Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-24 / 70. szám, szombat

16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AAÁRCIUS 24. www.ujszo.com HÁZON KÍVÜL Végül is, nem panaszkodom, jól élek. Lakhelyem bár szépnek ugyan nem mondható, azért takaros. Talán kicsit szűk, és több a huzat is, mint azt szeretném, de nekem így is megfelel. Nem vagyok túlontúl igényes, annyi szent! A kaját mindig megkapom rendesen. Persze nem állí­tom, hogy többet nem bírnék megenni, de meg kell elégednem azzal, ami van. És természetesen azzal, ami jár. Mert sen­ki ne higgye, hogy ingyenélő vagyok, megdolgozok a mindennapi be­tevőért, de meg ám! Most is, ahogy futkározok körbe-körbe, egyik fal­tól a másikig. Szinte beleszédülök. És ahogy figyelek! Senki nem tud úgy figyelni, mint én! Két irányból is rálátok az utcára, a garázs és a szomszéd udvar felől, és ha bármi változást észlelek, azt bizony nem hagyom annyiban. Mindent észreveszek, a legapróbb mozgást, a leg­kisebb rezdülést, sőt, már a változás lehetőségét is előre megérzem. Ilyenkor mindig nagyon izgatott leszek, és a farkam, mint a skorpió­nak, úgy ágaskodik. És hallatom a hangom, szüntelenül hallatom; ak­kor is, ha időközben már elfelejtettem, mi is volt izgalmam eredeti oka. Persze többnyire csak unatkozom. Mászkálok körbe-körbe, egy­kedvűen, vagy gondolok egyet, és hirtelen nekiugrok a falnak, hogy szinte lepattanok róla. Várom, hogy végre történjen valami. Régebben minden másképp volt. Napközben az udvaron lehettem, csak éjszakára kellett a helyemre mennem. És az udvaron mindig akadtak dolgok, amivel szórakozni lehetett. Elástam valamit például, aztán kitúrtam, és örültem, hogy mindig ott találtam meg, ahová rej­tettem. Vagy a sáros, meleg fólián hemperegni, ami kezdetektől ott volt leterítve, ördög tuja, miért, a garázs mellett - az volt ám az élve­zet! És a fecskéket tanulmányozni, ahogy a vakolaton, az eresz alatt tapadtak, mint a denevérek, persze nem fejjel lefelé, de úgy tapadtak. És ahogy, mintha vezényszóra, egyszerre röppentek fel. Hogy szeret­tem volna én is röppenni utánuk! Hogy elkaphassam őket. Titkos vá­gyam teljesült, mikor egy fióka a fészkéből kipottyant - alig hittem a szememnek -, egyenesen az orrom elé. Micsoda sivalkodás kezdő­dött rögtön odafent, s szülte elsötétült az ég, ahogy az a sok fecske­madár pillanatok alatt megjelent! Ez ám a szolidaritás, gondoltam, és befaltam gyorsan, hogy ha bármi eszükbe jutna is, már késő legyen. Mostanság ritkán engednek az udvarra, és akkor is csak rövid idő­re. Azt viszont maradéktalanul kihasználom. Megrohamozom a jár­dán mászkáló népeket - például. Mert akadnak szép számmal min­denféle alakok: jönnek-mennek folyton, mintha szándékosan inge­relnének. Be is pörgők üyenkor rendesen, mindig. Lesből támadok, villámgyorsan. Megvárom, amíg elhaladnak előttem, addig a fűben lapítok, majd hirtelen a kapunak rontok. Megtörténik persze, hogy néhány kisebb zúzódást is begyűjtők üyenkor, de ez nem számít, akci­óim reakciói mindenért kárpótolnak. Sőt, mindezt még fokozni is tu­dom, hogy egy résen át, melyet a kapu és a veteményes kerítése közt fedeztem fel, ravaszul kiharaphatok. Azt hiszem, azon a szép, meleg, nyári napon romlott el minden, amikor a nyitva maradt bejárati ajtón át megéreztem a marhahús illa­tát. Beosontam, körülnéztem, gondoltam, nassolok kicsit. Hús he­lyett egy vacak, lerágott combcsontot találtam mindössze egy újság­papírra dobva a szemétkosár mellett. Megpiszkáltam, a legyek lom­hán felröppentek róla, majd