Új Szó, 2007. február (60. évfolyam, 26-49. szám)

2007-02-24 / 46. szám, szombat

16 Szalon ÚJ SZÓ 2007. FEBRUÁR 24. www.ujszo.com Dobok és trombiták: Az ilyenkor történt kínos dolgok később csak feleannyira vagy egyáltalán nem számítanak. Az egész olyan, akár egy könnyed vázlat... Trinken, bis der Arzt kommt... Bolondos illúziók - ez volt az idei, február 15-e és 20-a közt lezajlott düsseldorfi karnevál hivatalos mottója. Tán nem olyan híres, mint a velencei vagy a riói, de ugyanúgy megvannak az ősi szabályai, hagyományai, melyeket a város lakói a le­hető legkomolyabban meg­tartanak. CSANDA MÁTÉ Éppen ez teszi a düsseldorfi kar­nevált Németország egyik legjel­legzetesebb, legtarkább ünnepsé­gévé. Ezekben a napokban majd­nem minden megengedett, ilyen­kor mindenki mindenkinek a ko­mája, és annyira mindegy, mint vá­rad az emberre a másnap, hogy nyugodtan érdemes a tömeggel a végsőkig, hamvazószerda hajnalá­ig talpon maradni. Remekül el le­het veszni a színes forgatagban, mindenki maszkot, szerepet ölt, va­lami mással azonosulhat, és hat nap erejéig megcselekedheti azt, amire egyébként biztosan nem len­ne mersze. Persze, tudjuk, az egésznek vallási háttere van, came levare, azaz a húst elhagyni, búcsút venni a negyvennapos böjt előtt - nemcsak a hústól. Ä Rajna mentén ennek az ünnepnek azáltal nagy a jelentősége, hogy az iparosodott nagyvárosok környéke nem éppen vallásosságáról híres, a templomok vasárnaponként félig üresek, a Ruhr-vidék széles vonzáskörzetéről pedig tudvalévő, hogy sokféle táj­ról és országból származó vegyes lakossága csak töredékében vagy egyáltalán nem ápolja azt a temér­dek ősi hagyományt, azt tarka folk­lórt, amely Dél-Németországban például máig elevenen él. A karne­vál, így a düsseldorfi is, mindezek ellenére elmaradhatadan része az évnek, már-már jellegzetessége a városnak. Talán azért is, mert nem rekeszt ki senkit, mindenkihez szól és a maga hatalmasságában mégis könnyed névtelenséget kínál részt­vevőinek. A jeck fittyet hány a holnapra Az egész ceremónia azzal kezdő­dik, hogy csütörtök délelőtt pont­ban tizenegy óra tizenegy perckor egy ollókkal felfegyverkezett, vén­asszonyokból álló menet bevonul a városházára, kihozza a Marktplat- zon addigra már összegyűlt tömeg elé a főpolgármestert, majd ünne­pélyesen lenyisszantják - a nyak­kendőjét. Erre a sorsra jut e napon bármelyik férfi, a hölgyek ugyanis trófeaként gyűjtik a nyakkendő­csonkokat. Igen, a vénasszonyok csütörtökével (Altweiberdonner- stag) újra itt a hagyományos, őrült Rajna-menti karnevál. Helau, helau, kuijongatják a maskarákká változott düsseldorfiak. Sok fiatal és kevésbé fiatal indul ilyenkor sze­rencsét próbálni, hiszen a rossz­nyelvek szerint az évben soha ilyen könnyen nem lehet alkalmi, futó szerelmi kapcsolatra szert tenni. Jelmezben virít a postás, az elárusí­tó, a pék és sok irodai alkalmazott is. Az eszményi ünneplő állandó jelzője a jeck, a szorgalmas mulató: jeck az, aki részt vesz a körmenete­ken, a végsőkig talpon van és mu­lat, táncol, fittyet hányva a holnap­ra. A város tele van lovas rendőrök­kel, reggelenként vastag réteg üvegszilánk borítja az Altstadt sétá­lóutcáit, olyannyira, hogy könnye­débb gumitalpú sportcipőben nem is ajánlatos az utcára menni. Az óvárost aztán délelőtt kilenc-tíz órára kitakarítják, nem sokkal ké­sőbb újra megjelennek az első ün­neplők, és az egész kezdődik elöl­ről. Légy paraszt! A nagyobb bevásárlóközpontok már vagy egy hónappal a karnevál kezdete előtt tele vannak tarkább­nál tarkább kosztümökkel, a leg­gyakoribbak az apáca-, szerzetes-, kalóz-, valamint bohócruhák, igen sok a diszkókirály, és nem ritka