Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-12 / 108. szám, szombat
10 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 12. www.ujszo.com Demszky Gábor könyvet ír szlovákiai családja történetéről a XX. században - a családi levelezésből és a titkosrendőrségi jegyzőkönyvekből állította össze az anyagot A baloldaliságból való kiábrándulás könyve A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében nemrég úgy gondolták, javíthatná Kassa esélyeit az Európa Kulturális Fővárosa 2013 címért folyó harcban, ha Budapest főpolgármestere nyilvánosan támogatná e nemes törekvést. Ez a napokban meg is történt, sőt kiderült, hogy Demszky Gábor amúgy is ezer szállal kötődik a városhoz, hiszen gyerekként csaknem minden nyarat kassai nagyanyjánál töltött. JUHÁSZ KATALIN Öt év múlva egy franciaországi és egy szlovákiai kulturális fővárost választanak ki Brüsszelben, a nemzeti kormányok ajánlása alapján. Magyarországon tavaly Pécs győzött, megelőzve a fővárost is. Hogyan viselte ön ezt a tényt? Meg kell mondjam, nagyon sajnálom, hogy Budapest nem kapott lehetőséget, mert jónak tartom a pályázatot, amelyet benyújtottak. Viszont a pécsi anyag is kiváló, és remélem, hogy a benne szereplő merész ígéretek megvalósíthatóak lesznek. A kezdeményezés lényege, hogy minden évben két európai város kerül a figyelem középpontjába, ami kulturális, idegenforgalmi és gazdasági szempontból egyaránt fontos, nemcsak az adott város, hanem a szélesebb régió számára is. Jó példa erre az ausztriai Graz, amely épp ennek a „győzelemnek” köszönhetően került fel Európa kulturális térképére. Olyan kiváló, hosszú távon is működőképes kezdeményezéseket sikerült megvalósítaniuk, amelyek túllépik az egyéves pályázat kereteit, és évtizedeken át pozitív hatással lehetnek a régió életére. A kassai főpolgármesterrel való találkozón ön szóba hozta a kis nyelvek, illetve nyelvjárások identitásmegőrző szerepét a globalizálódó Európában, illetve a határok által széttépett családi kötelékek újrafelfedezésének és ápolásának fontosságát. Erre én vagyok az élő példa, a családom ugyanis apai ágon kassai. Épp a temetőből jövök, dédapám sírjától, aki vasutas volt, és 1929-ben halt meg itt Kassán. Egy korabeli vasutas família identitását nehéz megfogalmazni, hiszen oda költöztek az adott vonal mentén, ahová éppen rendelte őket a munkáltató. De leginkább kassainak tartották magukat, hiszen itt nevelték fel a gyermekeiket. Az én gyerekkoromat meghatározták a nagymamánál töltött nyarak, részben Kassán, részben pedig a közeli Hernádcsányban. Az unokatestvéreimmel magyarul beszéltünk, a környezet azonban alapvetően szlovák volt, ha a hemádcsányi szomszéd srácokkal kommunikálni akartam, meg kellett tanulnom néhány szót a nyelvükön. Apám, aki szlovák iskolába járt, a nagyanyjával csak németül tudott beszélni, az egyetemen aztán megtanult csehül és oroszul, majd angolul is. A Jancsó Miklós beszélt rá, hogy csináljunk ebből filmet. Már született egy forgatókönywázlat a kézirat alapján. soknyelvűség azóta is érték a családban, természetes számunkra, hogy több nyelvet kell beszélni ahhoz, hogy boldoguljunk a világban. Ez a kassaiság egy érzelmi dolog apámnál. A premontreiekhez járt, a gyermekkora meghatározta egész későbbi életét, és tulajdonképpen soha nem is vált igazán budapestivé. Milyen mértékben határozta meg az ön szlovákiai családja életét a huszadik század mozgalmas történelme? Mindig sokat küszködtek amiatt, hogy a nagyapám orosz hadifogoly volt, majd beállt vöröskatonának. Ráadásul 1925-ben Ede testvérével együtt az Interhelpo transzportjával elutaztak a Szovjetunióba, Kirgizisztánba, és ez a rosszul sikerült, romantikus baloldali kaland beárnyékolta egész későbbi sorsukat. Azt hitték, meg tudják csinálni a munkásparadicsomot, ehelyett nyomort, szegénységet és kizsákmányolást találtak. Négy év múlva visszamenekültek, átszöktek a határon, bebörtönözték, kommunista felforgatókként könyvelték el őket