ugyanúgy vissza. Csalódásom leírhatat­lan volt. Bosszúból bent a házban végeztem el a nagydolgomat. Ak­kor jó ödetnek tűnt. Még most is látom magam, ahogy begörbített háttal, szétvetett lábakkal és guvadt szemekkel tolom ki magamból a matériát... Teljesen kikelt magából. Korábban is mondott már olyanokat, hogy büdös vagyok, meg hogy alattomos. Az efféle szavak csöppet sem za­vartak. De hogy most lehiénázott, az kicsit bántott. Végigkergetett az egész lakáson, s közben értelmetlenségeket ordítozott, mint egy esze­lős. Fojtottak volna vízbe, mikor megszülettem! Bárcsak meghaltam volna, szopornyicában! Azt üvöltötte, nem tűr kutyaszart a szalon­ban, én meg figyeltem, ahogy elborul az arca. Iszkoltam, ahogy csak tudtam. Még hogy szalon, röhögnöm kell. Csak mert valami ócska vállalkozó a parasztja, és az előszobát körberakta vörösfenyővel? S ha vendég jön, nem veszi le a cipőt? Azóta itt lakom. Nem mondom, hogy habzsolnám az életet, de tényleg nem panaszkodom. Sőt, nemrég hoztak egy lakótársat is, de mivel kisebb és gyengébb volt nálam, megkínoztam. Visított egész éj­szaka, másnap aztán elvitték. így most megint futkározhatok körbe- körbe, egyik faltól a másikig. És figyelhetek. Technikámat fokozato­san tökélyre fejlesztettem: már mindenre mozdulok. Mindent jelzek. Egy ideje látok egy embert, ahogy naponta elmegy a kapu előtt. Alacsony, sovány, már messziről felismerem. De üyenkor csendben maradok - mert tőle tartok. Ott a megátalkodottság a tekintetében, és gyűlöl engem. Valamiért a vesztemet akarja. Egyre többet gondo­lok rá, napról napra többet. Félek, hogy álmomban eljön egyszer, és valami nagyon-nagyon rosszat tesz velem... György Norbert SZALONspi« «**,»*, Vitustánc helyett kompromisszumot! BARAK LÁSZLÓ A szlovákiai magyar népesség túlnyomó részének valószínűleg a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy az Ifjú Szivek elnevezésű, ál- lamüag fenntartott népi együttes­ben ki osztja a lapot mostanában. Ehhez képest viszont úgy tűnik, mintha némiképpen túl lett volna dimenzionálva mind a sajtóban - s általában a legalább valamüyen szintű kulturális töltetű közbeszéd­re törekvő internetes orgánumok­ban is - az az egyre belteijesebbnek látszó konfliktus, amely hónapok óta dúl az együttes háza táján. Amely konfliktusra épp csak hogy nem szerveződött mostanra némi jelképes kordonaffér önjelölt felvi­déki nemzeti népitánc-parlamen- tek kivitelezésében. Pedig tulaj­donképpen „csak” arról van szó, hogy egy - a rendszergazda, vagyis a működtető, nevezetesen a kultu­rális tárca ületékesei által kijelölt - bizottság többségi döntéssel meg­határozta, ki legyen ezentúl az együttes igazgatója. Mindazonáltal lehet, hogy rossz volt a szóban for­gó döntés. Az is elképzelhető, hogy egy előre megírt forgatókönyv sze­rint, igenis eleve sógor-koma ala­ZALÁN TIBOR J., a neves irodalomtörténész, egy kulcscsomót lengetett felém. Megyünk, mondta, és én anélkül indultam el utána, hogy megkér­deztem volna, hova. Először villa- mosoztunk, utána busszal elmen­tünk valami külvárosi végáüomá- sig, ott leszálltunk, magunk elé néztünk, és magunk előtt panelhá­zak kusza, áthatolhatatlan dzsun­gelét láttuk. Magyarán, a házren­getegen kívül nem láttunk semmit. J. úgy indult neki ennek a mo­dern vadonnak, mint aki tudja az ádáthatatlanságban a biztos labi­rintusjáratot, mely ismeretlen cé­lunkhoz elvezet. Fürgén vágtatott előttem, irodalomról beszélt, Gyöngyösi költészetéről, és meg volt még emlegetve Balassi is. Az egyik piros homlokzatú ház