Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-24 / 70. szám, szombat

12 Szalon ÚJ SZÓ 2007. AAÁRC1US 24. www.ujszo.com „VÉGRE MÉGISCSAK JÓ LENNE KIFORDÍTANI MAGUNKAT..." Kassák az 1910-es évek közepén (Rónai Dénes felvétele) A fal mögött áll és énekel KASSÁK LAJOS Úgy határoztunk: egyikünk jobbra, a másikunk balra tér. Én egy vörös téglába vágott sikátoron mentem fölfelé. Megjelölt hely volt ez, a XV-ik negyedben, kereszt nél­küli ablakokkal és vak kandelábe­rekkel a kapu előtt. Nem emlék­szem rá biztosan, valószínű azon­ban, hogy ekkorában végrehajtói állásom volt a városnál. Naponta akadt valami szomorú elvégezni- valóm, de azért boldogabban él­tem, mint a galambunk, akit pedig télvíz idején is Ka-Fu-Pi-féle ma­dáreledellel tápláltunk. Valósággal röpültem a nyirkos úton fölfelé. Csillagok virágoztak a drapériá­kon, meg voltam győződve róla, én leszek az első a célban.- Csak fuss! Csak törd magad! - gondoltam. - Csak fuss! Ahogy a szél egy-egy pillanatra elállt, tisztán hallottam barátom ci­pőinek a dobogását. Igaz, a jobbra vezető út csak néhány kilométerre van innen. Néha egy fekete vonal görbült el a szemeim előtt, és lehet, hogy ez a barátom integető karjá­nak az árnyéka. Egy pillanatra így okoskodtam: ha az árnyéka előt­tem motoszkál, nincs kizárva, hogy ő maga is előttem lehet már né­hány méterrel. De azért van eszünk, hogy túltegyük magunkat holmi kellemetlen kicsiségeken. El­határoztam, barátom mögöttem van, és ettől a pillanattól kezdve a kétségek szemlátomást hervadtak el a fogason. Akármerre néztem, egyedül vol­tam. Kivéve azt a nagy vörös lám­pát, ami egy mélyedésben virrasz­tóit. Ezt is csak akkor vettem észre, mikor az ajtó kinyílt. A szél átjárt a testemen, s a véres sálról, ami egy gyertyatartó karjain csüngött, le­léptek a plisszúozott madarak. A lámpa mögöttem volt, nagy terüle­tekben már szinte leégette rólam a ruhát. Hiába akartam eltakarni magam nehéz, lapu alakú kezeim­mel, hirtelen a „Die Dame” című lap jutott az eszembe, ahol fény- képfelvételeket láttam Bemard Shaw csipkékkel és nippekkel tele­zsúfolt otthonáról.- Szörnyűség, még ide is utánam jönnek a dolgok, amik bántani tud­nak.- De hát, uraim és elvtársaim! Nem mondtam én meg már évek­kel ezelőtt, hogy Bemard Shaw egy közönséges bohóc?! Önök a rop­pant társadalmi problémákra hi­vatkoznak, amiket ő a darabjaiban könnyű kézzel felvet, s csak úgy fogheggyel megold... vagy cinikus grimaszt erőszakol ki a még nálá­nál is felületesebb és nagyképűbb közönségből. Helyes! Ebben az utóbbi megállapításban én is benne vagyok...- Ne állj ott, mint a fa! - mondta valaki most a sarokból, ahová még nem ért el a látásom. A szavaknak testük volt, illatot árasztottak, és fellázították a sötétet.- Nem kerestelek, és megtalálta­lak - mondtam én is hangosan. A jobb oldali út kibújt a függöny mögül, tovább akart futni, de egy kút állt előtte. Hetek kellenének ahhoz, hogy valaki ezt az űrt áthi­dalja - gondoltam, és nyugodt vol­tam felőle, itt semmiféle meglepe­téstől nem kell tartanom. A lány a kút előtt ült kerek, há­romlábú széken, s csak egy kis m- gecske vüágított rajta.- Gyere közelebb - mondta, és felém nyújtotta a karját. Ha a jobb karját emelte föl, akkor kilátszott a bal melle, ha a bal karját emelte fel, akkor küátszott a jobb melle. Rit­kán lát az ember ilyen melleket, gömbölyűk voltak, és így távolról is érezni lehetett a szenzációkat, amik a dombok alatt parázslónak.