Új Szó, 2007. május (60. évfolyam, 100-124. szám)
2007-05-11 / 107. szám, péntek
ww.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁJUS 11. Vélemény és háttér 7 TALLÓZÓ BERLINER ZEITUNG Észtország szándékos destabi- lizálását célzó törekvésekkel vádolta Oroszországot Urmas Paet külügyminiszter, hangoztatva, hogy Moszkva megengedhetetlen módon beavatkozik a kis balti állam belügyei- be. Kijelentette: az észt hatóságok bizonyítékokkal rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy a szovjet háborús emlékmű áthelyezésével kapcsolatban Tallinnban kitört zavargásokat Oroszország irányította. „Ha egy orosz parlamenti delegáció tallinni látogatását azzal a követeléssel kezdi, hogy mondjon le az észt kormány, akkor semmi kétség nem fér Moszkva hosszabb távú céljaihoz” - vélte Paet.- A látszat csal, Dracula úr! Engem szlovák egészségügynek hívnak, és már réges-régen kiszívtak! (Peter Gossányi karikatúrája) *\z emigránsok sok hírességet adtak Franciaországnak, most mégis szigorú bánásmódot ígérnek nekik Sarkozy, a bevándorló elnök A magyar és görög zsidó szülők gyermeke, Nicolas Sarkozy egy olyan országnak lett az államfője, ahol becslések szerint a lakosság egyharmada maga is bevándorló vagy egykori emigránsok leszármazottja. Paradox módon népszerűségében és megválasztásában kulcsszerepet játszott, hogy határozott fellépést ígért az illegális migráció és a bevándorló fiatalok bűnözése ellen. GÁL ZSOLT Az európai államok közül Franciaország egyedülálló bevándorlási múlttá tekint vissza, már a XIX. század második felében megindult a nagyarányú migráció a gall kakas országa felé. Az első világháború előtt 1,33 millió külföldön született vagy külföldi állampolgárságú lakos élt Franciaországban, főként a környező, mediterrán országokból (Olaszország, Spanyolország) a jobb munkalehetőségek miatt bevándorolt emberek, de Párizs már ekkor a politikai menekültek központjává kezdett válni. A két világháború között gyorsan emelkedett a külföldiek száma, már 1926-ra megduplázódott, több olyan év is volt, amikor Franciaország több bevándorlót fogadott be, mint az Amerikai Egyesült Államok. 1945 után a gazdasági fellendülés máig dicsőséges harminc éveként (Les Trente Glorieuses) emlegetett korszakában tovább erősödött a migráció. A gyarmatbirodalom összeomlása után, mintegy másfél millió európai (főleg francia) származású lakos települt át Franciaországba, de százezrével jöttek a korábban az ország védelmét élvező algériai zsidók és az algériai polgárháborúban a franciák oldalán harcoló arabok (az ún. harkik) is. Emellett portugál, spanyol, olasz, észak-afrikai arab és török vendégmunkások hullámai táplálták a növekvő gazdaság munkaerőigényét. Az 1973-as olajválság okozta gazdasági nehézségek miatt a francia kormány leállította a vendégmunkások toborzását, a migráció azonban nem állt le, csak átalakult, ezentúl főleg a munkások házastársai, gyermekei, rokonai érkeztek családegyesítés címén. Az 1980-as évektől egyre erősödött a menekültek bevándorlása és az Afrika felőli illegális migráció. Az 1999-es népszámlálás 5,32 millió külföldön született és/vagy külföldi állampolgárságú lakost talált az országban, ez az 58,5 milliós összlakosság 9,1%-át jelentette. Ez a szám azonban nem tartalmazza a bevándorlók már Franciaországban született utódait, akik francia állampolgárok. Becslések szerint jelenleg a franciák csaknem egyharmada bevándorló vagy legalább egy bevándorlónak a gyermeke vagy unokája. A bevándorlók amellett, hogy segítettek a francia gazdaság munkaerőigényének kielégítésében, számos hírességet is adtak az országnak. Gondoljunk csak az énekesek és színészek egész sorára: Charles Aznavour örmény, Yves Montand és Lino Ventura olasz, Jean