Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-31 / 76. szám, szombat

26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. MÁRCIUS 31. www.ujszo.com A matematika, a fizika és a kémia viszont egyszerűen az agyamra ment. Annyi volt belőle, hogy beso- kalltam. A gimnáziumban is ezeket a tantárgyakat utáltam, és itt sem tudtam szabadulni tőlük. Döntés elé akkor álltam, amikor a Gaultier- bemutatót követő napon matek­vizsgára kellett mennem. Halasztott? Nem. Egész éjjel tanultam. Pedig akkor már tudtam, hogy nem csi­nálom tovább. Nem láttam értel­mét. Csak azt nem akartam, hogy egy csúfos kudarc után hagyjam ott az erdészetit. A vizsgán túljutot­tam, a folytatás mégis elmaradt. De maradt a testnevelési, ahol most másodéves vagyok, és nagyon élve­zem. Az ottani tanulmányaimmal az utazásokat is könnyebben tu­dom egyeztetni. Milánó mellett New York volt a másik hely, amely mágikus erővel vonzott, és azóta, hogy a New York Times ez évi első divatmellékletének az arca voltam, ott is megnyílt egy kapu előttem. S ha elvégzi a testnevelésit, be­áll edzőnek? Még nem tudom, mi leszek, és nem is foglalkozom ezzel. A sport mindenesetre nagyon fontos szere­pet játszik az életemben. Mivel imádom a hegyeket... ...szenvedélyes hegymászó? Nem. Szenvedélyes síelő vagyok. De hódeszkám is van, azt is kopta­tom rendesen. Nyáron meg a vitor­lázás a mindenem. Élvezem, hogy egyszerre kell megküzdeni a széllel és a vízzel. Ha ilyen küzdő típus, akkor... ...kezdjem el az ökölvívást? Hát hogy néznék én ki a ringben? Én valamelyik harcművészeti ágra gondoltam. Anyám negyvennégy évesen kezdte el a kickboxot. Én még vá­rok egy kicsit. Gianfranco Ferrével hogy küz­dött meg? Ha kiválasztanak, már nem na­gyon kell küzdeni. Végigcsinálni egy castíngsorozatot sokkal nehe­zebb. Ferre egyébként sem egy bő­beszédű ember. Meglehetősen zár­kózott. Két órán át úgy öltöztetett bennünket a bemutató előtt, hogy szülte meg sem szólalt Bajuszos, szemüveges, nem egy vékonydon- gájú férfi, de erős a kisugárzása. Gaultier? Vele izgalmasabb volt a munka? A prágai vár spa­nyol termében volt a bemutató, kifutó nélkül, kör alakban lera­kott székek között. Ez volt a legizgalmasabb bemu­tató, amelyben eddig részem lehe­tett. Talán mondanom sem kell: ha­talmas válogatás előzte meg. Há­rom forduló szlovák és osztrák mo­dellekkel. Aki az utolsóig eljutott, az már szerencsésnek érezhette magát, bár ott dőlt el minden. Gaultier mindenkitől akkor kérte el a bookját, megnézte a fotóit, majd improvizálni kezdtünk. Az alapján döntötte el, hogy ki az, akire igazán szüksége van. Nem pózolt, nem diktált három lépés távolságot, és azt sem éreztette velünk, hogy az haute couture-nek valóban ő a ko- ronázadan királya. Egyeden kérdé­se volt, amikor már egyedül csak velem foglalkozott: hogy van-e ügynököm Párizsban, mert ha nincs, szívesen beajánlana valaki­hez. Akkor még nem volt, azóta van. És milyen modellt kapott tőle, miben kellett közönség elé lép­nie? Először egy frakkot tettek elém fekete szoknyával és hét centi ma­gas cipővel. Nem tetszett. Nem is állt jól rajtam. De még mielőtt meg­szólaltam volna, hogy valami más­ban biztosan jobban érezném ma­gam, már hoztak is egy fekete-sár­ga kockás szoknyát, hozzá a magas nyakú piros pulóvert és a hosszú szárú, fekete csizmát. Remekül festhetett benne. Furcsa érzés volt. Először vettem szoknyát magamra. És hát az az őrületes extravagancia! Úgy, ahogy volt, végig tudott volna sétálni a Vencel téren? Éjjel igen. Nappal nagyon nagy feltűnést keltettem volna, ami tá­vol áll az egyéniségemtől. Nem szeretem, ha mindenki engem néz. Egy bemutatón igen. Az más. Ma­gánemberként azonban kerülöm a figyelemfelkeltést. Müánóban könnyebb lenne egy üyen szerelés­ben végigmenni a belvárosban. Ott legfeljebb csak annyit mondaná­nak, hogy „Nem rossz, érdekes!