Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-24 / 70. szám, szombat
16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AAÁRCIUS 24. www.ujszo.com HÁZON KÍVÜL Végül is, nem panaszkodom, jól élek. Lakhelyem bár szépnek ugyan nem mondható, azért takaros. Talán kicsit szűk, és több a huzat is, mint azt szeretném, de nekem így is megfelel. Nem vagyok túlontúl igényes, annyi szent! A kaját mindig megkapom rendesen. Persze nem állítom, hogy többet nem bírnék megenni, de meg kell elégednem azzal, ami van. És természetesen azzal, ami jár. Mert senki ne higgye, hogy ingyenélő vagyok, megdolgozok a mindennapi betevőért, de meg ám! Most is, ahogy futkározok körbe-körbe, egyik faltól a másikig. Szinte beleszédülök. És ahogy figyelek! Senki nem tud úgy figyelni, mint én! Két irányból is rálátok az utcára, a garázs és a szomszéd udvar felől, és ha bármi változást észlelek, azt bizony nem hagyom annyiban. Mindent észreveszek, a legapróbb mozgást, a legkisebb rezdülést, sőt, már a változás lehetőségét is előre megérzem. Ilyenkor mindig nagyon izgatott leszek, és a farkam, mint a skorpiónak, úgy ágaskodik. És hallatom a hangom, szüntelenül hallatom; akkor is, ha időközben már elfelejtettem, mi is volt izgalmam eredeti oka. Persze többnyire csak unatkozom. Mászkálok körbe-körbe, egykedvűen, vagy gondolok egyet, és hirtelen nekiugrok a falnak, hogy szinte lepattanok róla. Várom, hogy végre történjen valami. Régebben minden másképp volt. Napközben az udvaron lehettem, csak éjszakára kellett a helyemre mennem. És az udvaron mindig akadtak dolgok, amivel szórakozni lehetett. Elástam valamit például, aztán kitúrtam, és örültem, hogy mindig ott találtam meg, ahová rejtettem. Vagy a sáros, meleg fólián hemperegni, ami kezdetektől ott volt leterítve, ördög tuja, miért, a garázs mellett - az volt ám az élvezet! És a fecskéket tanulmányozni, ahogy a vakolaton, az eresz alatt tapadtak, mint a denevérek, persze nem fejjel lefelé, de úgy tapadtak. És ahogy, mintha vezényszóra, egyszerre röppentek fel. Hogy szerettem volna én is röppenni utánuk! Hogy elkaphassam őket. Titkos vágyam teljesült, mikor egy fióka a fészkéből kipottyant - alig hittem a szememnek -, egyenesen az orrom elé. Micsoda sivalkodás kezdődött rögtön odafent, s szülte elsötétült az ég, ahogy az a sok fecskemadár pillanatok alatt megjelent! Ez ám a szolidaritás, gondoltam, és befaltam gyorsan, hogy ha bármi eszükbe jutna is, már késő legyen. Mostanság ritkán engednek az udvarra, és akkor is csak rövid időre. Azt viszont maradéktalanul kihasználom. Megrohamozom a járdán mászkáló népeket - például. Mert akadnak szép számmal mindenféle alakok: jönnek-mennek folyton, mintha szándékosan ingerelnének. Be is pörgők üyenkor rendesen, mindig. Lesből támadok, villámgyorsan. Megvárom, amíg elhaladnak előttem, addig a fűben lapítok, majd hirtelen a kapunak rontok. Megtörténik persze, hogy néhány kisebb zúzódást is begyűjtők üyenkor, de ez nem számít, akcióim reakciói mindenért kárpótolnak. Sőt, mindezt még fokozni is tudom, hogy egy résen át, melyet a kapu és a veteményes kerítése közt fedeztem fel, ravaszul kiharaphatok. Azt hiszem, azon a szép, meleg, nyári napon romlott el minden, amikor a nyitva maradt bejárati ajtón át megéreztem a marhahús illatát. Beosontam, körülnéztem, gondoltam, nassolok kicsit. Hús helyett egy vacak, lerágott combcsontot találtam mindössze egy újságpapírra dobva a szemétkosár mellett. Megpiszkáltam, a legyek lomhán