Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-16 / 87. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 16. www.ujszo.com Kurt Vonnegut: Használjanak fényvédő krémet A halál: semmiség ÚJ SZÓ-ÖSSZEÁLLÍTÁS A forgatókönyv mindig azonos: először ellenzik, aztán megszokják, végül megszeretik, és büszkélkednek vele Megnyílt az új nemzeti színház * A főbejárat előtti tér meglepően hangulatos 84 éves korában elhunyt az az író, akiről a brit The Guardian napilap azt írta: a legfeketébb fekete humor. Pedig nem is volt fekete a humora, pusztán viccelődni tudott olyan témákkal is, mint a halál. Akár a saját halálával is. Az alábbi idézetek Kurt Vonnegut Időomlás és a Halálnál is rosszabb című könyveiből, valamint a Massa- chusettsi Műegyetemen 1997- ben elhangzott avatási beszédéből származnak. Sokan úgy tartják, hogy a humor (a tanárok poénkodását leszámítva) önvédelmi eszköz, és csupán a leginkább bántalmazott és legelnyomottabb kisebbségeknek szabadna alkalmazniuk. Számukra nyilván nagyon furcsa, hogy én, az iskolázott, a középosztálybeli, a német származású, szünet nélkül tréfálkozom. Évekkel ezelőtt részt vettem egy bar micván, ahol Sidney Lumet, a filmrendező azt kérdezte tőlem, hogy holland vagyok-e vagy dán. Halkan, hogy csak a számról tudja leolvasni, ezt feleltem: „náci”. Lumet nevetett. * * * Néhány évvel ezelőtt a Humanista Egyesületnek Dr. Asimov emlékére tartott ünnepi ülésén beszéltem. „Isaac most fent van a mennyben”, mondtam. Ez volt a legmókásabb, amit humanista hallgatóságnak mondhattam. Hemperegtek a röhögéstől. (...) Majd ha én, Isten ne adja, meghalok, remélem valami pojáca azt mondja rólam: „Ő most fent van a mennyben.” * * * Szeretek aludni. Egy másik könyvemben közzétettem egy régi zenére írt rekviemet, amelyben azt mondom, nem is volna rossz a túlvilági életben mindenkinek szép álmokat kívánni. Semmi szükségét nem látom fent az égben további kínzókam- ráknak és bingójátszmáknak. * * * A feleségem szerint rettentő jó fej vagyok. Téved. Szerintem egyáltalán nem vagyok rettentő jó fej. Hősöm, George Bemard Shaw, szocialista, agyafúrt és humoros drámaíró, nyolcvanas éveiben azt mondta, ha őt okosnak tartják, szívből szánja azokat, akiket butának tartanak. Hosszú élete végén mondta, végre kellőképpen bölcs, hogy mint viszonylag megfelelő hivatalsegéd szolgáljon. Mintha csak magamat hallanám. Amikor London városa ki akarta tüntetni Shaw-t a város érdemrendjével, köszönettel közölte, hogy ő azt már régen odaadományozta magának. Én elfogadtam volna. Remélhetőleg felismertem volna az alkalmat egy világméretű viccre, de soha meg nem engedtem volna magamnak, hogy viccelődésem kapcsán valaki úgy érezze magát, mint akit a kutya kiokádott. Legyen ez a sírfeliratom. * * * Az is lehet, hogy menekültünk a végzetes vonzás - nem a gravitációé, az ott van mindenütt, hanem a Crown Hill-temetőé - elől. Crown Hill megkapta Aliié nővéremet. Jane-t (a felesége - a szerk. megj.) nem kapta meg. Nem fogja megkapni Bernie bátyámat sem. Engem sem kap meg. * =k Ha száz év múlva a repülő csészealjak vándorai, vagy az angyalok, vagy bárki idejönne, és mondjuk, az illetőknek esetleg azt kellene látniuk, hogy eltűntünk mis is, akárcsak az ősgyíkok, akkor talán ezt kellene üzennünk a számukra, jó nagy betűkkel, felvésve a Grand Canyon falára: VALÓSZÍNŰLEG MEGMENE- KELHETTÜNK VOLNA, DE ÁTKOZOTTUL LUSTÁK VOLTUNK AHHOZ, HOGY IGAZÁN MEGPRÓBÁLJUK Egy öreg trotty javaslata ez. Sőt, hadd tegyük hozzá: ÉS ÁTKOZOTTUL GYARLÓK Szóval, megöregedtem én is, de a függöny nem csak nekem gördül le. Mindenkinek legördül. Ez aztán az udvari asztronómia, ugyebár? * * * A legszárnyalóbb fantáziájú tudós sem tud olyan módszert feltalálni, amivel a halott ember még halottabbá tehető. Tehát nem kell aggodalmaskodniuk, hogy mi lesz, ha hidrogénbombát dobnak önökre, ez is csupán szokványos halálfélelem. Semmi újdonság sincs benne. Ha nem találták volna fel a hidrogénbombát, a halál akkor is megtalálná