Új Szó, 2007. március (60. évfolyam, 50-76. szám)

2007-03-07 / 55. szám, szerda

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2007. MÁRCIUS 7. Vélemény és háttér 7 FIGYELŐ Német bírálat Washingtonnak Élesen bírálták tegnap német politikusok az Egyesült Álla­mok kelet-európai rakétatele­pítési terveit. A Csehországba és Lengyelországba tervezett rakétatelepítéssel kapcsolat­ban a német parlament EU-s bizottságának konzervatív el­nöke, Matthias Wissmann arra figyelmeztetett, hogy egy ilyen rendszer kiépítése csakis kö­zös kezdeményezés lehet, és az Oroszországgal való tárgya­lásokra szólított fel. A szociál­demokraták biztonságpoliti­kai szakértője, Walter Kolbow szerint azt kell behatóan meg­vizsgálni, mi szükség van a te­lepítésre. A fenyegetettségek­kel kapcsolatos amerikai for­gatókönyvek Wissmann sze­rint nem bizonyíthatók, s Eu­rópának hallatnia kell hangját az őt érintő washingtoni geo­politikával kapcsolatban, (m) Az MSZP-SZDSZ többség ugyanazt a gesztuspolitikát alkalmazza, amit a Fidesz emelt kormányzati szintre Szimbolikus félelemkeltés avagy rémképes beszéd Magyarországon „Soha nem volt annyi anti­szemita megjegyzés, mint mostanában” - jelentette ki egyebek közt Gyurcsány Fe­renc a The Timesnak adott múlt heti interjújában. Ne kukacoskodjuk, fölösleges is lenne egy politikustól számon kérni, honnan ve­szi, amit mond. PAPP LÁSZLÓ TAMÁS Amikor valamelyik közember - ellenzéki vagy hatalmon lévő - olyasmiket hangoztat, hogy „a rendszerváltás óta soha nem él­tünk ilyen rosszul/jól”, az nem objektív, empirikus adatokon nyugvó tapasztalatközlés, csu­pán annak eufemisztikus meg- üzenése, hogy „emberek, a kor­mány rosszul/jól dolgozik, vált­sátok le/tartsátok meg”. Hason­lóképp van ez az idézett kor­mányfői bemondással is. Való­színűleg Gyurcsány sem úgy ju­tott a citált következtetésre, hogy egy stábján belüli kutató- csoport - tudományos igényű metodológia alapján - összeszá­molta a legfrissebb médiaeresz- tésben fennforgó zsidózások számát, precízen egybevetve az utóbbi majd két évtized termésé­nek mérlegével. Nem, ez ugyan­az a szimbolikus-retorikai féle­lemkeltő, negatív gesztuspoliti­ka, amelyet ’98-ban a Fidesz emelt kormányzati szintre, s helyzetbe jutva az MSZP-SZDSZ többség gyorsan eltanult tőle. Mennyire erős a szélsőjobb? Tegyük fel, hogy Fletó kijelen­tése igaz. Csakhogy a balliberá­lis oldal szinte minden frontem­bere 1989-90 óta permanensen azt sulykolja, hogy nyilatkozatá­nak másodpercében a zsidó­gyűlölet olyan hévvel ég, mint soha. így ez fenyegeti a demok­ráciát, a jogállamot stb. Ha az el­telt több mint másfél évtizedben valamennyi megszólaló a té­nyeknek megfelelően beszélt, akkor - a logika szabályainak megfelelően - a szélsőjobb befo­lyása az utóbbi évtizedekben ál­landóan és jelentősen növeke­dett. Akkor viszont miért nem Csurka István a miniszterelnök, Badiny Jós Ferenc a köztársasági elnök, Bencsik András az MTI vezérigazgatója, s miként lehet, hogy az Akadémián ma is az ide- genszívű finnugrászok diktálnak a sumér-magyar kontinuitás tu­dós bizonyítói helyett? Talán azért, mert balfelől (politikai okok végett) rendszeresen eltú- lozták-feltupírozták az - amúgy persze létező - radikális vérjobb fenyegetését. Hisz az Orbán-fó- bián kívül ez a leghatásosabb pszichológiai aknamező, mellyel összetartható az elbitangolásra hajlamos szekértábori nyáj. Lehet amúgy, hogy Gyurcsány most félig-meddig igazat mond, de