felröppentek róla, majd ugyanúgy vissza. Csalódásom leírhatatlan volt. Bosszúból bent a házban végeztem el a nagydolgomat. Akkor jó ödetnek tűnt. Még most is látom magam, ahogy begörbített háttal, szétvetett lábakkal és guvadt szemekkel tolom ki magamból a matériát... Teljesen kikelt magából. Korábban is mondott már olyanokat, hogy büdös vagyok, meg hogy alattomos. Az efféle szavak csöppet sem zavartak. De hogy most lehiénázott, az kicsit bántott. Végigkergetett az egész lakáson, s közben értelmetlenségeket ordítozott, mint egy eszelős. Fojtottak volna vízbe, mikor megszülettem! Bárcsak meghaltam volna, szopornyicában! Azt üvöltötte, nem tűr kutyaszart a szalonban, én meg figyeltem, ahogy elborul az arca. Iszkoltam, ahogy csak tudtam. Még hogy szalon, röhögnöm kell. Csak mert valami ócska vállalkozó a parasztja, és az előszobát körberakta vörösfenyővel? S ha vendég jön, nem veszi le a cipőt? Azóta itt lakom. Nem mondom, hogy habzsolnám az életet, de tényleg nem panaszkodom. Sőt, nemrég hoztak egy lakótársat is, de mivel kisebb és gyengébb volt nálam, megkínoztam. Visított egész éjszaka, másnap aztán elvitték. így most megint futkározhatok körbe- körbe, egyik faltól a másikig. És figyelhetek. Technikámat fokozatosan tökélyre fejlesztettem: már mindenre mozdulok. Mindent jelzek. Egy ideje látok egy embert, ahogy naponta elmegy a kapu előtt. Alacsony, sovány, már messziről felismerem. De üyenkor csendben maradok - mert tőle tartok. Ott a megátalkodottság a tekintetében, és gyűlöl engem. Valamiért a vesztemet akarja. Egyre többet gondolok rá, napról napra többet. Félek, hogy álmomban eljön egyszer, és valami nagyon-nagyon rosszat tesz velem... György Norbert SZALONspi« «**,»*, Vitustánc helyett kompromisszumot! BARAK LÁSZLÓ A szlovákiai magyar népesség túlnyomó részének valószínűleg a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy az Ifjú Szivek elnevezésű, ál- lamüag fenntartott népi együttesben ki osztja a lapot mostanában. Ehhez képest viszont úgy tűnik, mintha némiképpen túl lett volna dimenzionálva mind a sajtóban - s általában a legalább valamüyen szintű kulturális töltetű közbeszédre törekvő internetes orgánumokban is - az az egyre belteijesebbnek látszó konfliktus, amely hónapok óta dúl az együttes háza táján. Amely konfliktusra épp csak hogy nem szerveződött mostanra némi jelképes kordonaffér önjelölt felvidéki nemzeti népitánc-parlamen- tek kivitelezésében. Pedig tulajdonképpen „csak” arról van szó, hogy egy - a rendszergazda, vagyis a működtető, nevezetesen a kulturális tárca ületékesei által kijelölt - bizottság többségi döntéssel meghatározta, ki legyen ezentúl az együttes igazgatója. Mindazonáltal lehet, hogy rossz volt a szóban forgó döntés. Az is elképzelhető, hogy egy előre megírt forgatókönyv szerint, igenis eleve sógor-koma alaZALÁN TIBOR J., a neves irodalomtörténész, egy kulcscsomót lengetett felém. Megyünk, mondta, és én anélkül indultam el utána, hogy megkérdeztem volna, hova. Először villa- mosoztunk, utána busszal elmentünk valami külvárosi végáüomá- sig, ott leszálltunk, magunk elé néztünk, és magunk előtt panelházak kusza, áthatolhatatlan dzsungelét láttuk. Magyarán, a házrengetegen kívül nem láttunk semmit. J. úgy indult neki ennek a modern vadonnak, mint aki tudja az ádáthatatlanságban a biztos labirintusjáratot, mely ismeretlen célunkhoz elvezet. Fürgén vágtatott előttem, irodalomról beszélt, Gyöngyösi költészetéről, és meg volt még emlegetve Balassi is. Az