Reno spanyol, Maurice Chevalier vagy Johnny Hallyday (eredeti nevén Je- an-PhUippe Smet) belga származására. A francia futballválogatottta vetett pillantás is tanulságos lehet, de immár az ország elnöke is apai ágon magyar, anyai ágon görög zsidó bevándorlók leszármazottja. És ez még nem minden, hiszen számos francia nemzetiségű jelentős személyiség is az egykori gyarmatokon született. Kezdhetjük a sort mindjárt Sarkozy kihívójával, a szocialista párti elnökjelölt Ségolé- ne Royallal, aki a szenegáli Dakarban látta meg a napvilágot. Ha a francia történelemre, kultúrára és identitására ekkora hatással volt a migráció, ha a bevándorlók ilyen sokrétűen járultak hozzá az ország fejlődéséhez, akkor hogyan lehetséges, hogy a franciák többsége egy olyan elnökjelöltre szavazott, aki a bevándorlás korlátozását ígérte? A válasz a bevándorlók összetételében és a gazdasági, munka- e’rőpiaci folyamatokban keresendő. A második világháború előtt a bevándorlók túlnyomó többsége Európából érkezett, ők könnyebben be tudtak illeszkedni a francia társadalomba. Az 1960-as évek óta azonban fokozatosan az észak-afrikai arab, a szubszaharai fekete, az indokínai és török bevándorlók kerültek többségbe. Ők már csak bőrszínüket tekintve, kulturálisan és vallásilag is jelentősen elütnek a többségi társadalomtól. A legtöbb gondot a hagyományosan katolikus, ám mára jórészt teljesen szekularizált Franciaországban a muszlint országokból származó lakosok integrációja okozza. Olyan problémák vetődnek fel, mint a po- ligám házasságok, női nemiszerv- csonkítás, kényszerházasságok vagy a legnagyobb nyilvánosságot kapott fejkendőviselés az állami iskolákban. Az integrációs problémák gyökerei azonban főleg gazdasági jellegűek. A bevándorlók előző hullámai főként dolgozni érkeztek Franciaországba. Az elmúlt évtizedekben a migráció fő csatornái a családegyesítés, a menekültek beáramlása és az illegális bevándorlás voltak, miközben a gazdaság nem volt képes elegendő új munkahelyet teremteni, a munka- nélküliség 1974 óta mindig meghaladta a 7,5 %-ot. Az elővárosi bevándorlócsaládokban született arab és fekete fiatalok körében 30- 40% az állás nélküliek aránya, az elmúlt másfél évtizedben gyorsan növekedett a „városi erőszaknak” elkeresztelt bűnözés az általuk lakott negyedekben. A népszerű Nicolas Sarkozy a régi bevándorlást személyisíti meg, azt a migránst, aki sokat tett az országért és sokat köszönhet neki, amiért hálás is. Egyben azt ígérte, hogy fellép az új típusú bevándorlás által okozott problémák ellen: rendet teremt az elővárosokban, leállítja az illegális migrációt, az idáig „elszenvedett” bevándorlást az ország számára hasznossá alakítja. Emellett nyíltan elítélte az országgal és különösen annak képviselőivel (rendőrség, tűzoltók, tanárok) szemben ellenséges fiatalokat, kijelentve, hogy akinek nem tetszik Franciaország, nyugodtan elmehet. A franciák többsége benne látta meg a vezetőt, aki szembe mer nézni a gondokkal, nevén nevezi azokat és nem a szőnyeg alá söprésükben jár az élen, mint az eddigi politikai elit. politikának 1997-ben elsöprő választási győzelem lett az eredménye. Állítólag a jobb médiaszemélyiségnek tartott Blair és a jobb stratégának bizonyuló Brown a választások előtt megegyeztek, hogy pár év múltán Blair átadja a hatalmat Brownnak, a pénzügyminiszternek azonban tíz évet kellett várnia arra, hogy a Downing Street 11. alól a 10- es számba költözhessen. Tony Blair tíz év miniszterelnökséget és három győztes választást követően (1997, 2001,2005) távozik a párt és a kormány éléről. Az ország egykor volt legnépszerűbb politikusa az utóbbi években - leginkább az iraki háború okán - egyre inkább veszített népszerűségéből, (m) Tony Blair harmadikutas