- Nem adhatom fel a kötelessé­gem - válaszoltam. - Tüdőd, hogy győznöm kell a barátom felett - las­san megindultam felé, s csak úgy, mintha az egész véletlenségből tör­ténne. Messzehangzón kiáltoztam: - Szervusz, kedvesem, szervusz. - Most észrevettem: ő csakugyan a kút túlsó partján ül. Most pedig föl­áll a székről, az ingecske elszállt ró­la, szétterül a levegőben, s már nincs itt a kút, és nincsenek itt a pa­rasztok, akik a közte és köztem vi­rágzó mezőket lekaszálnák.- Gyere még közelebb - mondta. Még közelebb mentem, és hal­lottam, hogy valaki sír a kemény rabicfal mögött. Hangosan beszél­tem, hogy ő semmit észre ne ve­gyen:- Mit gondolsz, hol tarthat most a barátom? Erre még nem járt, te­hát még mindig én vagyok előny­ben. Csak éppen lerázom magam­ról a port, és megyek tovább. Nyit­tasd ld a kapukat, nehogy valahogy itt felejtődjek.- Feküdj le - mondta a lány.- Lehet, hogy két hét múlva már visszafelé jövök, és akkor sokáig itt maradok nálad.- Feküdj le - mondta a lány még egyszer. Már csak az egyik szememet nyi­tottam ki úgy, ahogy reggelenként szoktam, mikor még nem akarok kikelni az ágyból. Az eső csak hullt, hullt, súlyos, fekete lapokban rakódott le a há­zak között.- Feküdj le - mondta a lány. Itt az ideje - gondoltam -, hogy felhúzzam az órát, ami már alig ke­tyeg. Első lábaimat szépen a fejem alá tettem, és elfeküdtem a padlón. (1926) Én a nagyváros fia vagyok, a vasszerszámmal dolgozó és az örökké elégedetlen. Vannak, akik ezt kétségbe vonják. De bizonyo­san tévednek. Nem tagadom le, hogy a rózsafa árnyékában szü­lettem, ez azonban véletlenség­ből történt így. Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én a dróthajú és pálinkát ivó rokona­imhoz tartozom. Ők már vasuta­sok voltak, kazánkovácsok, fűtők és mozdonyvezetők. Szerte, a fe­kete városokban éltek éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete váro­sokban élek. Nincs bennem sem­mi a múltból. Nem ismerem az is­tent, és nem ismerem a szerel­met. Nem vagyok kíváncsi a jövő­re. Feleségem az én egyetlen ba­rátom. Soha nem voltam bele szerelmes, de szeretem, mert ő tiszta üvegből van, és úgy szól, mint a legfinomabb acélpenge. Az emberek azt hiszik, kegyetlen vagyok hozzá, pedig én a tenye­remen hordom őt, mint a jelen pillanatot, mint a tapintás bizo­nyosságát, mint a bőrt, ami lükte­tő ereimet és vérző húsomat beta­karja. Szeretném, ha az is, amit most mondok, az ő himnusza len­ne. Mert ő megérdemel engem, és azt is, amit én tudok. Ó mellet­tem van, és én előtte vagyok. Ő látja, hogy vasszerkezeten épül­nek az én napjaim, látja, ahogy szavaimban kinyílnak a virágok, és ő összeszedi és homloka köré köti az én virágaim. Ő lát engem a világos reggelben, és emlékszik rám a sötét éjszakából. Nincse­nek gyermekeim, egyedülvaló- nak látszom tehát, mint a legma­gasabb hegycsúcs. Egyedülvaló- nak látszom, de ő tudja, én va­gyok a nagy családfa, aki a széllel forog. Szemeimben benne van­nak az ismert és ismeretlen törté­netek. Az utak összefutnak ben­nem, és a kapuk kinyílnak. De mit is prédikáljanak még többet. Aki ennyiből nem ért meg engem, az sohasem fog megérteni engem. Az apám laboráns volt, az anyám mosónő, rokonaim vasutasok, és ők elvittek engem a városokba, így lettem azzá, aki vagyok. Most összeszámolom a vagyonomat, kivonom belőle, ami kivonható, aztán lefekszem aludni, mert reg­gel újra kell kezdenem mindent. A Tisztaság könyve című Kassák-novelláskötet utószava; 1926 Kassák Lajos keze (1942) Inverz változat: Zeman Ákos (2007)

Next

/
Thumbnails
Contents