Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-14 / 86. szám, szombat
PRESSZÓ P 2007. április 14., szomt >at 1. évfolyam 14. szám Jöhet a negyedik gyerek Angelina Jolié Kambodzsáben döbbent rá, mi lehet az életcélja 27. oldal Omló, könnyű anyagok, finom minták Az orosz divat betört a nagyvilágba 29. oldal A testre szabott nyaralás Az internet segítségével otthonról szervezheti meg pihenését 30. oldal f Töprengek, ki volt az elmúlt év(tized) ek legjobb magyar férfi műkorcsolyázója. Aki igazán sokra vitte. Aki eljutott jó néhány világversenyre. Aki kiváló sportteljesítményével ugyanúgy hatni tudott, mint lenyűgöző egyéniségével. Egyik a másik nélkül ugyanis nem elég. Nem jut eszembe senki. De most itt van valaki: Illés Deján. Karsai Zita párja a Sztárok a jégen című televíziós show-műsor egyik résztvevője. Illés Deján: „Ha dühös vagyok, és azt akarom, hogy csak az édesanyám tudja, mitől fortyogok, akkor horvátul beszélek. De a legtöbbször keverjük a két nyelvet..." Forró vérétől szinte mindig megolvad alatta a jég SZABÓ G. LÁSZLÓ Ez a huszonhárom éves fiú úgy korcsolyázik, ahogy a legjobbak mondjuk egy Európa- vagy egy világbajnokságot záró fergeteges gálán. Ahol már senkit sem érdekel, hány pontot gyűjtött a kötelezőből, mert azzal, amit „szabadon“ nyújt, mindenkit elkápráztat. Könnyed, elegáns mozdulataival táncparketté varázsolja a jeget, miközben színészi tehetségét is kamatoztatni tudja. Éveken át versenyszerűen korcsolyázott, ma a budapesti Jégszínház tagja. Különös keresztneve van. Jelent valamit az, hogy Deján? Az égvilágon semmit. Utánanéztem. És jó helyen kutakodott? Kérdezősködtem. Nem jutottam semmire. A nővérem Hófehérke. Sznezsena. Tehát vegyes házasságban született. Édesapám magyar, édesanyám horvát. Budapesten születtem, szerb-horvát általánosba jártam, de az érettségit már magyar gimnáziumban tettem le. A horvát iskolában nem lehettem magántanuló, ezért választanom kellett. Vagy a sportot hagyom abba, és csak az iskola marad, vagy olyan gimnáziumba iratkozom be, ahol magántanulóként aktívan sportolhatok. Az utóbbi mellett döntöttem. Ezek szerint otthon is két nyelvet használ. Ha gond van, netán dühös vagyok, és azt akarom, hogy csak az édesanyám tudja, mitől fortyogok, akkor horvátul beszélek. De a legtöbbször keverjük a két nyelvet. Néha észre sem vesszük, hogy magyarból horvátba váltottunk, vagy fordítva. Gyerekként hogyan élte meg ezt a nyelvi kettősséget? Számomra így volt természetes, hiszen vidéken, a nagymamámnál és a hercegszántói rokonoknál, a zöld határ közelében mindig szerb- horvátul beszéltem. A nagymamám kiskoromtól fogva arra ösztönzött, hogy hibádanul használjam a nyelvet. Magyarok és horvá- tok, szerbek és horvátok ott lent, a határmenti falvakban teljes békében, nyugalomban élnek. Ahogy feljöttem Pestre, és elkezdődött az iskola, az osztály egyik fele nemzetiségi volt, a másik fele meg magyar. Ők nem tudtak sem szerbül, sem horvátul, azért jöttek közénk, hogy megtanulják a nyelvet. Tehát nem volt klikkesedés. Mindenki barátkozott mindenkivel. A két nyelvi közeg-nem szült semmiféle feszültséget. Nem szeretnék általánosítani, de a köztudatban mégis úgy él: a szerbek és a horvátok meglehetősen heves vérmérsékletűek. Ez valóban így van. Mi elég for- róvérűek vagyunk. Én is lobbanékony személyiség vagyok. Vigyáznom is kell, hogy ha nem értek egyet valakivel, altkor visszafogjam magam. A táncnál spéciéi jól jön az ilyen robbanékony természet, de csak akkor, ha az embernek ötletei is vannak és maximális teljesítményt képes nyújtani. Én sokáig tűrök-tűrök, pakolom magamban a dühöt, aztán ahogy robbanok, el is illan gyorsan. Csak közben megolvad a jég a korcsolyája alatt. Mondhatjuk így is. Hol találkoztak a szülei, hol lobbantak lángra egymás iránt? Budapesten. Édesapám Hodász- ról jött. Minőségellenőr egy gumigyárban. Édesanyám varrónőként dolgozott, esküvői szalonja volt, tervezett, aztán Párizsban vállalt hasonló munkát. Már negyedik éve, hogy kint van. Ott jobban megfizetik. Én a Jégszínház miatt nem járhatok ki hozzá, itthon találkozunk. Mi fél évig folyamatosan korcsolyázunk, még hétvégén is. Napi tíz-tizenkét óra teremben, jégen, edzés, gyakorlás, nincs megállás. Aztán tíz nap szünet, de edzés akkor is van. Csak nem napi tíz óra, hanem öt. Tehát nincs időm pihenni, elutazni. Édesanyám három- vagy hathavonta hazajön, váratlanul betoppan, s olyankor amennyit csak tudunk, együtt vagyunk. Az a rossz, ha pont akkor jön, amikor én külföldre megyek a csapattal. Ez is többször előfordult már. Most hétről hétre interneten nézi, hogy szerepelek a tévében. Nem a legjobb minőségű a kép, de a semminél jóval több, és boldog, hogy láthat. Ki húzta fel a lábára a korcsolyát? Az édesanyám ötlete volt. Adódtak is ebből problémák a családban. Én már előtte is több sportágat kipróbáltam. Fociztam, kézilabdáztam, kosaraztam, lovagoltam, fociztam... mivel az édesapám is rúgta a bőrt, sőt még ma is focizik, annak örült volna, ha én is ezt választom, hivatásszerűen. Hajlottam is rá, csak az édesanyám levitt a jégre, s mivel titokban tette, az jobban vonzott. Korábban a nővérem is korcsolyázott, azt akarta, hogy hobbi szinten én is megszeressem. Ki előtt kellett titkolni, hogy lejár a jégre? Az édesapám előtt. A korcsolyázásnak ugyanis nagyon erős anyagi vonzata van. Drága mulatság. Már maga a felszerelés is sok pénzt visz el, s akkor még nem is beszéltünk az edzőtáborokról meg a versenyekről. Mert az utaztatásokra sincs pénz. S mivel a nővérem is korcsolyázott egy ideig, és őt sem bírták finanszírozni a szüleim, abba kellett hagynia. És ezután jöttem én. Édesanyám nagyon szerette volna, hogy legyen egy kőris a családban. Pedig tudta, hogy az édesapám hallani sem akar róla. Ó mindig azt mondta: „Nem éri meg ennyi pénzt belefektetni.“ És látta a lelki terheket is. Hogy sokan épp ezért hagyják abba. Tehetségesek, csak nem bírják a pszichikai megterhelést. A csalódásokat. Az érdemtelen kudarcokat. (Folytatás a következő oldalon)
