Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-14 / 86. szám, szombat
12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 14. www.ujszo.com Ez a mi térfelünkön készült művészet, még ha radikálisan konceptuális volt is, mindig hihetetlenül a földhöz tapadt, a társadalmi helyzetet rendkívül hűi Regionalitás, radikális konceptualitás, technológ A periféria és a centrum, a regionalitás vagy éppen a provincializmus fogalma végigkísérte Közép-Európa művészettörténet-írását, értelmezésük pedig - nem kis mértékben a hivatalos politikai kurzusoktól függően - korszakonként változott. A globalizáció ma látszólag megkérdőjelezi létjogosultságukat, ezt a benyomást azonban némiképp árnyalja az a tény, hogy a globálisan mérvadó művészeti események ma sem tájainkon zajlanak. NÉMETH ÁDÁM A közelmúltban Pozsonyban megrendezett, Határok Közép-Eu- rópa művészettörténetében című nemzetközi konferencia alkalmával annak egyik résztvevőjét, Beke Lászlót, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének igazgatóját a pártállam és a jelenkor képzőművészeti jelenségeinek földrajzi, geopolitikai vonatkozásairól kérdeztük. A beszélgetés a pozsonyi Mirbach-palota második emeletén, a magángyűjteményekben található szlovák neoavantgárd alkotásokat bemutató tárlaton készült; a szlovák képzőművészetet érintő megállapításokat sok esetben az itt kiállított konkrét művek ihlették. A kortárs művészeten belül van értelme ma Közép-Európá- ról, közép-európai művészetről beszélni? Jelent ma a képzőművészet szempontjából valamit ez a fogalom? Persze hogy van értelme, viszont ez egy nagyon sajátos értelem, amely állandóan változik. Azelőtt ezt a részt úgy hívtuk, hogy Kelet- Európa, én ebben nőttem fel, a fogalmat régen is használtam, s ma is használom. Van, aki ezt a megnevezést nem szereti, és ezért helyettesíti a Közép-Európával, amivel egyrészt próbáljuk elfelejteni a múltat, másrészt ebben már benne van az új Európa és a regionalitás gondolata. A nyugati és a keleti művészet fogalma is egyre jobban változik, és jelenleg inkább az európai és az amerikai művészet ösz- szehasonlításáról van szó. A centrum, és a periféria viszonya szintén teljesen átalakult. Ma már nincs akkora különbség, mondjuk, egy szlovák és egy spanyol művész között. Angol nyelvű katalógusokban például olyat olvashat az ember, hogy „Paris based artist resident in Madrid working in Budapešť’, ami jelzi, hogy ma sokkal nagyobb a mozgás, mint azelőtt. Régen olyan kiállításcímek voltak, ha egyáltalán voltak, hogy „Modern szlovák művészek kiállítása Párizsban”. Most már nagyon ritkán van ilyen, ehelyett van három név, egy közös téma, és a kiállításon egy nemzetközi csapat vesz részt, mert egy szlovák vagy egy magyar művész elmegy Berlinbe a barátjához, meghívnak egy párizsit, és együtt csinálnak valamit. Juraj Meliš: A nagy cenzor. 1979-1980. Objekt, acél, fa, kő, magassága: 95 cm Ha elfogadjuk, hogy létezett egyfajta megosztottság a keleti és a nyugati művészet között, miként ragadhatok meg ennek a kettősségnek a jellegzetességei? Szó lehet egyáltalán ilyen kettősségről a művészeten belül? Szerintem feltédenül, de akkor is nehéz volt és most is nehéz ezt kifejteni, mert ezek a különbségek nem mindig egyfajták, de vannak. Ha a korszak szlovák képzőművészetét nézzük, akkor az a nyugatias pop artra vagy a geometrikus absztrakcióra emlékeztethet látszólag, de egy Jankovié-szoborról vagy egy Filáról szinte üvölt, hogy hol készült. Kialakult egy közös nyelv, a geometria már régen közös volt Nyugaton és Keleten, a pop art is közössé vált, de ha az ember az amerikaiak sorozatban gyártott hatalmas mosópordobozai, az ottani áruházi kultúra mellé hozzáveszi a hatvanas évek pozsonyi vagy nyíregyházai áruházainak választékát, ugyanaz a gesztus azonnal teljesen más értelmet nyer. Vagy mitől van az, hogy Milan Laluha, akinek kezdettől fogva annyira feltűnőek a munkái, ahelyett, hogy geometrikus képeket vagy táncoló lányokat festene, fejébe vette, hogy Malevics' fiatalkorára fog reflektálni. És lehet, hogy ő erről nem is tudott, mert közben állandóan népmeséi és folklórmotívumokkal dolgozik. Rónai Péter: Cenzúrázott Malevics. 1988. Olaj, vászon, 66x66 cm A művészet formájában, megjelenésében hogyan fejeződik ki ma a regionalitás? Van a regio- nalitásnak mint specifikumnak jövője? Nagyon is van. Én például pár nappal ezelőtt elvittem a diákjaimat a budapesti Trafóba, ahol német és román művészek állítottak ki, egy kolozsvári kurátor hívta őket össze, és ott majdnem mindegyik mű társadalmi problémákkal foglalkozott. Helyi társadalmi problémákkal, amelyeket az alkotók ott érzékelnek, ahol élnek. Fotók, filmek, videók, DVD-k, hanganyagok voltak kiállítva, festmények egyáltalán nem. Etnikai kisebbségek, beutazó munkások életkörülményei, családi erőszak, véres konfliktusok, zavargások, tüntetések jelentek meg a művekben, és valaki úgy érezhette, hogy dokumentumfesztiválon van. Budapesten az elmúlt időben hat ilyen kiállítás volt. Ezeken a rendezvényeken, melyek a szarajevói vagy albániai, lokális, de még mindig európai társadalmi valóságra reflektálnak, amit Nyugaton, de akár Lengyelországban sem feltétlenül ért meg az ember, új formában jelennek meg a régi konfliktusok. Magyarországgal kapcsolatban pillanatnyilag nem tudnék arról beszélni, hogy Kelet és Nyugat, de nemrég voltam Berlinben, ahol ez a kettősség máig nagyon érződik. Az építészetben és a városképben is szembeötlő, hogy Kelet-Ber- lin és Kelet-Németország a nyugati részhez képest mennyire lemaradt a fejlődésben, és ebből kifolyólag ott olyan konfliktusok születnek, mint az újnácizmus vagy a bevándorlókkal szembeni xenofóbia. Július Koller: Csehszlovákia. 1968. Latexfesték, textil, 82x136 cm Stanislav Filko: Oltár. 1965-1966. Objekt, magassága: 185 cm