üveges bejáratán áthatoltunk valamelyik kulcs segítségével, beszuszakolód- tunk a liftbe, és felmentünk vele a pon toborzódott az illetékes pályá­zati bizottság tagsága. Mondjuk, a célból, hogy tógolyóztasson az együttes tagjai s művészeti vezető­jük, Hégli Dusán által pártolt igaz­gatójelölt, aki végül is alulmaradt egyedenegy vetélytársával, Papp Sándorral szemben. A verdiktet azonban, tetszik, nem tetszik, meg­hozták. Bizony, e tájakon is így megy ez. Ám, ugye, döntésnek döntés a Az egyre dekadensebb állóháború valami gro­teszk és önsorsrontó iszap- birkózást, mi több, kétség­beejtő vitustáncot idéz... mégoly rossz döntés is... Egyálta­lán nem biztos tehát, hogy indo­kolt, mi több, adekvát cselekvéssor egy üyen helyzetben, ha a „veszte­sek” olyan nekibuzdulással futják azt immár a „pénztártól való távo­zás után” is, amely magatartást akár a permanens forradalmi had­viselés egyik főideológusa, a néhai Trockij elvtárs is megirigyelhetné. Ezért félő, előbb-utóbb az a szakál­harmadik emeletre. A liftajtóval szembeni lakásba mentünk be. Is­meretien helyen találtuk magun­kat, kérdőn néztem J.-re. Ezt a lakást most ki fogjuk rabol­ni, vetette vissza a tekintetet kur­tán, és továbbra is Gyöngyösi költé­szetéről beszélt. Nem voltam meg­lepett, de különösebben nem is ér­dekelt ez a rabláshistória. Látható­an J.-t sem, de azért körülnéztünk a másfél szobás lakásban, ahol nem sok elvinnivalót találtunk, a kony­haasztalon felejtett bontadan földi- mogyorós zacskón kívül. Azt azért felmarkolta a tudós ember, és el­hagytuk a lakást. Vígan mogyoróz- gattunk el a buszmegáüóig, ahol belém hasított a felismerés, a lakás­ban maradt a kabátom, benne az összes hatommal. J.-t nem rendí­tette meg a bejelentés, kezembe nyomta a kulcscsomót, menj visz- sza, hozd el, mondta, de igyekezz, nehogy előbb érjenek haza a lakók, mert akkor neked kakukk. las vicc is el lehet majd játszva ez ügyben is, amely szerint, ugye, az erdész simán kizavarja az erdőből a revírjében folyamatosan egymás eüen fenekedő, háborúsdit játszó eüenfeleket. Magyarán, addig hányják egymásra az átkot a szem­ben álló felek, amíg torkig nem lesz a cirkusszal a fenntartó szerv, s akár az is eszébe jut, hogy egy toll­vonással magát az együttest fossza meg, úgymond, közügyei gyakorlá­sának lehetőségétől. Még egysze­rűbben szólva, akár meg is szűnhet az Ifjú Szivek, ha nem lesz benne végre tűzszünet... Mi lehet hát mégis ennek az egyre belterjesebbé dagadó ribilli- ónak a vége? Hogy például fogja magát Hégli, és egyszer s minden­korra faképnél hagyja a nyakára ültetett főnököt, akinek immár - egyre kevésbé csak a sorok között deklaráltan - a szagát sem bírja el­viselni. Ez a döntés persze azt is je­lentené, hogy magának az általa felépített, istápolt, valóban jobb sorsra érdemes együttesnek fordít hátat. További lehetőség, hogy Papp, az új igazgató, kihúzza vég­re a fejét a homokból, s a ne eről­tessük, ami nem megy alapon, szemrebbenés nélkül útüaput köt Elindultam, egy idő után Sára lá­nyom szegődött mellém. Ezen sem lepődtem meg, becsületesen meg­mondtam neki, hogy mi az ábra, egy rablás kellős közepében va­gyunk, és le fog buktatni a lakás­ban hagyott kabátzsebben az ösz- szes irat, ha nem érünk oda a tulaj­donosok hazatérte előtt. Majd ve- zedek, mondta Sára, és ő is ismerte a labirintus titkát, és Seneca drá­máiról kezdett el beszélni. Ezen azért már meglepődtem. A kereszteződésben azonban egy civil ruhás rendőr, akiről nem látszott, hogy rendőr, de mert összevissza