Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-17 / 112. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 17. . Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ THE INDEPENDENT A londoni lap szerint „a jobboldali francia kormányok az elmúlt tizenkét évben két ízben is megpróbálkoztak azoknak a reformoknak a bevezetésével, amelyeket az új elnök, Nicolas Sarkozy keresztül akar vinni - köztük a munkaidő, a munkaerőpiac és a társadalombiztosítási rendszer átalakításával. (...) Sar- kozynek a szakszervezetekkel, saját pártjával és az ellenzékkel fenntartott viszonya azt a benyomást kelti, hogy ő ezt valóban komolyan gondolja. Nem lesz könnyű, de ha van valaki, akinek ehhez elegendő energiája van, akkor az valószínűleg Sarkozy elnök”. Az európai sajtó tegnap számos kommentárban foglalkozott a Sarkozyre váró feladatokkal. A szerzők többsége úgy véli, jó esély van rá, hogy megvalósítsa reformelképzeléseit, s a sokéves stagnálás után előremozdítsa Franciaországot. Hallottad, hogy az erdei vadak szakszervezete kollektív tárgyalást folytat a teljes körű vadásztilalomért? (Peter Gossányi karikatúrája) A demokratikus irányvonal vezéralakja, ám ha érdeke úgy kívánja, a nacionalistákat sem veti meg A sokarcú Kostunica Vojislav Kostunica szerb miniszterelnök az örökké szikrázó belgrádi politikai élet egyik legtalányosabb, de megkerülhetetlen személyisége. FAZEKAS LÁSZLÓ Az 1944-ben született, 2004 márciusában kormányfővé vált politikus a nemzetközi sajtó és sok politikus által demokratikusnak minősített szerb politikai irányvonal egyik yezéralakja, aki elvállalja ezt a minősítést, hogy utána igazi haszonelvű, macchia- vellista politikusként szabadon flörtöljön akár a legszélsőségesebb nacionalisták táborába sorolt erőkkel is. Három évvel ezelőtt, 2004. március 3-án úgy lett kormányfő, hogy a Boris Tadic államelnök Demokrata Pártjával (DS) folytatott, hónapokon át tartó kormányalakítási tárgyalások után gyors fordulatot tett, s kisebbségi kormányt állított fel, tudván, hogy a demokratikus értékekhez kötődő DS, amely mindenképpen szakítani akar a háborús pusztulást eredményező milo- sevicsi múlttal, támogatni fogja a parlamentben. A politikát pragmatikusan űző, elsősorban pártja és önmaga érdekét néző Kostunica a január 21- i választás után sem hazudtolta meg korábbi énjét. Bár pártja csak a harmadik lett - a voksoláson le- választhatatlan szövetségesével, a populista Velimir Ilic által vezetett Új Szerbia párttal is csak 43 képviselőt tudott bejuttatni a 250 tagú parlamentbe -, rögtön felismerte, hogy a demokratikusnak nevezett, az EU, az Egyesült Államok, ha úgy tetszik, az egész haladó világ által hatalomba segíteni kívánt, s jobb meghatározás híján demokratikusnak nevezett szerbiai erők nélküle nem alakíthatnak kormányt. Haszonelvűsé- gében odáig is elment a szerb kormányfő, hogy a vele folytatott együttműködést eleve kizáró, szélsőségesen nacionalista szerb radikálisokkal kezdett el kacérkodni, s egy nyárközepi választással - újabb elvesztegetett hónapokkal - zsarolta meg tárgyaló- partnereit. Hogy végül ők engedtek-e, vagy Kostunica, azt a következő hónapok szerbiai politikai történései döntik el. Egy biztos: a 25 tagú új kormányban Boris Tadic államfő Demokrata Pártjának van 13 fős többsége. Tadic pedig megfogadta, hogy országát - a háborús bűnökért keresett Radko Mladic kiadatásán, s az összes egyéb feltétel teljesítésén keresztül - beviszi az Európai Unióba és a