akkor be kell ismerni, hogy ugyanezt állító elődei hazudtak. Egyes közvetett bizonyítékok tényleg alátámaszt(hat)ják a kormányfői szavakat. Egy tavaly nyáron végzett felmérés szerint „minden eddiginél többen, 11,2 százaléknyian vallották magukat szélsőjobboldalinak”. A Felsőok­tatási Kutatóintézet tanulmányá­ból kiindulva pedig láthatjuk, jobbszélre igazodva radikalizá- lódnak az egyetemisták. De az első tanulmány mondja ki azt is, hogy „az emberek 70 százaléka középre sorolta magát”, ami sta­bil gátja az ultrajobb betörésé­nek. Abból se csináljunk tragédi­át, hogy a diákok érdesebb politi­kai nézeteket vallanak az átlag­nál. Majd kinövik. A ’60-as, ’70- es évek nyugati egyetemein (s átgyűrűzve hozzánk, az ELTE-n is) a Che- és Mao-póló volt a menő, jelenleg a Nagy-Magyar- ország térképpel díszített felső- ruházat a trendi. A legtöbben - az újbalosoknál éppúgy, mint a radikáljobb esetén - divatból vál­nak azzá. Ha egy generációs kö­zösségen belül akad egy margi­nális, de hangos kisebbség, úgy lesznek olyanok, akik idomulnak hozzájuk. Haladó modernizáció vagy radikális nacionalizmus Még akár hitelt is adhatunk te­hát a (fél) igazságnak, melyet Gyurcsány a külországi világlap­nak megfogalmazott. Csakhogy még ebből sem következik, amit kormányfőnk ebből levezetve fej­teget, jelesül: „Kelet-Európábán még nem dőlt el az az alapvető kérdés, hogy (a térség) a haladó modernizáció politikáját vagy a ra­dikális nacionalizmus _ elszige­telődését választja... ez a kérdés nemcsak Magyarországra korláto­zódik, ezt a vitát látjuk az összes (térségbeli) országban”. Ez azt je­lentené, hogy országunkban két - nagyjából egyforma befolyású - tömörülés csattintja össze pengéit. A haladó párt nyilván az MSZP (és koalíciós utánfutója), a radikális nacionalizmus képviselője pedig - ki más - a Fidesz. Ez így baromság. Az utóbbi világnézetet jellemző ir­redentizmus, etnikai diszkriminá­ció, nemzeti protekcionizmus/au- tarkia reprezentánsai a legna­Ha nincs demokrácia, akkor kapára-kaszára, népfelkelés, az illegitim hatalmat meg szabad - és meg is kell - dönteni. gyobb ellenzéki párton belül - ha nem is törpe, de jelentékenynek se tartható - minoritást alkotnak. Leggyakoribb élőhelyük: rasz- szista napi- és hetilapokon túl a mostanra jelentéktelenségbe zül- lesztett polgári körök. Akik felé a Nemzet Örökös Igazmondó Mi­niszterelnöke néha (bár mostan­ság sűrűbben) gesztust tesz. Ám mindez'nem jelenti, hogy ő maga osztaná a tarsolylemezes szerkó­ban deliráló futóbolondok vízióit. Ahogy nyilván Fletó sem lett Gue- vara-fan komcsi a Che Feszten va­ló szereplése miatt. Tény: Orbán nem fog nyűt, kategorikus és vég­leges módon elhatárolódni a jobboldal „katonai szárnyától”. Mégpedig egyfajta - valószínűleg helytelen spekulációban gyöke­rező - taktikai megfontolásból. Ez veszi rá a Fidesz-elnököt, hogy ki­fejtse a hazai politikatörténet ne­gatív rekordjainak sunyiság és gusztustalanság kategóriaköré­ben mindenképp dobogós helyre esélyes magyarázatát. „Demokrácia nélküli többpártrendszer” Mégpedig azt, hogy az árpád­sávos lobogó „az nem nyilas zászló, ez egy tévedés. A nyilas zászló az úgy festett, hogy az ár­pádsávos zászlóba nyilas keresz­tet rajzoltak... Ilyen zászlót én nem látok ma a magyar köztere^ ken, ami nagyon helyes, mert egyébként szerintem ez bűncse­lekmény volna, önkényuralmi jelképet szimbolizálna.” Amit a Fidesz-elnök mond, jogilag két­ségtelenül igaz. Ahogy