önöket. És mi más a halál, mint az élet hiánya? Ha a halál a feje tetejére áll, más akkor sem lehet. A halál: semmiség. Minek ez a nagy felhajtás körülötte? Emeljük a tétet, ahogy a kártyások mondják. Beszéljünk a halálnál is rosszabb sorsokról. (...) Nem gondolom, hogy majd bennünket is keresztre fognak feszíteni. Semelyik szóba jöhető ellenségünknek sincs ehhez elég ácsmestere. * ❖ * Hölgyeim és Uraim, idei végzősök! Használjanak fényvédő krémet. Ha a jövőt illetően csupán egyetlen tanácsot adhatnék, az a fényvédő krém lenne. A fényvédő krém hosszú távú áldásait a tudósok igazolták, viszont a többi tanácsomnak nincs egyéb alapja, mint saját összekuszáló- dott tapasztalásaim. Ezeket most szétosztogatom. (...) Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi. Az Önök életében az igazi bajok olyan dolgok lesznek, amelyek szorongó elméjükben még soha nem bukkantak a felszínre, de egyszer, valamely álmos keddi délután, úgy négy óra felé majd elsötétítik a látásukat. Minden nap csináljanak valamit, amitől rettegnek. Énekeljenek. Törődjenek a más emberek érzéseivel. Ne tűrjék, ha más emberek nem törődnek az Önök érzéseivel. Használjanak fogselymet. Ne pazarolják az idejüket féltékenykedésre. Egyszer elkésnek vele, másszor meg még korai. A verseny hosszú, és a végén kiderül, hogy magad voltál az ellenfél. Ne dobják ki régi szerelmes leveleiket. Dobják ki a folyószámla-kivonataikat. (...) A tanács a nosztalgia megnyilvánulási formája. A tanácsadás pedig horgászás: a hulladékból kikotorjuk a múltat, letörölget- jük, a rút részeket átmázoljuk, és újra felhasználjuk, többért, mint amibe kerül. És hallgassanak rám: használjanak fényvédő krémet. Végre megnyitotta kapuit a sokak által sokáig nem kívánt gyermeknek tekintett új színház. Ahogyan közel- gett a megnyitás napja, úgy halkultak el a rosszalló hangok, sőt néhány vehemens ellenző a sajtóban meakul- pázó önkritikát gyakorolt. Szombatra már csak a lelkesedés, az eufória maradt. VOJTEK KATALIN De ezen nincs mit csodálkozni, így van ez minden új, domináns épülettel. A forgatókönyv mindig azonos: először ellenzik, támadják, aztán megszokják, végül megszeretik, és büszkélkednek vele. A Szlovák Nemzeti Színház új épületének elfogadását ráadásul a rendszerváltás is nehezítette: az emberek hajlamosak voltak úgy tekinteni rá, mint a régi rendszer uraira jellemző megalománia megtestesülésére, már csak azért is, mert szellemi atyja a rendszer ideológusa, Vasil Bil’ak volt, 1959- ben mint oktatásügyi és kulturális megbízott elsőként ő jött az új nemzeú színház gondolatával. De míg a szocializmus alatt az ellenző vélemények nem kaphattak volna teret, az elmúlt években főleg ezek nyertek publicitást. És mint ilyenkor szokásos, kevés volt a szakmai megalapozottságú érvelés, annál több az indulat és az előítélet. Hogy valóban kinőtte-e a régi épületeit a Szlovák Nemzeti Színház három együttese, a drámai, az opera és a balett, azt csak a jövő mutatja meg. A számadatok tükrében úgy tűnik, hogy csak az együttesek nőtték ki, nem maga a város. Erre látszik utalni az a tény, hogy az opera- és balettelőadások színhelyéül szolgáló terem nézőtere 901 férőhelyes. Ami annyit jelent, hogy pár hely híján azonos az 1886-ban megnyitott régi épület eredeti kapacitásával, amelyet aztán csaknem 300-zal csökkentettek a hatvanas években végrehajtott rekonstrukció során. Persze, vethetjük ellen, a múlt század fordulóján még alig volt egyéb szórakozási lehetőség, mint a színház, kellett az ezer férőhely, ma viszont már más a helyzet. Erre viszont az lehetne az ellenérv, hogy 1886 óta Pozsony lakosságának száma vagy hatszorosára duzzadt. Ez igaz, de ma is csak az utazási irodák toborozta osztrák kultúrtu- ristáknak köszönhetően telik meg rendszeresen a nézőtér az opera- és balettelőadásokon - lehetne tovább argumentálni. Hogy így lesz-e ezután is, ez is a jövő titka. Mindenesetre megjósolható, hogy az új színház az első évadjaiban teltházakat fog vonzani, mert mindenki látni akarja a sok vitát kavaró épületet, „a szlovák művészet katedrálisát”, ahogy a népszerű színésznő, Mária Kráfovičová nevezte. Tulajdonképpen egy régi épületet veszünk át - nyilatkozta a minap Silvia Hron- cová, a Szlovák Nemzeti Színház főigazgatója. Igazat mondott, hisz még 1979-ben írták ki az épületre a pályázatot, amelyet 1980-ban értékeltek ki: a beérkezett 53 közül a legjobbnak Peter Bauer, Martin Kusý és Pavol Paňák közös tervét ítélték. 