a bajor népviseleti parasztjelmez sem, annak ellenére, hogy a Raj­na-menti ádag német szemében a bajorok megítélése nem egyértel­műen jó. Aki viszont igazán jeck akar ilyenkor lenni, az minden­képpen maga készíti el jelmezét. Tavaly például, amikor a médiá­ban nagy visszhangja volt a ma- dárinfluenza-járványnak, több olyan jelmezt is lehetett látni, amely beteg csirkét formázott. Hi­ába, haladunk a korral. Ne igyál kölni sört! Egy ilyesfajta ünnepsorozat ki­váló alkalom a már meglevő, ősi ri­valizálások kiújítására, hangozta­tására. A régi vetélytárs, Köln, talán nagyobb, népesebb, de Düsseldorf lehagyja minden másban, karne­válja is sokkal tarkább, legalábbis a tősgyökeres düsseldorfiak szerint. A mulató tömeg hagyományos ita­la a Düsseldorfra jellemző Altbier (egyfajta barna sör), csütörtöktől hétfőig ez folyik mindenhonnan, nem árt tudni viszont, hogy a kölni­ek jellegzetes söre, a Kölsch fo­gyasztása szigorúan tilos (és fordít­va, éppúgy szentségtörésnek szá­mít, ha valaki ezekben a napokban Kölnben Altbiert iszik). És termé­szetesen előkerül a fánk (Berliner) és egy sor más nyalánkság is. Az egész forgatag gócpontja az óváros tengelye, a szűk Bolkerstraße, ahol Heinrich Heine szülőházán meg egy kisebb ruhaüzleten kívül való­ban minden más épület földszint­jén és alagsorában kocsma áll - nem hiába nevezik hát a városnak ezt a részét a világ leghosszabb bár­pultjának. Ezen az utcán egyéb­ként csúcsidőben, csütörtöktől kedd éjszakájáig estelente még lé­pésben is alig lehet áthaladni, de hát ki akarna ezekben a napokban sietni, főleg haladni... Talicskán szerzett érdemek Alkalmi szónokok - Büttenred- nerek - szapulják a politikát, Mer­kel asszonyt, Busht, a tévésztáro­kat. A város híres bevásárlóutcája, a Königsallee az (ilyenkor tán meg­bocsátható) ízléstelenség határát súroló, ordenáré, de a februári hi­deghez mérten nagyon is szellős A Hoppeditz jellegzetesen düsseldorfi találmány. Hamvazószerdán (egy bá­bu formájában) elégetik, hogy aztán „hosszú álom" után, Szent Márton nap­ján (november 11.) em­beri alakban feltámad­jon. Ekkor fölmászik a város főterének számító Markplatzon álló Jan Wellem-lovasszoborra, onnan intézi a néphez tréfás be­szédét, mellyel megnyitja a következő karneváli idényt Kis adag közönségesség. Angela Merkel kancellárt és a CDU-t természetes rokonszenv és kö­zeli kétoldali kap­csolatok fűzik az amerikai irányvonalhoz. női kosztümökbe bújt férfiaktól hemzseg: A Tuntenlauf győztese az lesz, aki a legrikítóbb parókát, a legmagasabb sarkú cipőt, a leg- maskarább szoknyát vonultatja fel, és a legközönségesebb beszóláso­kat produkálja. A farsangi napok jellegzetes része a Niederkassel vá­rosrészben már több mint egy év­százada évente megrendezett Ton­nenrennen. Szintén jelmezbe bújt résztvevői, túlnyomórészt férfiak versengenek súlyos hordókkal megpakolt talicskát tolva különbö­ző díjakért meg a hölgyek elismeré­séért. A játék időre megy, és szigo­rú szabályai vannak. A külvárosi la­kónegyedek utcáin az ilyenkor szünetjüket élvező gyermekek szí­nes madzaggal állják el az arrafelé haladó autók útját. Vámot szednek. Az összeget édességben szokták megadni, ám akinél nincs cukorka, az ilyenkor aprópénzben fizet. Apácák, állatok, bonbonok Az ünnepforgatag kicsúcsosodá- sa egyértelműen hétfőre esik, ez a Rosenmontag. Hivatalosan ugyan nem munkaszüneti nap, viszont szinte nincs munkaadó, aki ilyen­kor szabadot ne adna alkalmazot­tainak. Düsseldorf utcáin ilyenkor egy több kilométer hosszúra duz­zadt, pazar díszítésű kocsikból, a képtelenségig változatos, fantázia­dús szekerekből, különféle figurák­kal, mottókkal