papíron egy cég is ragaszkodhat olyan ré­gi logohoz, amellyel egy bűnöző (kicsit meghamisítva/átfazoní- rozva) visszaélt, ügyfelek sorát csapva be. De nem teszi. Mivel nem akarják - üzletileg nem ér­dekük -, hogy mocskos tranzak­ciókkal azonosítsák őket. Ha Or­bán mégis ragaszkodik egy hír­hedté aljasuk, vérmocskos jel­képhez, azt célhoz kötötten te­szi. Ugyanilyen - de immár jogilag sem ldappoló - nyilatkozat tőle, hogy „Magyarországon demok­rácia nélküli többpártrendszer van”. Ez éppúgy hazugság, mint Gyurcsányé a haladás vs. nacio­nalizmus manicheus dichotómi- ájáról. Abszurddá habosítván megspékeli azzal, hogy „a de­mokrácia keretein belüli megol­dásokat keresünk, még most is, amikor meggyőződésem szerint Magyarországon már nincsen demokrácia”. Ez már groteszk hülyeségözön. Ha nincs demokrácia, akkor kapára-kaszára, népfelkelés, de azonnal, az illegitim hatalmat meg szabad - és meg is kell - dönteni. És nem büntethető, aki ezt teszi. De Orbán ezt nem akar­ja, s azt sem gondolja komolyan, hogy itten nincs demokrácia. Ahogy Gyurcsány szintúgy nem, hogy mifelénk a progresszió lo­vagjai csatáznak a gyűlölet dé­moni hordáival. Csak épp gesztu­sokat tesznek a jel- és rémképes diskurzus eszközével, a betartá- sos demokrácia szabálykódexé­nek mentén. Hogy legyen gumi­csont, amin a szekértáboros csa- hosok rágódjanak. A belgák pe­dig kapják be. (hirszerzo.hu) KOMMENTÁR Tóték CZAJL1K KATALIN A kortárs művészetelmélet azt vallja, a művészeti alkotás, meg­születése után, saját, autonóm életét kezdi élni, amely független a szerzői szándéktól. E tétel szó szerinti, groteszk beigazolódását nézhették végig a kassai Thália színház látogatói, akik a Tóték be­mutatójára váltottak jegyet. De csakis azok, hiszen a további előadások végéről - igazgatói közbenjárásra - eltűnt az a politikai szimbólum (az árpádsávos zászló), amelynek állítólag „pont el­lenkezőjelentőséget tulajdonított a bemutató közönsége, mint amit a rendező akard’. Hogy az igazgató pontosan hogyan jött rá erre, esetleg egyen­ként megszólította-e a bemutatóról távozó nézőket, nem tudni. Sejthető azonban, hogy ez nem történt meg, hanem néhány „be­folyásos” színházlátogató kifogásolta (volna) az aktuálpolitikai- lag félreérthetetlen elemet. Főleg, ha ezek a bizonyos színház­kedvelők a Fidesz Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szervezetétől kapták a színházbérletet. Őket egyébként a színház igazgatója azok közé sorolta, „akik támogatási szándékkal vásároltak bérle­teket”, míg mások a színház szeretete miatt. Magyarán, ezért a támogatásért nyilván kijár nekik, hogy azt lássák a kassai színpa­don, ami megegyezik politikai ízlésükkel. Az igazgató szerint en­nek semmi köze a cenzúrához, csak „árnyaltabb színpadi megol­dás született”. Eszerint ezek után bármely szervezet, amely támogatja a Thália színházat, számíthat arra, hogy szájízének megfelelő produkci­ót láthat? Ez nem csupán a színház művészeinek, hanem elsősorban a közönségének a kicsúfolása, amelyet jobb esetben a magyarországi aktuálpolitikai utalásokat értelmezni képtelen dedósoknak, rosszabb esetben pedig magatehetetlen, manipu­lálható csordának néznek, amely szótlanul elviseli a politikai cenzúrát. Azt ugyan minden gondolkodó ember tudja, hogy lehetetlen a politikát szétválasztani a művészettől - így az aktuálpolitikai szimbólumoknak igenis helyük van a színpadon, vásznon - az azonban megengedhetetlen, hogy a