Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)
2007-03-17 / 64. szám, szombat
26 Presszó ÚJ SZÓ 2007. MÁRCIUS 17. www.ujszo.com 1965. április 8-a volt, egy nappal a születésem után. Az anyám a burton-upon-trent-i kórház kis szobájában feküdt egyedül Nem emlékezett semmire a szüléssel kapcsolatban, de arra igen, hogy szülni jött a kórházba. Később egy takarítónőjött be a szobájába felmosni a padlót. „Hallja ezt a nagy zajt a folyósón? Egy kisbaba az, most született. Borzalmas állapotban van. Nincs keze, se lába, és egy nagy vörös folt van az arcán. Rémisztőén néz ki. A nővérek azt mondják, pár napon belül meghal vagy magatehetetlen nyomorék marad élete végéig. Nagy pánik van odakinn. Nem tudják, mit tegyenek. Még az orvosok se. Azt hiszem, arra várnak, hogy meghaljon.” A kisbaba természetesen én voltam, de az anyám ezt még nem tudta. Akkor még nem. (A gyermekotthonban) Volt egy gondozó, aki rendkívül erőszakos volt. Egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy felkapott egy gyerekei és a terem túlsó végébe hajította. A távolság úgy 5- 6 méter lehetett. Néhány párna ugyan a földre volt rakva azon a helyen, ahová célzott, és ahol landolnunk kellett volna. Olykor sikerült a találni máskor nem, vagyis esetünkben teljesen elkerültük a párnákat. Ilyenkor nagy zajjal értünk földet a linóleummal fedett kőpadlón. Egyik éjjel Fran (ALison Lapper akkori férje, akitől később elvált) a konyhaasztalra ültetett, és a lábamnál fogva lassan elkezdett lefelé húzni. Nevetett, és azt mondta, ha tovább húz, leesek az asztalról és szétverem a fejem a konyhakövön. Közben egyre közelebb húzott az asztal széle felé, de aztán túl közeljött hozzám, ami hiba volt. A fogammal belekapaszkodtam a vállába, és úgy lógtam rajta, mint egy véreb. S bár fogaim össze voltak szorítva, sikerült megszólalnom: „Ha nem teszel le most azonnal niég erősebben harapok!” Erre letett az asztalról Mindketten feldúlt állapotban voltunk, ziháltunk, Fran válla csurom vér volt. Megbíztam Franben, de ennek akkor vége lett. Amikor rajzórákra kezdtem járni sok modeüt - különböző méretű és formájú emberi testeket - kellett lerajzolnom. Egyikük sem volt fogyatékos. Egyszer egy tanárom azt mondta: , Azt gondolom, azért fested ezeket a gyönyörű testeket, mert nem akarsz szembenézni azzal hogy nézel ki és ki vagy valójában.” Megdöbbentem. Aztán rájöttem, igaza van. Elmentem a könyvtárba, és céltalanul lapozgattam a képzőművészeti kézikönyveket, az orrommal és a számmal forgatva az oldalakat. És akkor az egyik könyv leesett a földre, úgy, hogy a milói Vénusz képénél nyílt ki. Az ókori fehérmárvány női alaknak hiányzott mindkét keze. Belém nyilallt a felismerés: ez én vagyok! Az a pillanat volt a kezdete annak az útnak, amelyen mindmáig haladok: a saját testemet vizsgálom, és azl hogyan viszonyulok hozzá én magam és mások. Részletek Alison Lapper My Life in My Hands (Kezemben a sorsom) című önéletrajzi könyvéből Simon & Schuster Ltd., London, 2005 Tizenkilenc évesen megkezdi önálló életét. Lakást és jogosítványt szerez, és beiratkozik a brightoni egyetem szépművészeti szakára, ahol az évfolyam legjobbjaként végez 1994-ben. A festés mellett fényképezéssel, később pedig digitális képkészítéssel is foglalkozik. Diplomamunkájaként a mai napig egyik legismertebb, többször kiállított művét nyújtja be, amelyben először érhető tetten művészi munkásságának és életének egyik nagy inspirációja. Az installációt alkotó portrék tárgya saját maga: a sorozatot indító darabok gyerekkori fotók, melyeken művégtagokkal látható, az utolsó, felnőttkori fénykép pedig a milói Vénuszt idéző pózban ábrázolja. A szépség újraértelmezése A karok nélküli milói Vénusz- szobrot az európai hagyomány az ókori klasszikus szépség egyik megjelenítőjének tartja. A párhuzam saját maga és a szobor között magában hordozza a kérdést, melyre Alison Lapper a művein keresztül próbál folyamatosan választ keresni. Lehet-e és hogyan lehet újraértelmezni a fizikai normalitás és szépség fogalmát egy olyan társadalomban, amely meg- bélyegzi, és nyomoréknak tekinti őt azért, mert karok nélkül született? Ez a párhuzam és variációi későbbi munkáiban, főként fényképeiben is jelen van. A fotók többségén továbbra is saját magát jeleníti meg, olyan módon használva fényt és árnyékot, hogy ruhátlan alakja klasszikus szoborszerű hatást keltsen. 1999-ben, nem sokkal az őt ábrázoló szobor előkészítő munkálatai után megszületik Alison Lapper fia, Parys. A gyermek egészséges, de szintén ép édesapja ennek hírét már nem várja meg: egy üyen család lehetősége túl nagy kihívásnak bizonyul számára. Fiának nevelésen kívül Alison többféle szakmai projektben is dolgozik. Festészetet tarnt a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Egyesületének képzésem, dokumentumfilmekben szerepel, alkot, kiállításokon vesz részt, és könyvet ír az életéről. Mind művészi eredményeiért, mind emberi bátorságáért és küzdelméért több díjjal is jutalmazták már. 2003-ban, Spanyolországban őt választották meg az Év Asz- szonyának, hazájában pedig megkapta a királynő által odaítélt Brit Birodalom Rendjének tagja (MBE) kitüntetést. A szobor áprilisig tekinthető meg Marc Quinn szobra ez év áprilisáig látható a Trafalgar téren. A projekt célkitűzésének megfelelően ekkor egy másik alkotást, Thomas Schütte Madárhotel című művét állítják majd ki. Aki addig Londonban jár, megnézheti A terhes Alison Lappert, és meggyőződhet arról, sikerült-e Quinn-nek megvalósítania azt a célt, melyet a következőképpen fogalmaz meg: .Alison szobra a hősiesség egy új, női modelljét képviseli. A történelmi időkben a Nelsonhoz hasonlatos hősök a külső vüá- got hódították meg. Nekem úgy tűnik, a jelenkor hőseinek inkább saját körülményeiket és mások előítéleteit kell legyőznie, és hiszek benne, hogy Alison portréja ezt szimbolizálja.”