NATO- ba. Az államelnökök azonban nem a végrehajtó hatalom irányítói; ahhoz, hogy a cél teljesüljön, Vojislav Kostunica kezdeményező és hathatós közreműködése szükséges, aminek a meglétét sokan megkérdőjelezik. A szerző az MTI tudósítója Hívei szerint melegszívű, másokra odafigyelő, ellenfelei számára koncepció nélküli politikus volt Chirac 12 év után távozik az Elysée-palotából PORTRÉ Tizenkét éven át volt Franciaország államfője. Rendkívül hosszú politikai karriert futott be, számos átalakulás árán. A ma 74 éves politikus közéleti pályája bővelkedett váratlan fordulatokban és éles politikai csatákban: két alkalommal választották körtársasági elnökké, kétszer volt miniszterelnök, 18 éven át Párizs polgármestere. 1995-ben és 2002-ben is az előrejelzésekre rácáfolva választották államfővé. Hívei melegszívű, nagylelkű, másokra mindig odafigyelő embert látnak benne. Ellenfelei változékony, koncepció nélküli, inkább a hatalom megszerzésére, mint gyakorlására képes politikusnak tartják. Életrajzírói mindazonáltal egyetértenek abban, rogy a nyers beszédű életművész, a Corona sör és a bá- 'ányfejleves nagy fogyasztója, aki cedveli a tömegben való meg- nártózást és „kedvtelve csap a narhák farára” a mezőgazdasági vásárokon, valójában jóval össze- ettebb személyiség, mint amiyennek hosszú időn át mutatta nagát. A mindig mozgásban évő, megtermett - több mint ,90 méter magas - férfi egyben Lzsia és a szumó rajongója, az elelejtett népek védelmezője és a kultúrák közötti párbeszéd ösztönzője. Fiatal korában az Egyesült Államokban pincérkedett és ifjúkorában még a kommunista l’Humanitét is árulta, pénzkeresetként. Ugyanakkor Chirac, aki egyedüli gyerek volt, végül hű maradt burzsoá környezetéhez, beiratkozva a francia eliteket formáló országos közigazgatási főiskolára (ENA). Ebben az időben találkozott későbbi feleségével, Bernadette Chodron de Courcel- lel, akitől két lánya, Laurence és Claude született. Az első választáson, amelyen részt vett, 1965-ben a pragmatikus gaullista politikus a középfranciaországi Correze megyében szerzett képviselői mandátumot, és csaknem 30 évig folyamatosan újjáválasztották. Politikai pályája villámgyors: 1967-től 1974-ig folyamatosan miniszteri tárcákat töltött be, majd 1974-76-ban miniszterelnök Valéry Giscard d’Es- taing elnöksége idején, és ugyanezt a posztot tölti be 1986-88- ban Francois Mitterrand államfő alatt, „politikai társbérletben” - mivel ekkor a szocialista elnökkel kellett osztoznia a hatalomban. 1977 és 1995 között háromszor választották Párizs polgármesterévé, innen indult kétszer is sikertelenül az Elysée-palota meghódítására, 1981-ben és 1988-ban. Ezeken a kudarcokon azonban nem mindennapi energiával túl tudott lépni. Miután 1995-ben elnökké választották, 2002-ben óriási fölénnyel választották újjá, mert a második fordulóban a szélsőjobb- oldali Le Pennel került szembe, aki megelőzte szocialista kihívóját, Lionel Jospint. Közben azonban súlyos politikai hibát követett el, 1997-ben ugyanis feloszlatta a jobboldali többségű nemzetgyűlést, aminek az lett az eredménye, hogy a baloldal szerezte meg a parlamenti többséget és így hosszú ideig, öt évig tartó „társbérletre” kényszerült Jospinnel. Bár ellenfelei szerint Chirac rendre „kinyírta” politikai ellenfeleit, nem sikerült megakadályoznia, hogy az a Nicolas Sarkozy legyen az utóda az Elysée-palotá- ban, aki 1995-ben vele szemben Edouard Balladurt támogatta az elnökválasztáson. Sokan