közönségre hivatkozva teljesítsenek politikai megrendeléseket. A művé­szetnek, így a színháznak is, majdhogynem kötelessége, hogy provokáljon, s ezzel szüntelen gondolkodásra kényszerít­se a nézőt. Hogy a Thália színházban történtek után hol marad a művészet és az alkotói szabadság, arra mindenki maga keresheti a választ. A kassaiak pedig nagy örömmel várhatják a sok színvonalas vígjá­tékot és operettet, amelyeknél gyanúja sem merülhet fel annak, hogy valakinek a politikai érzékenységét sérthetnék. Maximum a jó ízlését és a gyomrát, de ez a kisebb veszély. TÁRCA Márciusi etűdök NAGY ANDRÁS Közeleg március 15-e. Magyar- országon, ahogy a határokon túl is talán ez a legtisztább nemzeti ünnepünk. 1848 túl messze van már ahhoz, hogy az aktuálpolitika fegyverévé vál­jon, de nincsen túl messze ah­hoz, hogy az emberek elfelejt­sék, pontosan miért is harcol­tak akkor és ott. A márciusi if­jak 12 pontja csupa pozitív célt tűzött ki maga elé, nem voltak kommunistákból lett forradal­márok, de lámpavasra sem húztak fel senkit. Mégis, a tavalyi októberi ese­mények után sokan rettegnek attól Magyarországon, hogy mi fog bekövetkezni idén ta­vasszal, amikor a közel 160 éves szabadságharc kitörésére emlékeznek. A baloldali értel­miségiek és a kormánykoalíció attól tart, hogy újra „randalíro­zó csapatok” vonulnak ki az ut­cákra, hogy minden lehetősé­get megragadva próbáljanak káoszt vinni a rendbe, félelmet a lakosság körébe. Az ellenzék és a jobboldal ezzel szemben azt féli, hogy a kormány által irányított rendvédelmi szervek mindennemű, teljesen demok­ratikus megmozdulást is brutá­lisan, erővel fognak elnyomni. Míg a kormányoldal provokáci­óra számít mindenhol, s ezért a hivatalos rendezvényeket rö­vidre fogják, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök pedig csak a le­hető legkevesebb helyen szere­pel majd, addig a jobboldal előre rendőrállamot emleget, s van, aki megint forradalomra készül. Minden egyes ünnepi beszéd tele lesz aktuálpolitikai áthallásokkal, esetleg közvet­len utalásokkal, de azt is elkép­zelhetőnek tartom, hogy 1848 szellemisége és emléke a 2007- es magyarországi megemléke­zések során teljesen a háttérbe szorul majd. Szerencse, hogy az októberben a rendőrség által előállítottak többségét egy idő után kiengedték, mert biztos eszébe jutna valakinek, hogy Táncsics Mihály kiszabadításá­ra emlékezve illene megroha­mozni valamelyik pesti bör­tönt. Abszurdnak tűnik? Ugyan már! Ki gondolt arra mondjuk tavaly nyáron, hogy ősszel a tö­megek megrohamozzák és fel­gyújtják az MTV székházát, ok­tóber 23-án pedig tankkal fog valaki Budapesten száguldoz­ni? Ebben a pillanatban Ma­gyarországon minden elképzel­hető. Ehhez képest az itteni megem­lékezéseink unalmasnak és ódi­vatúnak tűnnek majd. A Nem­zeti Dal elszavalása után alig­hanem senki sem ránt majd kardot, hogy a parlament, eset­leg a kormányfő hivatala elé rohanva követelje 1848-as jus­sunkat. Talán a magyarországi vendégek emlegetnek majd jo­got és kötelességet, igazságot és hazugságot, képmutatást és hamisságot attól függően, hogy kinek a nevében beszélnek. Nem tudom Önök hogy vannak vele, de nekem az itteni, talán kicsit romantikus, kicsit ódiva­tú, s kicsit vidékies megemléke­zések kedvesebbek lesznek, mint amit pár napon belül Magyarországon láthatunk.- Nálatok is tízezer a csapattagság ára? (Peter Gossónyi karikatúrája

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents