen élet folyt?! Izgalmas és érdekes, cselekvő és pótolhatatlan! S nem csak nekem, másoknak is. Főiskolásként kerültem Pozsonyba 1954-ben, internátusbán laktam, tanultam, tehát volt mit tennem, de egyébként, Adyt paraffazálva, se barátom, se ismerőm... DUBA GYULA A Fáklya azon a nyáron közölte néhány írásomat, a nevem tehát nem volt ismeretlen, de egyébként csak a város morajlott körülöttem. Persze, nem szó szerint véve, ha kissé megszeppenve bementem az Új Szó vagy a Fáklya szerkesztőségébe, szívesen fogadtak, eligazítottak, de a magány tanácstalansága nehezen oldódik. Hosszú az út, míg a falusi „legényből” Kassán íróbojtárrá avanzsált fiatalember „szocializálódik” a fővárosban. Sorstársakra tesz szert és olyanamilyen városlakó íróvá íesz. Mindebben pótolhatatlan segítségemre volt a Grand kávéház. A Manderla-ház első emeletén levő Grand úgy nyomult akkori életembe, ahogy maga a toronyház terpeszkedik az útkereszteződésbe: szögletesen, erőszakosan és kivédhetetlenül! A régi kávéházak tekintélye barátságos „közintézmény-voltukból”, demokratikusan társasági jellegükből következett. Nyitottak, befogadók voltak. Jól s amellett olcsón szolgálták igényeinket. Valamiféle nagyvonalú családiasság jellemezte őket. Amikor először mentem fel a Grandba, az egyik asztalnál, a nagy utcai ablakok mellett Bábi Tibor, a költő ült magányosan. Bécsi szeletet evett, a kávéscsészéje körül a tányérkán már szép csikk- és hamurakás ült. Néhány évvel idősebb nálam, szervusz öreg!, mondja, és int, hogy üljek le. Mind odajártak akkor a kezdő költők, fiatal újságírók, szerkesztőgyakornokok. Igazi nagykávéház! Az ablakok mellől pano- ramatikus kilátás nyűt a térre és a szemben elnyúló Kórház utcára. Olvastam, hogy kezdő íróként Nagy Lajos - nem Zsélyi - a Nagykörúton irigykedve nézte a fényes kávéházakban ülő, kövér, kopasz férfiakat, ahogy unottan figyelik az utca népét. Aztán megtalálta a maga szerényebb kávéházát, majd a híres-nevezetes New Yorkot, ettől kezdve már ő is fensőbbségesen nézhette a kinti világot. A huszadik századi magyar irodalom jelentős része kávéházakban született, jólelkű és megértő pincérek atyáskodó támogatása mellett. Azután már én is így nézhettem a magasból az utca forgalmát, kényelmes és meleg „páholyból”, enyhén füstillatú kávéházi levegőt szíva, bécsi szeletet és sört fogyasztva, ínsége- sebb időkben disznósajtot rendelve hagymával és ecettel, mindenféléről álmodozva. Nemsokára Ambrus bácsi, az öreg pincér lett jótevőm, mentorom, szinte apám helyett apám! Közepes termetű, kerek fejű, kopasz öregember, füle körül hófehér hajpihék, sosem láttam nevetni, de kissé mintha mindig mosolygott volna, a szolgálatkészség jóságos jegyei arcán, maga a megtestesült emberi szelídség, példája annak, hogy az egykori pincéreknek hivatásuk volt a munkájuk, s már-már küldetésként végezték. Becsvágyuk: a vendég elégedett legyen! Egy este vártam valakit, Ambrus bácsinál nem volt hely, a szomszéd rajonba, Giziké nénihez ültem. Nem rendelek, míg nem jön a hölgy, gondoltam. Ambrus bácsi a rajon határvonalán állt s engem nézett, figyelt, hogy a szolgálatomra lehessen. Aztán, amikor nem jött, akit vártam, mégis rendeltem, Giziké néninél. Ambrus bácsi kissé megütközve s némileg szomorkásán figyelt. Aznap nem szólt, de másnap azt mondta: Szerkesztő úr, tegnap vártam, hogy felvegyem a rendelést! Valamit hebegtem