egyik piros homlokzatú ház üveges bejáratán áthatoltunk valamelyik kulcs segítségével, beszuszakolód- tunk a liftbe, és felmentünk vele a pon toborzódott az illetékes pályázati bizottság tagsága. Mondjuk, a célból, hogy tógolyóztasson az együttes tagjai s művészeti vezetőjük, Hégli Dusán által pártolt igazgatójelölt, aki végül is alulmaradt egyedenegy vetélytársával, Papp Sándorral szemben. A verdiktet azonban, tetszik, nem tetszik, meghozták. Bizony, e tájakon is így megy ez. Ám, ugye, döntésnek döntés a Az egyre dekadensebb állóháború valami groteszk és önsorsrontó iszap- birkózást, mi több, kétségbeejtő vitustáncot idéz... mégoly rossz döntés is... Egyáltalán nem biztos tehát, hogy indokolt, mi több, adekvát cselekvéssor egy üyen helyzetben, ha a „vesztesek” olyan nekibuzdulással futják azt immár a „pénztártól való távozás után” is, amely magatartást akár a permanens forradalmi hadviselés egyik főideológusa, a néhai Trockij elvtárs is megirigyelhetné. Ezért félő, előbb-utóbb az a szakálharmadik emeletre. A liftajtóval szembeni lakásba mentünk be. Ismeretien helyen találtuk magunkat, kérdőn néztem J.-re. Ezt a lakást most ki fogjuk rabolni, vetette vissza a tekintetet kurtán, és továbbra is Gyöngyösi költészetéről beszélt. Nem voltam meglepett, de különösebben nem is érdekelt ez a rabláshistória. Láthatóan J.-t sem, de azért körülnéztünk a másfél szobás lakásban, ahol nem sok elvinnivalót találtunk, a konyhaasztalon felejtett bontadan földi- mogyorós zacskón kívül. Azt azért felmarkolta a tudós ember, és elhagytuk a lakást. Vígan mogyoróz- gattunk el a buszmegáüóig, ahol belém hasított a felismerés, a lakásban maradt a kabátom, benne az összes hatommal. J.-t nem rendítette meg a bejelentés, kezembe nyomta a kulcscsomót, menj visz- sza, hozd el, mondta, de igyekezz, nehogy előbb érjenek haza a lakók, mert akkor neked kakukk. las vicc is el lehet majd játszva ez ügyben is, amely szerint, ugye, az erdész simán kizavarja az erdőből a revírjében folyamatosan egymás eüen fenekedő, háborúsdit játszó eüenfeleket. Magyarán, addig hányják egymásra az átkot a szemben álló felek, amíg torkig nem lesz a cirkusszal a fenntartó szerv, s akár az is eszébe jut, hogy egy tollvonással magát az együttest fossza meg, úgymond, közügyei gyakorlásának lehetőségétől. Még egyszerűbben szólva, akár meg is szűnhet az Ifjú Szivek, ha nem lesz benne végre tűzszünet... Mi lehet hát mégis ennek az egyre belterjesebbé dagadó ribilli- ónak a vége? Hogy például fogja magát Hégli, és egyszer s mindenkorra faképnél hagyja a nyakára ültetett főnököt, akinek immár - egyre kevésbé csak a sorok között deklaráltan - a szagát sem bírja elviselni. Ez a döntés persze azt is jelentené, hogy magának az általa felépített, istápolt, valóban jobb sorsra érdemes együttesnek fordít hátat. További lehetőség, hogy Papp, az új igazgató, kihúzza végre a fejét a homokból, s a ne erőltessük, ami nem megy alapon, szemrebbenés nélkül útüaput köt Elindultam, egy idő után Sára lányom szegődött mellém. Ezen sem lepődtem meg, becsületesen megmondtam neki, hogy mi az ábra, egy rablás kellős közepében vagyunk, és le fog buktatni a lakásban hagyott kabátzsebben az ösz- szes irat, ha nem érünk oda a tulajdonosok hazatérte előtt. Majd ve- zedek, mondta Sára, és ő is ismerte a labirintus titkát, és Seneca drámáiról kezdett el beszélni. Ezen azért már meglepődtem. A kereszteződésben azonban egy civil ruhás rendőr, akiről nem látszott, hogy rendőr, de