nevezték kaméleonnak is: míg az 1970- es évek elején a francia típusú la- bourizmus hívének mondotta magát, tíz évvel később a liberalizmust hirdette, majd a társadalom két részre szakadását (fracture sociale) ostorozta. Az utóbbi években a politikus, aki 2003-ban az amerikaiak iraki háborújának elutasítását testesítette meg és korábban az atomkísérletek felújításának embere volt, a veszélyben lévő bolygó védelmezőjeként lépett fel. Mandátumának végéhez közeledve Chirac némi betekintést engedett magánéletének sérüléseibe, elmondva, hogy élete drámáját Laurence lányának lelki eredetű táplálkozási betegsége, anorexiája jelentette. A politikus számára a hatalomból való távozás aggasztó perspektívát jelent: egy hónap múlva lejár államfőként élvezett immunitása és előfordulhat, hogy ő lesz az első francia elnök, akinek bíróságon kell felelnie a pártja finanszírozásával összefüggő politikaigazdasági jellegű ügyekben, amelyek még párizsi polgármestersége idejében robbantak ki, és több akkori munkatársa elítéléséhez vezettek. Az Elysée-palotából a Chirac-házaspár a Louvre-ral szemben egy 180 négyzetméteres Szajna-parti lakásba költözik, amelyet, mint a sajtó megírta, Rafik Hariri néhai iraki miniszterelnök egyik fia kölcsönöz számukra. Mint minden volt államfőnek, Chiracnak is irodát bocsát rendelkezésére az állam, és tagja lesz az alkotmánytanácsnak, továbbá a tartós fejlődés és a kultúrák közötti párbeszéd előmozdítását célzó létrehozott alapítványát fogja irányítani, (m) KOMMENTÁR A nagyanyók párnája alatt CZAJLIK KATALIN „Nehogy a nagyanyóknak ötezrest kelljen a párnájuk alá rakniuk arra az esetre, ha kórházba kellene menniük” - magyarázta az egybiztosítós egészségügyi modell előnyeit Robert Fico, a miniszterelnök. Egyet kell vele értenünk: ennél racionálisabb érvet tényleg nehéz felhozni a magán-egészségbiztosítók államosítása mellett. Ennek ellenére úgy tűnik, a kormányfő nem tud megszabadulni (rém)álmától, hogy kiűzze az egészségügyből a versengést, hiába vetette el ezt az alternatívát a koalíciós tanács múlt heti ülésén. Nincs is min csodálkozni: ha Fico képes semmibe venni saját minisztereit, miért becsülné többre koalíciós partnereit? Főleg, ha pontosan tudja, hogy maximálisan ki vannak szolgáltatva neki, így az égvilágon semmi zsarolási potenciáljuk nincs. A HZDS a hattyúdalát zengi, s az elnöki posztért folyó harc tovább gyengítheti a pozícióit, az SNS pedig tisztában van vele, a Smer az egyetlen párt, amellyel kormányzati pozícióban lehet. Szóval, ezek a fiúk biztosan nem tudják leállítani Ficót, ha tényleg elszánja magát. Márpedig egyre inkább úgy tűnik, most elszánta magát. Kérdés, hogy nem táncol-e vissza mégis, látva elképzelésének megszámlálhatatlan buktatóit: nem is annyira az államosított magánbiztosítók bírósági kereseteit, mint a befektetői bizalom általános megrendülését az ország iránt. Mert ha egy országban lehetséges az, amiről Fico beszél, más is lehetséges, ami a demokrácia és a plurális piacgazdaság íratlan szabályai szerint tabunak számít. Egyre inkább meggyőződhetünk róla, mit jelent egy ország számára, ha sorsa egy erős bolsevik beütésű autoriter vezető kezében van, akinek víziói végrehajtásánál két gyengécske, s ezen kívül még ideológiailag és szakmailag egyaránt komolytalan partner asszisztál. A több-biztosítós egészségügyi rendszer megőrzése vagy bukása alighanem mérföldkő lesz, amely megmutatja, meddig képes és hajlandó elmenni Fico koalíciós