integetett, aligha lehe­tett más, elterelt bennünket mint forgalmat egy mellékutcába. Ott már mindketten elbizonytalanod­tunk, próbáltunk eligazodni a há­zak között, de mert mindegyiknek piros volt a homlokzata, és egyiken sem volt házszám, akár a civileket verő rendőrökön azonosító nemze­ti ünnepeinken, tanácstalanságunk legádázabb ellenfele(i) talpára. Persze az efféle végkifejlet mini­mum azt feltételezi, hogy végre méltóztasson előállni a farbával, azaz konkrét működési koncepci­óval az új igazgató. Kétségkívül fennáll e két verzió esetén az a kockázat is, hogy végül maga az ádáz vita tárgya, vagyis az intéz­mény, az együttes sínyli meg, méghozzá akár végzetes módon, az elvakult radikalizmust. Viszont végre legalább megcsillanhat a fény a setét alagút végén...! Amely tény esedeg megszüntetheti azt az egyre dekadensebb állóháborút, amely - csak egy kicsit is objektív nézőpontból szemlélve - sokkal in­kább valami groteszk és önsors­rontó iszapbirkózást, mi több, két­ségbeejtő vitustáncot idéz, mint­sem felelős, konkrét és célirányos kiútkeresést. Az együttes jövője szempontjából a legelfogadhatóbb persze az a megoldás lenne, hogy bizonyos kompromisszumok meg­kötésére mindkét fél hajlandósá­got mutat, mindenekelőtt a továb­bi szakmai építkezés érdekében. A lehetséges közönséget ugyan­is, normális körülmények között, kizárólag a valós produkció ér­dekli. .. kiteljesedett. Végül megkönnyeb­bültem, mert felismerni véltem a házat, és a bejárati ajtót nyitotta is az egyik kulcs. Látod, mondta a lá­nyom, megy ez nekünk, lazíts, és folytatta a Seneca-monológot... Felmentünk a harmadik emelet­re, de a liftajtó mintha a másik ol­Le fog buktatni a lakás­ban hagyott kabátzseb­ben az összes irat, ha nem érünk oda a tulajdo­nosok hazatérte előtt.. dalon nyűt volna ki az előbb. És va­lóban, kilépve ismeretien ajtóval találtuk szemközt magunkat, mely­re feltűnően sok fenyőág volt vala­müyen okból felaggatva. A másik oldalon van a lakás, mondtam, és most a lift szemközti ajtaját nyitot­tuk ki, de ott meg a liftkürtő kosz- lott cementje bámult a pofánkba. Eltévedtünk, szakadt ki belőlem a meglehetősen nőiesre sikeredett si­koly, azóta az irataimat már a rend­őrök tanulmányozzák, talán el is indultak a lakásunkra, rablás, tol- vajlás, elfogás, újságcikkek a jeles­nek hitt költő tárgyalásáról, bör­tön, közügyektől való eltiltás... De hát miért lettél rabló, kérdezi szelíd szomorúsággal a lányom, félbesza­kítva a római tragédia-előadások körüli problémákról elkezdett elő­adását, és nem tudok rá válaszolni. Csak... nem figyeltem oda egy pü- lanatra, és bűnözővé tett J., meg a sorsom, zihál a mellkasom, páni fé­lelem fog el, levegő után kapkodok, rángatózik a kezem... Felülök az ágyban, lassan felfo­gom, Annabergben vagyok, Peter- mann panzió, a teraszajtón túl de­rengő havas hegyoldal hajnali fenyőfákkal... Vége a lidércnyo­másnak, kezd kibontani agyam a rémületből, nem volt rablás, nem lesz tehát rendőrségi ügy sem, nem lesznek újságcikkek, és nem fogok börtönben elrohadni éveket. Ké­sőbb azért mégis belém hasít az ér­teden kétségbeesés: aki ennyire egyszerűen, hogy egy zacskó mo­gyoróért rablóvá ziUlik álmában barátostól, mire lehet képes ébren, ha tényleg nem figyel oda egy pillanatra... Az alsó-ausztriai Annaberg. Itt élt a tizenhatodik században Barbara Uthmann, aki - roppant konkuren­ciaharcban - kilencszáz asszonyt alkalmazva virágzó csipkeverőműhelyt tartott fenn. (Képarchívum) SZALONkép Egy zacskó rablott mogyoró

Next

/
Thumbnails
Contents