1984-ben kezdték meg az előkészítő munkálatokat, az építkezést pedig 1986-ban. Huszonegy év telt el azóta, és néhány műszaki megoldás felett eljárt az idő. A hibákat (például a rossz forgószínpadot) most, menet közben, de főleg a nyári szünetben kell helyrehozni. Külsejét tekintve az új épület korántsem idéz katedrálist, inkább irodaházat, de a főbejárat előtti tér meglepően hangulatos. Szombaton itt zajlott a megnyitó a meghívottak és kíváncsiskodók hatalmas tömege előtt. Az Éva Jaczová Tánckonzervatórium leendő táncosai fekete mezben, kezükben égő fáklyával, mozdulatlanul állták végig, a hófehérbe öltözött, élőképeket alkotó lánynövendékek úgyszintén. Miután Ivan Gašparovič köztársasági elnök elvágta a kifeszített szalagot, Richard Strauss szimfonikus költeménye, az Also sprach Zarathustra hátborzongatóan felemelő kezdő taktusaira lehullt a bejáratot eltakaró fekete lepel. A bejárat fölötti erkélyen három, a velencei karneválok álarcosait idéző, mozdulatlan alak vált láthatóvá, köpenyükön „opera”, „színjátszás” és „balett” felirattal. A meglepetések ezzel még nem értek véget, gongütésre hirtelen magasba szökkent a víz a tér közepén álló szökőkútból, Peter Rollernak a környezetbe harmonikusan illeszkedő alkotásából. A betóduló közönség most már birtokba vehette az épületet. A túl steril, hideg földszint után az emeleti foyer-k kifejezetten emberlép- tékűek, kellemes benyomást keltenek. A „légkör-barátságosító” hatást fokozza a vörös szőnyeg, ez a szín dominál a tágas nézőtéren is, ahol vörösek a zsöllyék. Páholyok nincsenek, még elnöki páholy sincs, így a köztársasági elnöknek az ötödik sorból, a körülötte ülőket felugráltatva kellett kikászálódnia, hogy elmondja ünnepi színházköszöntőjét. Előzőleg még be is kellett vonulnia, ami kissé kínosra sikeredett. Bejött a zenekar, befutott a dirigens, Rastislav Štúr is, de nem fordult a zenekar felé, hanem arccal a közönségnek megállt, és barátságosan mosolygott, így mosolygott hosszú percekig, míg végre bejött Süvia Hroncová főigazgató és Marek Maďarič kultuszminiszter. Most már hárman álltak és mosolyogtak a feszült csöndben. Végre egy határozott bariton beleszólt a hangosbeszélőbe: „Hölgyeim és uraim, megérkezett Ivan Gašparovič államelnök úr és neje”. Fanfáros bevonulás, a közönség feláll, taps, elnöki nyomulás az ötödik sor közepére. Lehet, hogy a páholy kevésbé demokratikus, de elegánsabb. „Az állam ajándéka a nemzetnek, vagyis a nemzet ajándéka önmagának” parafrazálta a prágai nemzeti építésekor elterjedt „Národ sobé” jelszót beszédében a köztársasági elnök. Hroncová és Maďarič a nemzeti színház nemzetet összetartó erejét hangsúlyozták, kifejezve azt a kívánságukat, hogy nemzeti és egyben európai szellemiséget képviseljen. A régi nagy neveket és az új énekes generáció képviselőit felvonultató gálakoncert most is Smetana Hubičkájának nyitányával kezdődött, mint 1920-ban, a Szlovák Nemzeti Színház Hviezdoslav téri épületének megnyitó ünnepségén. A műfaj klasszikusai mellett képviselve volt a szlovák nemzeti opera is Suchoň Örvényének és Svátoplukjának egy- egy részletével. Ami bántóan hiányzott, az Ján Cikker zenéje volt, hisz ez a kiváló komponista rengeteget tett a szlovák operáért. Sajnálatos, hogy a balett nem kapott szerepet a gálaesten, elvégre a terem operák és balettek bemutatására egyaránt szolgál. Silvia Hroncová főigazgató zárómondatában azt kívánta, szeressék meg az emberek a minőségi művészi teljesítményeknek teret biztosító új színházat. így legyen.
