Új Szó, 2007. április (60. évfolyam, 77-99. szám)
2007-04-07 / 81. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. ÁPRILIS 7. Szalon 15 CD-AJANLO Egy édenkert tüskéi CSEHY ZOLTÁN „Lugas pavilion, védve minket / lágyan takarja kéjeinket, / s legyezi nyájas rózsaág” - mondja Verlaine Babits hangján Cythere című költeményében, mely a rokokó életérzést újraíró Szerelmes mulatozás közismert darabja. Verlaine versének kulcsszavai Salvatore Sciarrino kortárs (e napokban hatvanéves) olasz zeneszerző Lúd mié tradurí című remekművének kulcsszavai is egyben. Ismerve Sciarrino néhány korábbi művét, felmerül a kérdés, mit kezdhet egy kezdettől avantgárdnak kikiáltott zeneköltő a rokokó szalonélet gyakran szenvelgéssé fajuló retorikájával. Segít-e valamelyest, hogy a társalgás vezérfonala (szerencsére) a szerelem? Mit kezdhet egy olyan udvarlási modorral, mely önmagát folyamatosan elfedve fedi fel lényegi mondandóját? Amikor egy magára valamit adó kifinomult dáma a következő módon„hárítja el” a szerelmes férfi közeledését, legalábbis egy tipikus regény sorait idézve: „Az ön tisztátalan lángjainak mindent elsodró ereje sohasem ingathatja meg szemérmem lehorgonyzóit hajóját”? És mindez természetesen Vulcanus birodalma (értsd: kandalló) mellett szökik ki a hölgy szájának pazar, intarziás bútorzatából (értsd: fogai közül), miközben odakinn a csend fáklyája lobog (értsd: vüágít a hold). Hogy a rokokó zene valóban - ahogy például madame Rambouillet szalonjában mondták - a „fül paradicsoma”, Mozarttól megtanulhattuk. A rokokó tárgy későbbi felvillanásai is maradandó tündöklésekké váltak: gondoljunk például Puccinira (Manón Lescault) vagy Cüeára (Adriana Lecouvreur). Sciarrino ezt a hagyományt teremti újjá a tőle megszokott radikális módon a Luci mié traditrid című operájában. A zeneszerző klasszikus módszere, hogy a nagy elbeszéléseket a maga szája íze szerint mondja újra, így tett már Lohengrin című művében is. A kétfelvonásos opera idilli, ver- laine-i képpel indul: egy csodálatos rózsakertben sétálgat a Malaspina nevű hercegi pár (Junko Saito és Timothy Sharp). A hercegnő ügyetlenül szakít le egy szálat, mely fel- sebzi a bőrét és kiserken a vére. A velejéig rokokó herceg (természetesen) elájul a vér látványától. A művészi ájulás, mint tudjuk, rokokó specialitás, különösen az annak periodikus változata, melyre ä franciák külön szakszót is alkottak: ez az úgynevezett vapeurs. A rózsa a Sciarrino-operában egyrészt a szexualitás, másrészt a seb szinonimájaként kezd el működni, a tövis (spina) pedig a pénisz, a kín és a retorikai szur- kálódás kódja. Malaspina hercegnőbe reménytelenül szerelmes az őt nyomtalan árnyékként követő szolga, az intrikus ősfigurája (Ralph Heiligtag). Egy ragyogó stüparodista közjáték után ismét ugyanabban a kertben járunk, a déli verőfényben ismét egy szerelmespár andalog: Malaspina hercegnő és egy vendég (Galina Tchemo- va!) első látásra egymásba habarodtak, s noha tisztában vannak törvénytelen szerelmük esetleges következményeivel, túlságosan könnyelműen viselkednek. E ponton mintha Sciarrino Barthes szavait zenésített volna meg: „a nyelv olyan, mint a bőr: szavaimmal a Másikhoz dörgölőzöm.” A szerelmesek duettben énekelhetnék: zenei „nyelvezetem reszket a vágytól”. Az árnyék-szolga természetesen elárulja a hercegnek neje félrelépését, aki kelletlenül bár, de engedelmeskedve a szokásnak, bosszút forral. Ezt a konvenciókból adódó heroizmust kiválóan érzékelteti a klasszikus zenei motívumok elbi- zonytalanító, egyre idegesebb destrukciója. A második felvonás java részét a szalonélet ábrázolása tölti ki, a rokokó társalgás bravúrjai uralják a teret, s a zene együttesen a nyelv erejével hozza létre azokat a tipikusan rokokó kelepcéket, melyek képessé teszik a szereplőket arra, hogy a felületi társalgáson túli jelentésekre figyeljenek. A kérdés- felhorgadások pillanatai ezek, melyek kaotikus belső gomolygást eredményeznek. E gomolygás végül elnyeli a hangot és a szót. A hangulat egyre félelmetesebb, egyre szorongatóbb: a szalonból ádé- pünk a hálószobába, az intim nyelvek és hangok külön kis világába, ahol a szalon teatralitása normális körülmények közt megszűnik: itt viszont épp az ellenkezője történik. A herceg szerelmesen és parancsolólag kéri nejét, húzódjon közelebb. A hercegnő úgy szorong, mintha egy halott azonosítására kérték volna fel és nem is oktalanul: az ágyban ugyanis a már halott vendég fekszik. Ä herceg bosszúja már-már beteljesedett, s a hercegnő azonnal megértette, hogy az intim vüágot kiiktató konvenciók értelmében rá is halál vár. A cselekményvezetés, mondhatni, egyenes vonalú, klasszikus: egy 1664-ben írt színmű (Giacinto Andrea Cicog- nini: II Tradimento per l’onoré) átirata, mely viszont a híres külön utakon járó zeneszerző, Carlo Ge- sualdo da Venosa élettörténetén alapszik, aki 1590. október 16-án megölte feleségét és annak szeretőjét, majd csodás, a korban disszonánsnak ható, kromatikus madrigálokat írt a szerelemről és a halálról. Gesualdo azóta közvetlen operahősként is ismert: Alfred Schnittke, aki elsősorban a Jerofejev-no- vellára komponált Élet egy idiótával című operája révén nevezetes, erős önéletrajzisággal átitatott remekművet komponált róla hét képben elő- és utójátékkal. Sciarrino felhasználja továbbá Claude Le Jeune 1608-ban írt barokk elégiáját is, mely ma kissé szokatlan (a korban konvencionális) módon egyesíti az érzékiséget a bizarr látásmóddal. A fény-árnyék játék nyújtotta, a barokk ábrázolástechnikákat megidéző lehetőségeket ragyogóan aknázza ki a zeneszerző: a kardinális jelentőségű jeleneteket a Sötétség címmel is ellátja, illetőleg beiktat három „derűs”, parodisztikus, önálló, a mű egészét tekintve testidegen zenei nyelven megszólaló közjátékot. A szereplők éneklésmódja a barokk tradícióban gyökerező, a szöveg primátusát hirdető elvekhez igazodik, mely maga alá gyűri a ritmust és a dallamot. A színpad mögött megszólaltatott arctalan hang beiktatása (Beate Gabriel) tovább bonyolítja a zenei nyelvezet összetettségét. Tudjuk, hogy Monteverdi korában a közönségnek ki szokták osztani a szövegkönyvet, hogy minden ízében követhesse a megújított „antik drámát”. Sciarrino művében szuggesz- tíven jelenik meg a szalonélet zenévé alakított nyelvezete: suttogások, visszhangszerű rebegések és tiszta artikulációjú, a nyelv dallamához igazodó ún. Sprachgesang-karak- terű vagy recitatív megnyilatkozások váltják egymást. De ami a művet műiden idők egyik legizgalmasabb rokokó-értelmezésévé avatja, az megítélésem szerint a kortársi ironikus szemszög és a tradicionális, barokkos operai teatralitás ötvözésének bravúija. A cédén az 1996-ban alapított müánói Ensemble Risognanze játszik Tito Ceccherini vezényletével. (Salvatore Sdarrino: Lúd mié traditrid, CD, Stradivarius, 2003.) Salvatore Sdarrino (Fénykép: Pitichinaccio; http:// www.wikipedia.org ) DVD-AJÁNLÓ Horror ajég alatt H. NAGY PÉTER Az élet szempontjából az Antarktisz az egyik legzordabb kontinens. Sok-sok rejtélyt tartogat még számunkra. Valószínűleg ebből az előfeltevésből indultak ki az Alien vs. Predator. A Halál a Ragadozó ellen című film (és számítógépes játék) készítői, amikor a két idegen faj összecsapását - igen találóan - erre a földrészre helyezték. A küzdelem helyszíne egy többszörösen zárt világ, egy piramis, amely az Antarktisz jege alatt található. Itt zajlik évezredek óta a „vadászat”, melynek harmadik résztvevője (elszenvedője) az emberi tényező: a fikció szerint rég élt rokonainkból keltek ki az Idegenek, melyeket a labirintusokban üldözőbe vettek a Ragadozók. A film DVD-kiadása az „extrém változat” találó szalagcímmel jelent meg, és el is beszéli a technikai paraméterek történetét, de talán mégsem ez az érdekes. Az inspirativ elem sokkal inkább az alapszituációban keresendő. Világos, hogy filmtörténeti utalásként is értelmezhető az Antarktisz jege alá helyezett talány felvillantása, hiszen A dolog (The Thing) című horror, amely egy klasszikus sci-fi produktív újraforgatása volt, már hozta ezt a játéklehetőséget. Valószínűleg így nézzük a dolgot, de valójában mi van ajég alatt? Azaz mi a helyzet a Vosztok-tóval? Az Alien vs. Predator sokadik, immár nem elmarasztaló megközelítése knndulhatna például ebből a kérdésből is. Szóval, tegyünk egy kitérőt. Az Antarktisz jege alatt valószínűleg nincs püamis, de köztudottan van egy tó, melynek legalább annyira érdekes lehet az élővilága, mint a filmbeli objektumé. Hä nem érdekesebb. A Vosztok-tó az Antarktiszon eltemetett 145 tó közül a legnagyobb, valójában egy két tóból álló rendszer, amely kb. 4000 méter mélységben található. (Bárki meggyőződhet erről a műholdfelvételek alapján.) E különleges képződmény kb. 5400 köbméter vizet tartalmaz, mélysége 200 és 800 méter között változik, mérete az Onta- rio-tóéval vetekszik. A két vízlencsét egy hegyvonulat választja el egymástól, amely határt szab a két rész közti lassú folyadékcserének. Rendkívül nehéz kérdés, hogy a két meder ökoszisztémája külön fejlődött-e az évmü- liók során. A biológiai szenzációk mellet a tónak kozmológiai jelentősége is van. Az itt uralkodó körülmények ugyanis a Jupiter Európa nevű holdjának analógiái lehetnek. Orosz kutatók már többször próbálták megközelítem a tavat (legutóbb már csak 200 méterre voltak tőle), ám minden fúráskor visszafordultak. Per pillanat nem létezik ugyanis olyan eljárás, amellyel tökéletesen sterilizálni lehet a műszereket. Ha abból indulunk ki, hogy az Alien vs. Predator ráirányítja a figyelmet arra, hogy mi van az antarktiszi jég alatt, akkor ezt jól teszi, még akkor is, ha nem feltétlenül ez a célja. Tüdjuk: ez csak egy horrorfilm, és valószínűleg gyengébb, mint azok a produkciók, melyeket előzményeinek tarthatunk (Aíien-sorozat). Ám mégis kifejezetten arra ösztökél, hogy nézzük meg, mi van a jég alatt. Vagy inkább: gondoljunk bele, mi lehet ott. S ha ez így van, akkor a Vosztok-tó mikroközösségének világa korántsem elhanyagolható párhuzam. Lehet persze, hogy a Vosztok-tó nem földönkívüliekkel van tele, de minden bizonnyal konzervált egy azoknál is érdekfe- szítőbb, hajmeresztőbb stb. kolóniát: őseinket. Ha egyszer lefúrhatnánk a jég alá, akár a távoli múltunkkal is szembesülhetnénk. Horror ez is a javából. Hiszen a fúrófejjel levitt mikroorganizmusok harcba indulnának a tó élőlényei ellen. Akár a Ragadozók az Idegenek ellen. De „Bármelyikük nyer, mi veszítünk.” SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Grafika: Toronyi Xénia Levélcím: Szalon, Új Szó, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