és szégyelltem magam, jó, jó, mondta aztán, mit hozzak, mit kíván, fiatalúr?! Giziké néni is idős, őszülő asszony, haját simán hátra fésüli, s a szeme mindig derűs. Arcán hasonló figyelő készség, mmt Ambrus bácsién, bosz- szúsnak, türelmetlennek sosem láttam, mintha a gondos „anya” típusa lenne. Ozsvaldot, a költőt kedvelte, szerkesztő úrnak szólította, bár „gyerekesen” fiatal volt, gyakran hozómra, hitelbe is hozott ételt-italt neki, anyáskodott felette. Szabó úr, a főpincér, magas, sovány, fekete hajú, bajszos férfi, né- müeg fiatalabb, oly gyorsan jár az asztalok között, mintha szállna, a hosszú U-alakú helyiség egyik végéből a másikba repülne. A számlát hangosan számolva írja ki, expresszív módon gyorsan számol, de sosem téved, hevenyészve megköszöni a felkerekített koronákat és elrepül... Mindhárman magyarok, Ambrus bácsi alighanem még a monarchia késői követe, Giziké néni és Szabó úr pedig a két háború közötti Pozsony nevehje. (Folytatás a következő oldalon) EDITORIAL A kávéházakban egykor... Hogy milyen élet folyt?! Izgalmas és érdekes, cselekvő és pótolhatatlan! - kezdi lenyűgöző visszaemlékezését a pozsonyi kávéházi életre Duba Gyula. Mindnyájan így „emlékezünk” az egykori presszók világára, azok is,' akik „akkor” még a világon sem voltunk. Az a bizonyos „akkor” nem is köthető konkrét korhoz, hacsak nem abban az értelemben, hogy régen volt, a boldog, békebeli időkben, egy letűnt világban, melynek maradványait már csak emlékeinkben őrizzük. Szinte az orrunkban érezzük a frissen főtt kávé illatát - ezt persze hem a mai presszókból ismert ufóformájú géppel főzték; halljuk a porceláncsészék és az ezüstkanalak diszkrét csörömpölését, miközben a frakkba öltözött pincér mesteri mozdulattal, szinte észrevétlenül elénk rakja a forró feketét. Az urak szivaroznak, politizálnak, vagy belemerülnek a lepedő nagyságú, ropogós papírra nyomott friss újságba. A hölgyek likőrt vagy málnaszörpöt szopogatnak, és persze pozsonyi kiflit majszolnak. Mintha kollektív emlékezésünk egy mindenki által osztott - és kedvelt - képét látnák magunk előtt. S bár tudjuk, a múlt iránti nosztalgia a leginkább egy saját magunk által kreált, jobb világ utáni vágyódásunk leképezése, titokban mégis hisszük, vagy inkább csak reméljük, hogy megálmodott, rég letűnt világunk létezik valahol. Úgy érezzük, ma hiába keresnénk a nyomait. A kommunizmus negyven éve - ha másban nem is - abban nagyon sikeres volt, hogy kiirtott bizonyos életformákat és rítusokat. A gyökereitől megfosztott kelet-közép európai presszólátogató így a posztkommunista ócskaság és a globalizációs giccskultusz kellős közepén találja magát. A kávéházak itt alapvetően két csoportba oszthatók: a bármilyen érdembeli stílust és egyediséget nélkülöző művirág díszítéses „csehszlovák” presszók továbbéléseire, és az egyediség szempontjából ugyanolyan sivár, ám trendi- nek nevezett luxuskávézókra. Sajnos, az utóbbi kategóriába tartoznak a régi híres kávéházak reinkarnációi, amelyek biedermeierutánzat bútoraikkal és a falakon lógó Sissi- képekkel főként a bevásárló- és konzumkirándulásokra érkező osztrák és német nyugdíjasokat vonzzák. S bár tudjuk, egy-két nemzedék múltán a mi korunk is legendákkal és nosztalgiával körülövezett régi letűnt világ lesz, mi mégis visszavágyunk az általunk oly hőn szeretett, soha nem létező békebeli, boldogidőkbe... Czajlik Katalin
