Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-12 / 59. szám, hétfő

6 Kultúra

ÚJ SZÓ 2007. AAÁRC1US 12. www.ujszo.corr

RÖVIDEN

Batthyányi Lajos tablókiállítása

Pozsony. A pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium épületében ma nyílik meg az az emlékkiállítás, mely a kétszáz éve Pozsonyban született Batthyányi Lajos tevékenységét mutatja be. Az első magyar miniszterelnök életpályáját szemléltető tablókiállítást a Budapesti Történeti Múzeum állította össze, s az MKKI társrendezésében kerül a nagyközönség elé. (m)

Thaly-hagyaték a Brämer kúriában

Pozsony. Évszázados történet, Thaly és Rákóczi 1906-2006 címmel március 14-én, szerdán 10 órakor nyílik kiállítás A Szlovák Nemzeti Múzeum - A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának Brämer kúriabeli székházában. A rendezvény keretében 11.45-kor a Kecske kapui evangélikus temetőben megkoszorúzzák Thaly Kálmán sírját, majd 15 órakor a múzeumban Korompai Balázs, a debreceni Déri Múzeum történésze tart előadást a Thaly-hagyatékról. Utána ugyanitt kerül sor a Thaly Kálmán magyarországi és pozsonyi leszármazottaival való találkozóra, (ú)

Asszony állt Márquez monoklijának hátterében

Egy néhai sérülés története

MTl-TUDÓSÍTÁS

Róma. Nem szakmai féltékenység, sem politikai nézetkülönbség, hanem nőügy volt Gabriel Garda Márquez és Mario Varga Llosa több mrnt 30 évvel ezelőtti szakításának oka. A latin-amerikai irodalom két óriása közti kapcsolat megromlása közismert volt, de ezt részben írói rivalizálásnak, és nem utolsó sorban politikai okoknak tulajdonították. Az 1970-es években ugyanis Márquez egyre inkább balra sodródott, és ma sem rejti véka alá lelkesedését Fidel Castro és kubai rendszere Ránt, míg Llosa a liberális jobboldal képviselőjévé vált, később üyen platformon szállt versenybe Peru köztársasági elnöki tisztségéért is. A Nobel-díjas kolumbiai író mostani, 80-ik születésnapja kapcsán aztán napvüágra került a mexikói La Jornada című lapban Márquez 1976 februárjában készült fotója, amely a Száz év magány szerzőjét bal szeme alatt hatalmas monoklival, sérült orral ábrázolja. A képet a ma Mexikóban élő kolumbiai fotós, Rodrigo Moya készítette, Márquez külön kérésére, aki mindenáron meg akarta örökíttetni a Llosával való incidenst.

Keresd a nőt - mondták a régiek, és így volt ezúttal is, mint ahogyan

Mercedes Barcha, Gabo felesége elmesélte. Akkoriban Márquezék és Llosáék egyaránt Barcelonában éltek, és a perui író egyszer csak otthagyta családját egy svéd fotómodell kedvéért. Asszonya, Patrícia ezekben a hónapokban gyakran megfordult Márquezéknél, akik gyámolították és tanácsokkal látták el őt. Amikor aztán Llosa hazatért a kalandból, felesége elmesélte ezeket az összejöveteleket, és utalásokat tett arra, hogy távollétében barátja nem csupán szavakkal vigasztalta őt. Nem sokkal később Márquez hivatalos volt Llosáékhoz egy házi vetítésre, és nagy volt a meglepetése, hogy ölelésre tárt karjára Mario egy hatalmas jobbegyenessel padlóra küldte őt. A sokkos állapotba került, vérző Márquezt végül Mercedes és néhány jó barát hazavitte, és otthon látták el sérülését, mert nem akarták egy kórházi kezeléssel nagy dobra verni az affért.

A fénykép mostani nyilvánosságra kerülése azzal is magyarázható, hogy a két nagy író kibékülőben van egymással. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a Száz év magány új, a regény megjelenése 40. évfordulójára készülő kiadásához Mario Vargas Llosa írt előszót - olvasható a La Repubblica című olasz napilapban.

A mosolygós Márquez egy közelmúltban készült fényképen

(TASR/AP-felvétel)

A pozsonyi Rent úttörő vállalkozás: a musical vagy inkább musicalopera szlovák nyelven is játszható műfaj

A holnap már csak emlék...

Valószínűleg a véletlen hozta, hogy Puccini halhatatlan operáját, a Bohéméletet szinte napra pontosan egy időben újították fel Pozsonyban a Rent című musical bemutatójával. Azzal a Renttel, amelyet a Bohémélet ihletett, s amely a nyolcvanas-kilencvenes évek New Yorkjában játszódik hasonlóan bohém, de nem tüdőbeteg, hanem AIDS-es fiatalok között.