“ Prágában élesebb reakciókat válta­nék ki az emberekből, de a konzer­vatív franciák is megbámulnának az utcán. Ezek szerint nem is vesz soha egy-két extra trikót vagy egy dí­szesebb farmernadrágot, cico- másabb cipőt. Cipőből elég gazdag a gyűjtemé­nyem, van vagy húsz pár a szekré­nyemben, de a trikóim és a farme­reim között valóban nincsenek or- dítóan eredeti darabok. Az öveket szeretem még nagyon, azokból is van vagy harminc darab, ám egyik­re sem mondanám, hogy olyan sze­met szúró. Mindegyik más és más. Müánóban van egy bolt, ahol hatal­mas a választék, ott szoktam vásá­rolni. A finom ízlés határait azon­ban egyikkel sem lépem át. Olasz kollégái miképpen vise­lik, hogy rendszeresen megjele­nik Milánóban, és a legnívósabb bemutatókra hívják? A fiúk között nincs olyan vetélke­dés, mint a lányoknál. Talán azért van ez így, mert mi kevesebben va­gyunk a pályán, és mindenkinek jut valami a kínálkozó lehetőségek közül. Nem mindegy persze, hogy melyik céggel dolgozik az ember. Ha nem én kapom a lehetőséget, hanem mondjuk a mellettem álló két brazü fiú közül az egyik, akkor tudom, hogy egészen más típusban gondolkozik a kliens, és anélkül megyek tovább, hogy dühös len­nék. A döntést el kell fogadni. A másüt helyen majd én kellek, és ő sétál tovább. A lányok az elutasítást is nehezebben viselik. Sírnak, zo­kognak. Mi csak legyintünk ma­gunkban. Amerikából kik járnak az eu­rópai bemutatókra? Az amerikai srácok egészen má­sok, mint mi. Testesebbek, izmo­sabbak. Ők a konditermek állandó vendégei. Miamiban és Los Ange­lesben üyen fiúkból naponta ezrek sétálnak a tengerparton. Európá­ban azonban csak azok jutnak lehe­tőséghez, akiken nem feszül az öl­töny. Müánóban például nem sze­retik a dagadó izmokat, ott a szál­kás test a divat. Mint Párizsban vagy Londonban. Az amerikaiak mellett tehát eleve több esélyem van. S a németek, a franciák hogy viszonyulnak a kelet-európai modellekhez? A németek igazán profik. Őket nem érdekli, honnan jöttél, csak az, hogy müyen vagy. A franciáknál más a helyzet. Ott azért érezni né­mi nacionalizmust. Londonban a bizarr, már-már groteszk arcok is keresettek. ízlés dolga, kinek mi tetszik. Az angoloknak a különleges kell, nem a klasszikus szépség. Én sem a tök­életeset keresem, hanem azt, ami megragad, lenyűgöz, mert más, mint a megszokott. Megélt már valamilyen kínos helyzetet a kifutón? Nem, ott még nem. Nem botiot- tam meg, nem esett le rólam a nad­rág, nem léptem ki a cipőből. A díszletfal mögött azonban kerül­tem már gondba. Egy olyan boxeralsóban keüett volna közön­ség elé lépnem, amüyet talán vattabugyi formájában a nagyma­mám hordott régen. Szörnyű volt. Azt mondtam: „Nincs az a pénz, amiért én ebben kimegyek!” Mondhat Uyet egy profi mo­dell? Attól függ, kivel dolgozik. Ha például Gaultier kér erre, neki fel­veszem, de tuti, hogy az nem egy közönséges alsónadrág lesz. Ő biz­tosan megbolondítja valamivel. Az említett eset Brünnben, egy cseh divattervező bemutatóján történt. Hazai pályán egyébként is köny- nyebben kimagyarázza magát az ember. Lángvörös arccal amúgy sem lehet bemutatni semmit. Ha égek a szégyentől, azt a néző azon­nal észreveszi, és le is pontozza ma­gában a ruhadarabot. Hogy viseli, ha egész este alsó­nadrágokat kell bemutatnia? Nem okoz gondot. Ezt is meg le­het szokni. Egy idő után még szóra­koztató is lehet. Attól függ persze, hogy kinek a termékeit viseli ma­gán az ember. Calvin Kleinban pél­dául boldogan lépek közönség elé. Az ő kreációiban kimondottan jól érzem magam. Travis Fimmel, aki időközben filmszínésszé avanzsált, az ő al­sóiban lett vüágszerte ismert. Önt gyakran hasonlítják hozzá, és valóban, mintha testvérek len­nének. Meglepődne, ha önt is fel­kérnék valamilyen filmszerepre? Meglepődnék, mert egyáltalán nem gondolok üyesmire. De nem mondanék nemet, az biztos. Egy­előre azonban annak is örülök, ha egy nagyobb kampányhoz az én arcomat választják. Milánóból is­merem azt a srácot, aki most Paco Rabane parfümjét relámozza. Nem egy trendi arc, mégis ő kapta a nagy lehetőséget. Kiszámítha- tatían, mikor és hol döntenek melletted. Ezt nem tudod befolyá­solni. Megtetszik az arcod valaki­nek, és beindul a gépezet. Ugyan­akkor lehetsz bármüyen jó vagy izgalmas arc, ha nem akad meg rajtad valakinek a szeme, sosem jutsz igazán komoly lehetőség­hez. Ezen a pályán irgalmatian nagy úr a szerencse. Kivel szeretne most úgy isten­igazából együtt dolgozni? Gallianóval és Alexander McQueennel. Mennyi esélyt ad magának, hogy ez megtörténhet? A kapuk mindig nyitva állnak, de míg nem szólítanak meg, addig nem lépheted át a küszöböt. Ezen a pályán ez íratian szabály. Tehát vá­rok, és abban bízom, hogy előbb- utóbb ők is látnak majd valahol.

Next

/
Thumbnails
Contents