mert összevissza integetett, aligha lehetett más, elterelt bennünket mint forgalmat egy mellékutcába. Ott már mindketten elbizonytalanodtunk, próbáltunk eligazodni a házak között, de mert mindegyiknek piros volt a homlokzata, és egyiken sem volt házszám, akár a civileket verő rendőrökön azonosító nemzeti ünnepeinken, tanácstalanságunk legádázabb ellenfele(i) talpára. Persze az efféle végkifejlet minimum azt feltételezi, hogy végre méltóztasson előállni a farbával, azaz konkrét működési koncepcióval az új igazgató. Kétségkívül fennáll e két verzió esetén az a kockázat is, hogy végül maga az ádáz vita tárgya, vagyis az intézmény, az együttes sínyli meg, méghozzá akár végzetes módon, az elvakult radikalizmust. Viszont végre legalább megcsillanhat a fény a setét alagút végén...! Amely tény esedeg megszüntetheti azt az egyre dekadensebb állóháborút, amely - csak egy kicsit is objektív nézőpontból szemlélve - sokkal inkább valami groteszk és önsorsrontó iszapbirkózást, mi több, kétségbeejtő vitustáncot idéz, mintsem felelős, konkrét és célirányos kiútkeresést. Az együttes jövője szempontjából a legelfogadhatóbb persze az a megoldás lenne, hogy bizonyos kompromisszumok megkötésére mindkét fél hajlandóságot mutat, mindenekelőtt a további szakmai építkezés érdekében. A lehetséges közönséget ugyanis, normális körülmények között, kizárólag a valós produkció érdekli. .. kiteljesedett. Végül megkönnyebbültem, mert felismerni véltem a házat, és a bejárati ajtót nyitotta is az egyik kulcs. Látod, mondta a lányom, megy ez nekünk, lazíts, és folytatta a Seneca-monológot... Felmentünk a harmadik emeletre, de a liftajtó mintha a másik olLe fog buktatni a lakásban hagyott kabátzsebben az összes irat, ha nem érünk oda a tulajdonosok hazatérte előtt.. dalon nyűt volna ki az előbb. És valóban, kilépve ismeretien ajtóval találtuk szemközt magunkat, melyre feltűnően sok fenyőág volt valamüyen okból felaggatva. A másik oldalon van a lakás, mondtam, és most a lift szemközti ajtaját nyitottuk ki, de ott meg a liftkürtő kosz- lott cementje bámult a pofánkba. Eltévedtünk, szakadt ki belőlem a meglehetősen nőiesre sikeredett sikoly, azóta az irataimat már a rendőrök tanulmányozzák, talán el is indultak a lakásunkra, rablás, tol- vajlás, elfogás, újságcikkek a jelesnek hitt költő tárgyalásáról, börtön, közügyektől való eltiltás... De hát miért lettél rabló, kérdezi szelíd szomorúsággal a lányom, félbeszakítva a római tragédia-előadások körüli problémákról elkezdett előadását, és nem tudok rá válaszolni. Csak... nem figyeltem oda egy pü- lanatra, és bűnözővé tett J., meg a sorsom, zihál a mellkasom, páni félelem fog el, levegő után kapkodok, rángatózik a kezem... Felülök az ágyban, lassan felfogom, Annabergben vagyok, Peter- mann panzió, a teraszajtón túl derengő havas hegyoldal hajnali fenyőfákkal... Vége a lidércnyomásnak, kezd kibontani agyam a rémületből, nem volt rablás, nem lesz tehát rendőrségi ügy sem, nem lesznek újságcikkek, és nem fogok börtönben elrohadni éveket. Később azért mégis belém hasít az érteden kétségbeesés: aki ennyire egyszerűen, hogy egy zacskó mogyoróért rablóvá ziUlik álmában barátostól, mire lehet képes ébren, ha tényleg nem figyel oda egy pillanatra... Az alsó-ausztriai Annaberg. Itt élt a tizenhatodik században Barbara Uthmann, aki - roppant konkurenciaharcban - kilencszáz asszonyt alkalmazva virágzó csipkeverőműhelyt tartott fenn. (Képarchívum) SZALONkép Egy zacskó rablott mogyoró