JUHÁSZ DÓSA JÁNOS

Az átírt változat eredetileg Billy Aronson dramaturg ötlete volt, aki Jonathan Larson zeneszerzővel dolgozott a Bohémélet modernizálásán. Később Larson magára maradt, s évekbe telt, míg a musical elnyerte végső formáját. A több mint száz dalból 44 maradt (látva a pozsonyi előadást, ez is soknak tűnik), s 1995. január 25-én eljutott a bemutatóig. Talán az izgalom, talán az AIDS, amivel maga is küzdött, okozhatta, hogy a főpróba reggelén meghalt. A szülők kérésére megtartották a koncertszerű bemutatót, ami akkora sikert aratott, hogy alig egy hónap múlva már a Broadwayn játszották.

Puccinit a tizenkilencedik század végén a Párizs padlásszobáiban nyomorgó, háziurakkal hadakozó bohémek ihlették meg, s habár azóta látszólag nagyot változott a világ, száz év elteltével is ugyanazok a gondok foglalkoztatják a New York művésznegyedeiben élő fiatalokat. Ezen a környéken a legmagasabbak a bűnözési és az AIDS-es statisztikák, a lerobbant házakban narkósok, alkoholisták, leszbikusok és homoszexuálisok élik egyre reménytelenebb életüket. Itt élt Jonathan Larson is, akinek Stephen Sondheim volt a példaképe, a Rent megírásakor pedig a Hair sikerét látta maga előtt, nem véletlenül. A két darab egyébként is kísértetiesen hasonlít egymásra, ugyanaz a környezet, ugyanazok a lázadó fiatalok, a különbség talán annyi, hogy Larson változatában még kevesebb az esélyük.

Szlovákiába egy európai turné keretén belül jutott el a darab, de az eredetiből csak a svéd zenekar (Mikael Langs vezetésével) és a díszlet (Ellen Caims) maradt meg,

a rendező, Patrik Lančarič (akinek a napokban mutatták be az első filmjét is) még az eredeti változat koreográfusát, a horvát Igor Barbe- ričet is lecserélte Süvia Belákovára. Ahogy a New York-i előadásban ismeretlen színészek játszottak, úgy a meghallgatás után itt is úgy döntöttek az alkotók, hogy kevésbé ismert fiataloknak adnak lehetőséget, s jól tették. Remek munkát végzett Müan Ješko is, aki a dalszövegeket fordította szlovákra. Érthető, jól énekelhető, könnyen megjegyezhető a szlovák szöveg, felüdülés a sok angol és cseh nyelvű musical után. (Az előadásban a cseh anyanyelvű színészek is szlovákul énekelnek.) Nagyon rossz választásnak bizonyult viszont a helyszín. Az Istropolis nagyterme alkalmatlan ennek a lerobbant New York-i helyszíneken játszódó musicalnek a bemutatására, s ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az alkotók minden igyekezete ellenére többnyire kívül maradunk a történeten.

A darab legfontosabb helyszíne egy hajdani lemezgyártó cég lepusztult épületének padlástere. Itt lakik együtt Mark (Vladimír Vo- lečko), a kezdő dokumentarista és Roger (Dušan Vitázek, aki Vüiam Csontossal felváltva játssza a szerepet), egy nemrég még sikeres rockzenész. Roger a közelmúltban vesztette el a barátnőjét, aki miután megtudta, hogy AIDS-es, felvágta az ereit. A társaság többi tagja már korábban elhagyta az épületet, Benny (Ján Slezák, akinek váltótársa a superstáros Peter Kotúľa) gazdag lányt vett feleségül, s paradox módon azzal foglalkozik, hogy ingatlanügyekben érdekelt dúsgazdag apósával felvásárolja a környező háztömböket, így azt is, amelyben valaha laktak. Mivel Roger és Mark nem tudnak fizetni (rent = lakbér), őket is kilakoltatással fenyegeti. Ekkor bukkan fel Roger életében Mimi (Michaela Horká), a sztriptíztáncosnő, de hiába a kölcsönös vonzalom (az előadás egyik legszebb dala a Gyújtsd meg a gyertyám), a fiú még emlékezvén előző tragikusan végződött kapcsolatára, elzárkózik a közelebbi viszony elől. Mark magányosan él, a telep életét dokumentálja. Volt szerelme, Maureen, az ifjú színésznő (Soňa Jányová) egy befutott ügyvédnővel, Joanne-nal (Linda Kon- rád) él együtt. A szűkebb társaság tagja még Tom Collins, filozófusprofesszor (Müan Ješko), aki otthagyva az egyetemi katedrát, visz- szatér barátaihoz, ahol szerelmi viszonyba bonyolódik a transzvesztita AngeUel (Petr Brychta). Ezek a kapcsolatok több-kevesebb intenzitással elevenek is az előadásban, szinte izzik Dušan Vitázek és Michaela Horká között, de a leszbikus pár is el tudja hitetni azt, hogy több van köztük a barátságnál;

ugyanez sajnos nem mondható e Collins és Angel kapcsolatáról amely főleg Müan Ješko indiszpo náltságának köszönhetően még jel zésszinten sem működűt. Az előadás dramaturgiája sem egységes főleg az első rész tűnik hosszúnak elnagyoltnak, a rendkívüli intenzi tással megkomponált zenét nerr bírja el a meglehetősen leegyszerű sített cselekmény, s a néző amíg él vezi a zenét, addig kikerül a cselek mény hatása alól. Sok zenetörténész ezért Larson darabját nem is musicalnek, hanem musicaloperának tartja, amelyben a rock- és popzene szinte valamennyi szövete felismerhető, a rhytm and blues, a soul, a rock and roü, a salsa, a funky, a gospel, a lírai ballada, de még tangóval is találkozhatunk.