Csehszlovákiában. Emiatt aztán nehezen kaptak munkát, nagyon nehéz életük volt. Ezt a történetet igyekszem feldolgozni egy könyvben. Persze a reszlovakizációval, a kitelepítésekkel is foglalkoztam, hiszen ez a dráma nem sokkal később, 1945-ben kezdődött, és ugyancsak érintette a családomat. Apám, aki Budapesten tanult, ekkor kényszerült választásra: el kellett döntenie, hogy marad vagy visszamegy. Milyen műfajú könyvre számíthatnak az olvasók? Családtörténeti szociográfiára. Tényirodalomra, amely mögött ott a család életét meghatározó történelmi háttér. Az emberek vannak a középpontban, a környezetet inkább csak illusztrálni próbálom. Nincsenek benne kitalált részletek, de a feldolgozás módja irodalmias, nem pedig tudományos, azaz nem levéltárosként érdekelt engem ez a történet. Sok inteijút készítettem a családtagjaimmal, szerencsére öt nagynénim él még, a legidősebb 94 éves, a legfiatalabb pedig 72, és persze itt az apám, aki idén tölti be a nyolcvanat. Az ő elbeszéléseikből, a családi levelezésből, plusz a titkosrendőrségi jegyzőkönyvekből állítottam össze az anyagot. Mennyire tipikus, illetve mennyire egyedi ez a történet? Szerintem tipikus a korra, mert sok családban zajlottak hasonló kalandok. A több százezer hadifogolyból például, akiket a monarchiából hurcoltak el az oroszok, több tízezer állt be vöröskatonának. Akiknek nem voltak negatív élményeik ezzel kapcsolatban, úgy jártak, mint az én rokonaim, mert bíztak benne, hogy nem eshet bántódá- suk. Nagyapám és Ede nagybátyám olyan szegények voltak, hogy nem lehettek szövetkezeti tagok, mert nem tudták befizetni a részüket. Ezért csak alkalmazottak voltak, például németet tanítottak Taskent- ben. Nagymamám gyönyörű leveleket írt haza, amelyekből az ottani életkörülményekről is képet kaphatunk. Ezért úgy gondoltam, kár lenne, ha elveszne ez a történet. A család másik ágának egy tagja viszont zsidókat mentett Pozsonyban, 1945-ben menekülnie kellett, Pesten lett ügyvéd, ott is halt meg. Ő viszont konzervatív volt, tehát a családomon belül is megvan a po larizáció, méghozzá mindmá ig. Közös vonás, hogy nálunk mindenki mindig a végsőkig ment el. Min dent más tervezett helyettük, ők pedig megcsinálták, véghez vitték, akár úgyis, hogy fejjel mentek a falnak. Úgy tudom, már el is adta a készülő könyv megfilmesítésének jogát. Jancsó Miklós beszélt rá, hogy csináljunk ebből filmet, Már született egy forga tókönywázlat a kézirat alapján, amin azért még dől goznia kell valakinek legalább fél évig, mert én nem értek a forgatókönyvíráshoz. Az a tervünk, hogy a könyvvel egy időben, vagy kicsivel a megjelenés után a film is elkészüljön. A polgármesterségem végére igyekszem befejezni a könyvet. Nem kevés munka van vele, mert sok a helyszín, sok á forrás, több ezer oldalnyi dokumentumot kell áttanulmányoznom. Már három éve dolgozom rajta hétvégeken, illetve a szabadságok alatt. Gondolom, a szakirodalom is „soknyelvű”. Igen, szlovák, cseh, orosz, kirgiz nyelvű dokumentumokat gyűjtöttem össze, és vannak persze segítőim, többek között itt, a kassai levéltárban is. Nem tudom, mennyire lesz érdekes mások számára a végeredmény, de biztos vagyok benne, hogy egy jó film lehet belőle. Egy jó kalandregény is lehetne belőle, de nem tudok és nem is akarok fikciót írni. Nyilván arra is vigyáznia kell, hogy a könyv ne legyen túlságosan „politikus”. Ellen tud állni ennek a kísértésnek egy olyan szerző, aki évtizedek óta pártpolitikával foglalkozik? A legnagyobb probléma, hogy ez tulajdonképpen a baloldaliságból való kiábrándulás könyve. A történet legfontosabb vonulata számomra az, hogy hogyan leszEgy „író-olvasó találkozó“ Márai Sándor kassai szobránál (A szerző felvételei) nek baloldaliak a családtagjaim, majd hogyan ábrándulnak ki 1968-ig, amikor befejeződik a könyv. Ezzel a saját múltamról is véleményt alkotok, ami a magyar- országi jobboldal számára nyilván jó szaftos téma lesz, bár ez lényegtelen, mert ők mindent meglehetősen sajátosan értelmeznek. Balol- daliság alatt természetesen az eredeti, marxista-kommunista eszméket értem. Bár a leszármazottak azt mondják, hogy ez a bizonyos A nyugdíjasok többsége kvázi retteg. Nem tudják, mi lesz velük. Ráadásul nem igazán bíznak a kormány reformjaiban sem. Ede nagyon fogékony volt az új dolgokra. Érdekelte őt a feminizmus, a zöld mozgalmak, a természetes gyógymódok, minden, ami a mai szóhasználattal élve alternatív vonulatnak számít. Most, hogy sikerült alaposabban megismernie felmenői életét, mit gondol, mennyi maradt meg önben az ő tulajdonságaikból, természetéből? Amikor beléptem a politikába, apám sokszor mondogatta, hogy üyesmiből már számos probléma volt a családban, nézzek csak utána, mi minden történt például a Demszky Edével. A nyughatatlan- ságomat, az új eszmék iránti vonzódásomat talán tőle örököltem. Ugyanakkor viszont a szüleim nagyon hittek a 68-as reformkommunizmusban, a decentralizációban, az új gazdasági mechanizmus működőképességében. Nem tartoztak a szigorúan vett nomenklatúra élvonalához, de közgazdászokként végrehajtói szerepben dolgoztak a reformok sikere érdekében. A mai helyzetet egy kicsit nehezen tudják értelmezni, mert ők ezt az országot a magukénak érzik. Én is úgy nőttem fel, hogy ez az ország a miénk. Nem a kommunistáké, hanem a népé. Felelősek vagyunk azért, ami itt történik. A szüleim gondolkodása tulajdonképpen a polgári gondolkodásnak felelt meg, bár akkoriban azt mondták róluk, hogy kommunistaként gondolkodnak. Mmd a mai napig felelősséget éreznek, aggódnak az ország jövőjéért, bele akarnak szólni a folyamatokba, úgy érzik, joguk van tudni mindenről, ami történik. „Amikor beléptem a politikába, apám sokszor mondogatta, hogy ilyesmiből már számos probléma volt a családban“ Számomra pont ezért abszurd az a kettéosztottság, ami ma Magyarországot jellemzi. Mindig keserűen mosolygok, ha valaki Budapesten döngeti a mellét, mondván, hogy ő magyar. Mert hát mi más lenne? Szerintem itt Kassán nagyobb érdem magyarnak lenni, mint odaát.... Ebben egyetértünk. Én is, és a szüleim is nagyon rosszul viseljük a kettészakadtságból adódó gyűlöletet, azt hogy a barátok egy része az „ellentétes oldalon” van, mi pedig ezen, hogy régi ismerősök nem beszélnek egymással, hogy Viktor tudatosan azon dolgozik, hogy ne legyen átjárás és kommunikáció a két oldal között. Ez az egész igencsak megviseli a szüléimét, akik egyébként még nálam is jobban informáltak, hiszen velem ellentétben van idejük mindent elolvasni, megnézni, követni. A mai nyugdíjasok többsége kvázi retteg. Nem tudják, mi lesz velük. Ráadásul nem igazán bíznak a kormány reformjaiban sem, illetve sosem hittek ebben a stratégiában. Minden fajta szélsőségtől rettegnek, hiszen a múltban többször megélték, hová vezetnek, nülyen következményekkel járhatnak a szélsőséges indulatok. Hogy mást ne mondjak, apám bicikliről nézte végig Kassa bombázását. A főposta közelében volt, amikor megjelent a két jelzés nélküli repülőgép, és ledobták a bombát. Jól emlékszik rá, hogyan kezdődött a háború, később pedig hogyan kellett a zöldhatáron átszök- dösnie, hogy Miskolcon magyar iskolába járhasson. Mit szokott mondani a szüleinek, ha megkérdezik, hová fajulhat, merrefelé irányul ez a megosztottság? Szerintem ezt a feszültséget már nem lehet sokáig fenntartani. Sok minden múlik azon, hogyan alakul az ország gazdasága, milyen mértékben sikerül végrehajtani a reformokat. El tudok képzelni egy gazdasági-társadalmi konszolidációt, ami persze a választási eredményeket is jelentősen befolyásolni fogja. Ma egyértelmű, hogy a baloldal politikailag rosszul áll. Gyurcsány Ferenc bizalomvesztése is közrejátszik ebben. A liberálisok is meglehetősen gyengék, a koalíción belül akkor tudnának markánsan „különbözni”, ha a reformok, főleg az egészségügyi, államháztartási reform zászlóvivőivé tudnának válni. A választások viszont még nagyon messze vannak, ezért nem merek jóslásokba bocsátkozni...