politikájával új arcot adott az európai baloldalnak Távozik a „Labour Gorbacsovja” PORTRÉ Tony Blair brit miniszterelnök tegnap bejelentette, hogy június 27-én benyújtja lemondását a királynőnek. Blair 1997 májusa óta vezette a szigetország kormányát, utódja minden valószínűség szerint Gordon Brown pénzügyminiszter lesz. Anthony Charles Lynton Blair 1953. május 6-án született a skóciai Edinburgh-ban. Jogi tanulmányait 1975-ben az oxfordi St. John’s College-ban fejezte be, majd ügyvédként a szakszervezetekkel és a foglalkoztatással kapcsolatos jogra specializálódott. 1980-ban nősült meg, felesége a jogász végzettségű Cherie Booth. O volt az, akinek a hatására bekapcsolódott a politikába is: 1983-ban választották meg Sedgefield parlamenti képviselőjének. Pártbéli karrierje a kilencvenes évek elején kapott lendületet. 1994. július 21-én megválasztották a Munkáspárt vezetőjévé. 1997. május 2. óta miniszterelnök, 2000 januárjától a Szocialista Internaci- onálé végrehajtó bizottságának tagja, 2003. október 28-a óta a Szocialista Internacionálé egyik alel- nöke. Tevékenységét több kitüntetéssel ismerték el, többek között 1999-ben megkapta a németországi Károly-díjat. A Munkáspárt legkevésbé baloldalinak tartott elnöke és legfőbb stratégái (Gordon Brown, Philip Gould, Alastair Campbell) a kilencvenes években új utakra vezették a pártot. Az amerikai gyökerekkel bíró harmadik út politikáját átvéve modernizálták az akkor már 15 éve ellenzékben lévő Munkáspártot: a .J.abour Gorbacsovjaként” is emlegetett Blair végrehajtotta a Munkáspárt történetének addigi legnagyobb átalakítását, amelynek fő eleme volt a „köztulajdon” melletti elkötelezettség 1995-ös törlése a pártprogramból. Emellett befejezte a munkáspártbeli hagyományos szakszervezeti befolyás leépítését is (csökkentette a szakszervezetek szavazati arányát, s megszüntette a blokkszavazás intézményét). Az új arculatnak és lendületes KOMMENTÁR Jahnátek Tours MOLNÁR IVÁN Robert Fico moszkvai látogatásán tett nyüatkozataival feltette a lécet a többi kormánytagnak. Az amerikai rakétapajzs kritizálásával, a széles nyomtávú orosz vasút Pozsonyig történő kiépítésével, Putyin vállveregetésével a szlovák kormányfő újra bebizonyította, hogy ha tőle függött volna, Szlovákia most európai uniós tagállam helyett a Szovjetunió egyik utódállama lenne. Ezt ugyan már nem érheti el, a legbefolyásosabb miniszterein keresztül azonban szeretne ehhez a lehető legközelebb kerülni. És persze a miniszterei mindent megtesznek azért, hogy a főnökük álmai valóra váljanak. Az egyik leghűségesebb „alattvalónak” ebből a szempontból a gazdasági miniszter számít, akinek valószínűleg sok álmadan éjszakát okoz a kormányfő baloldali álmainak a valóra váltása. Fáradozásai azonban nem hiábavalóak. Ľubomír Jahnátek e héten igazán ereded ötiettel állt a kományfő elé: vezessük be Szlovákiában is az üdülési csekkeket! Kényszerítsük rá az embereket, hogy a szabadságukat ne külföldön, hanem itthon töltsék! Lendítsük fel a hazai turizmust! A kérdést, hogy honnan szerezzünk pénzt az utazási csekkek bevezetésére, Jahnátek nagyon gyorsan megválaszolta. Szerinte a gazdasági tárca költségvetése nem teszi lehetővé, hogy akár egy fillért is adjanak erre a célra, így az egészet a költségvetés egyéb forrásaiból kellene fedezni. Jövőre erre 100 millió, az utána következő két évben pedig további 50-50 millió koronára lenne szükség. Persze bármilyen módon is finanszírozzák majd a rendszert, a szükséges összeget az adófizető állampolgároktól csikaiják ki. Magyarul, a tőlünk elvett pénzből újra a baloldali „elvtársak” határozzák majd meg, hogy hová utazhatunk. A különbség az 1989 előtti és a jelenlegi rendszer között csupán az, hogy a kormányt