partnerei és a józan ész ellenében. A nyuszi sapkája MAL1NÁK ISTVÁN Ha hinni lehet Ficónak, Moszkva elégedett Szlovákiával, Putyin nagyon szeret minket. Ilyen helyzetben minden normális kormányfő, aki felelősséget érez országa biztonságáért, elkezdhetne aggódni, hiszen manapság nem csak fegyverrel lehet veszélyeztetni egy ország szuverenitását. De hagyjuk az iróniát. Ha számba vesszük a nemzetközi politika válsághelyzeteit, az utóbbi hónapok történései alapján bátran kijelenthető: az orosz külpolitika boszorkánykonyhája lett az egyik feszültségteremtő gócpont. A holnapi EU-orosz csúcstalálkozót pocsék hangulatban tartják, senki nem vár tőle semmit, az egyedüli eredmény valószínűleg az lesz, hogy megtartották. Az amerikai külügyminiszter két napja azt konstatálhatta Moszkvában, bár rossz a két ország viszonya, de szó sem lehet újabb hidegháborúról. Rice asszony mellett ezt az utóbbi hetekben olyan vehemenciával próbálta bizonygatni több más amerikai politikus is, hogy az már gyanús. Sajátos taktikát alkalmaz a Kreml. Piti ügyek és komoly támadások jól kiszámított keverékével folyamatosan provokálja nyugati ellenfeleit, konkrétan az USA-t, az EU-t és a NATO-t, amivel kettős célt követ. Egyrészt máris sikerült több esetben szembeállítania Amerikát és az uniót, másrészt széthúzást gerjeszt a tagállamok között mind az EU-ban, mind a NATO-ban. Piti ügy a lengyel-orosz húsexportvita, Moszkva csak azért robbantotta ki, hogy hergelje Varsót és rajta keresztül Brüsszelt. A tallinni pléh- katonaválság még nevetségesebb ürügy, a dolog valójában Moszkvát sem érdekli, de kihasználta a ziccert egy kis erőfitogtatásra. Mellesleg Moszkvának - képletesen szólva - csak két esetben van baja a balti államokkal: ha van rajtuk sapka és ha nincs. Talán sokan nem értenek vele egyet, de az amerikai raké- tapajzs-telepítés miatti orosz felháborodás sem több műbalhénál. A legbutább orosz őrmester is tudja, hogy nem veszélyeztetheti Moszkva biztonságát, a hatalmas orosz nukleáris potenciált. A CFE-szerződés felmondásával való fenyegetőzés súlyosabb, szerencsére a katonai tervezők tudják, hogy betartása - különösen mióta a NATO közelebb került az orosz határokhoz - legalább annyira érdeke Oroszországnak, mint Nyugat-Európá- nak. Moszkvát inkább azok a feltételek irritálják, amelyekhez a NATO-államok a ratifikálást kötötték: ki kell vonnia csapatait Grúziából és Moldovából. A komoly támadások az energiafronton történnek, egy-egy olajvagy gázcsap elzárása az érintett országok számára nemcsak gazdasági, hanem biztonsági kérdés is. A hétvégi orosz-türk- mén-kazah gázvezeték-megállapodás a Gazprom egyéb akcióival együtt azt a célt szolgálja, hogy az unió gázimportjának döntő hányada Moszkva ellenőrzése alá kerüljön. Nos, a nemzetközi terrorizmus mellett ez a legkomolyabb biztonsági kihívás, amellyel az EU-nak a XXI. században szembe kell néznie. Hozzá kell még adni az említettekhez az új orosz szövetségesi politikát, elkötelezettségét az iráni atomprogramban, azt, hogy melegen tartja az ún. gáz-OPEC létrehozásának gondolatát, amelyben Irán is részt venne és így tovább. Sok esetben hasznos, hogy az unióban a karmesteri pálcát a német-francia tengely tartja kézben. Moszkvát illetően azonban bennük él az orosz medve mítosza, amelyet engedményekkel kell etetni, hogy kezes legyen. Hallgatni kellene a baltiakra és más kelet-európaiakra is, akiknek az a történelmi tapasztalatuk, hogy a medve ettől vérszemet kap.