Roger, hogy emlékei elől meneküljön, elhagyja New Yorkot, de miután megtudja, hogy Mimi is AIDS-es, visszatér. Az utcán élő, legyengült, beszélni is alig tudó Miminek elénekli azt a dalt, amit mái oly régen szeretett volna megírni. A darab, eüentétben Puccini remekével, végül is happy enddel zárul, ugyanis Mimi életben marad, s a darab a Nincs másnap, ma élj című számmal zárul, amely ars poeticaként is értelmezhető: „Még itt vagy, még látlak, még így lesz él a dal! / de holnap már csak emlék leszünk és a vágy meghal.” (Miklós Tibor fordítása)

OTTHONUNK A NYELV

A nyelv ügye a reformkori törekvések tükrében II.

MISAD KATALIN

A magyar reformerek többsége - köztük Wesselényi Miklós - úgy véli, hogy a cári Oroszország által képviselt pánszláv eszmék ellenében a fokozatos magyarosítás jelentheti az egyetlen megoldást. Nem állnak meg azonban a közélet és a magyar felsőoktatás „megmagyarosításának” igényénél, felerősödik a törekvés a nem magyar ajkú népek legalább részbeni asszimüálására is. A nemzetiségek lakta területeken ismét a magyar lesz az egyházi prédikáció nyelve, s a nemzetiségi iskolák rovására megszaporodik a betűvetést és a számolást magyarul oktató intézmények száma. A magyar liberálisok a nyugat-európai nemzetállamok példáját kívánják követni: egy állam - egy nemzet - egy nyelv, „...az egyedüli kérdés, melyik élő nyelv legyen az önálló magyar birodalomban közigazgatási nyelvvé? És e kérdésre legrövidebben egy másik kérdéssel lehet felelni; tudniillik minő országról vagyon itt szó, és kié a hon, a melyről szó vagyon? Felelet: Magyarországról van szó, s a hon, a melyről szó vagyon, a magyaroké... addig pedig - míg dalnokunk szavai szerint Él magyar, áll Buda még! -, addig Magyarhonban a közigazgatás, vagyis a közélet nyelve, élő nyelvek közül más soha nem lehet, minta magyar” - vaüja Kossuth Szabadka körlevele című írásában (Pesti Hírlap, 1842.160. szám). Wesselényi szavaiból pedig úgy tűnik, a magyar liberális nemesség nem tudta felmérni a magyar nyelvű oktatás ki- terjesztésének várható következményeit, s valóban hitt annak nemzeti ellentéteket feloldó erejében: „...a magyar nyelvet idegen ajkú gyermekek közt nem erőltetve, nem anyai nyelvök eltiltása által; hanem ahhoz édesítve, szelíd módon s azt jutalom s örömnyerhetés eszközévé téve kell tanítani” (Szózat a magyar és szláv nemzetiség

ügyében, Lipcse 1843). A magyarosítás veszélyeire a liberális kortársak közül egyedül Széchenyi figyelmeztette a reformereket akadémiai beszédében: „...ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia? Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül nyelvmesterekre, sőt legyünk rögtön magunk is mind azokká, hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ, s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk. ”

Az 1843-as pozsonyi országgyűlésen a legnagyobb vitát a magyart az oktatás nyelveként meghatározó paragrafus idézte elő. A liberális elvekkel eüenkező javaslat igazi buktatója az volt, hogy magyarul nem tudó elemi iskolás gyermekeket magyar nyelven akart bevezetni az alapismeretekbe. Végül a törvényjavaslat kimondta, hogy a „közoktatási nyelv is kirekesztőleg a magyar leend” (a középfokú oktatási intézmények nagy részében, valamint a felsőoktatásban ekkor már a magyar volt az oktatás nyelve), ugyanakkor külön szabályozást ígért az elemei iskolai nyelvhasználatra vonatkozóan. 1843-tól az anyakönyvek nyelve is a magyar lett, így a lelkészek számára törvény írta elő a kötelező magyar- nyelv-tudást, 1844-től a tanítóktól is megkövetelték a magyar nyelv kötelező ismeretét.

A magyar nyelv hivatalossá emelésének folyamatát az 1844-es II. törvénycikk tetőzte be, amely a törvényhozás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hivatalos nyelvévé a magyart tette. A közoktatásban a magyar mint oktatási nyelv bevezetésére nem került sor. Kossuth 1848-ban kivihetetlennek nevezte az eredeti elképzelést, s helyette elégségesnek tartotta, ha a magyart második nyelvként oktatják azokon a területeken, ahol a lakosság többségének anyanyelve nem magyar.

Az Istropolis nagyterme nem képes visszaadni a padlástér hangulatát (Képarchívum