azok a hazai idegenforgalmi cégek befolyásolják, akiknek a magas áraik és a silány szolgáltatásaik miatt nem megy az üzlet. Ha Jahnátek valóban a lakosság érdekeit venné figyelembe, akkor a hazai szállodaiparban és turizmusban vállalkozóknak csak annyit üzenne, hogy vegyék fel a harcot »külföldi konkurenciával. Vagy emeljék az általuk nyújtott szolgáltatások színvonalát, vagy csökkentsék az árakat. A szlovák lakosság ugyanis - még ha a gazdasági miniszter ezt is gondolja - nem hülye. Ha ugyanolyan összegért nyaralhat a görög tengeiparton, mint a Magas-Tátrában, akkor inkább az előbbit választja. Es ezen nem segítenek az utazási csekkek sem. Ha a gazdasági tárca mégis úgy gondolja, hogy jó ötiet utazási csekkekkel segíteni a hazai idegenforgalmon, akkor ugyanígy segíthetne a többi hazai ágazaton is. Szívesen látnánk a hazai élelmiszerekre, bútorokra és egyéb termékekre kiadott csekkeket. Ellenkező esetben azt gondolhatnánk, hogy a kormány az egyik vállalkozói csoportot kivételes helyzetbe juttatja. Még szerencse, hogy egy magát baloldalinak nevező, az esélyenlőségért kiálló kormány számára ez elkép- zelheteden. Vagy mégsem? JEGYZET Mindenki egyért KÖVESDl KÄROLY Amikor a Pátria rádió egykori igazgatója az Ifjú Szivek mostani igazgatója lett, megállt a kés a levegőben. Mindenki sejtette, hogy valami elkezdődik. Aki nem sejtette, annak mostanra vüágossá vált. S mert a kinyomott fogkrémet nem lehet visszagyömöszölni a tubusba, egyre nyilvánvalóbb, hogy megint szegényebbek leszünk egy intézménnyel, mert a Sziveknek most már annyi, állítson bárki bármit. Négy-öt hónap hatalmi szemforgatás és vag- dalkozás elégnek bizonyult hét év szakmai munkájának szétverésére. Az ominózus pályázatról egy sztori jut eszembe a hetvenes évekből. Akkortájt az egyik pozsonyi nyomdában dolgoztam korrektorként. A nyomda akkori igazgatója valószínűleg a kommunista polihisztorok mintapéldánya lehetett, mert miután tarthatadan- ná vált az alkoholizmusa, és harminckilós csomaggal kirakták a nyomda elé, menjen isten hírével, véletíenül arra járt valaki a pártközpontból (lehet, hogy valamelyik ivócimborája), megesett rajta a nagy szívé és átvitte a Palma nevű, kozmetikumokat gyártó üzembe. Mert a jó elvtárs egyformán ért a rotációshoz és a szappanfőzéshez. Igazgató elvtárs ott szivornyázhatott tovább, természetesen ott is igazgató elvtársként, szakmai rátermettsége és elhivatottsága biztos, borgőzös tudatában. Akkoriban így mentek a dolgok. Mostanában meg ugyanúgy, csak megfelelő kormány és megfelelő akarat kell hozzá. S némi reminiszcencia, a régi idők visszaböfögése. A régi és az új sztori között csak annyi a párhuzam, amennyi nyilvánvalóan látszik belőle: a vezető akkor is vezető, ha mindenki beledöglik a vezetésébe. Igaz, új figurákat kell eljátszani, az őt pajzsra emelő csapatot (bizottságot) többször meg kell változtatni, legalább háromszor, négyszer, hogy biztos legyen a borítékolt eredmény. Mert ott kezdődött a Szivek Waterlooja. Nem tudom, szellemi közösségünkben mikor esik le a tantusz, de tartok tőle, hogy le sem esett. Ha leesett, túl kicsit koppant. Az idő kerekét ugyanis nem lehet visszaforgatni, és az Ifjú Szivek néptáncegyüttesből nem lehet Moj- szejevet fabrikálni. Nem lehet hatalmi szóval, régi koncepciókat fabrikálva lerombolni azt, amire büszkének kellene lennünk. Mindenesetre felháborító, hogy több évtized küzdelme, keserűsége után ismét érvényre juthat a mindenki egyért elv és a szappanfőző nyomdász modellje. A minisztérium (a miniszter) pedig úgy tesz, mintha köze sem lenne a dolgokhoz, a boldog hozzá nem értés biztos tudatában nézi, hogyan esik szét egy kisebbségi intézmény. Vagy mégis tud valamit a miniszter? Lehet, hogy ez volt a cél?