díszített, zenélő, sí­poló, doboló alkalmi tákolmányok­ból álló tarka karaván hömpölyög végig. Jó idő esetén akár egymillió ember kíséri, ilyenkor jön ki a leg­több család is, az egész környék te­le van a belváros felé gyermekes- tül-nagypapástul igyekvő maska­rákkal. Nem ritka az sem, hogy a hosszan kígyózó forgatagból a má- zsányi konfetti mellett cukorka vagy bonbon szállingózik. Külön jelenségnek számít, amikor a me­net véget értével a tömeg lassan ha­zaindul. Az egész városban hazafe­lé ballagó állatjelmezeket, apácá­kat, szörnyeket lehet látni. Olyan, mint egy különös, csendes és békés forradalom. A karnevál és az asszimiláció Érdekes tanulmányok témája le­hetne, hogy az itt élő külföldiek mennyire ünnepelnek együtt, illet­ve mennyiben tartják magukénak ezt az ünnepet. Ha mérhető, kutat­ható ez egyáltalán. Az mindeneset­re nyilvánvaló, hogy a város muzul­mán lakossága - noha megtűrik, sőt szeretik azt - nem fogadta be a parádét, nekik megvan a saját ün­neptáruk, de japánt sem sokat látni az ünneplő tömegben (Düsseldorf­ban található Európa legnépesebb, mintegy nyolcezres japán kolóniá­ja). Az Európa más országaiból ér­kezett külföldiek azonban előbb- utóbb maguk is beállnak az áradat­ba, és ugyanúgy ünnepelnek, mint német kollégáik. (1.) A Gerhard Schröder volt kancellárt pellengérező kocsi: a politikus pókemberként gabalyodik saját hálójába. (2.) „Te vagy Németország" a neve ennek a tretyvedt, lila hasú, vörös nyakú és sárga csőrű dögkeselyűnek, mely a sálján viseli saját kritikáját: „Ismét ötmillió munkanélküli". (3.) Ez is düsseldorfi téma. A fekete sas (a CDU és az általa jelölt Joachim Erwin jelenlegi főpolgármester) letaszítja a piros sas (a baloldali SPD jelöltje) képében megjelenő konkurenciát. (4.) Önmagáért beszélő kép (a zsömlyetöltelék színei az iraki zászló trikolórját idézik): Németországban is sok bírálója van a globalizációnak és az amerikaiak arab-politikájának. (Képarchívum) Az intelligencia rókabája A lázas hat nap nem mindenki­nél talál lelkes fogadtatásra. Né­mely, magukat hűvös egyszerűség­gel értelmiségieknek tituláló kö­rökben nagy divat ilyenkor a kar- neválozókat mint jellemtelen, kö­zönséges, részeg bandát szidni. A téma kapcsán szokás az identitás- zavar fogalom említése is. Kétség­kívül van a farsangban egy adag közönségesség, gyakran valóban puszta alibi a rendbontásra, a mér­téktelen piálásra. De megéri-e ilyenkor is szigorúnak lenni? Lehet persze kényelmesen fitymálni a jel­lemvonásokat, lehet ravasz róka­ként sarkon állva embertípusokat tanulmányozni és csípős karikatú­rákat készítem. Ez is érdekes és biz­tosan értékes hozzáállás, és ugyan­úgy szerves része a nagy forgatag­nak, mint a bohócruhában trombi­táló önfeledt ünneplő. A legtöbb ember, ha kezdetben elrémíti is a maskarába bújt áradat vagy éppen­séggel saját maga felkészületlensé­ge és civil ruházata, előbb-utóbb, ilyen vagy olyan formában átadja magát az őrületnek. Piál a föld... És nem éppen ez lenne önazo­nosságunknak egyik legősibb, leg­elemibb bélyege? Az évente eljövő rituálé, a bolondos szereposztás? Hiszen emberemlékezet óta ezt tet­ték sámánok, trófeákért és király­kisasszonyok kezéért küzdő címe­res lovagok, bohócok és szemfény­vesztők, de ezt tesszük mindnyájan sokszor mindennap. Az alig több mint fél évvel ezelőtt lezajlott lab- darúgó-vb mihője bizony nem sok­ban különbözött egy átlagos karne­váltól. Csak ott éppen nem lovagok meg papok, bohócok és ősemberek parádéztak, hanem németek, an­golok, olaszok. Szerepet öltünk, jelmezt cserélünk, ha nem is min­dig tudatosan. Farsangkor bárki felidézheti álmait, a sisakrács fedte névtelenségbe burkolva akárki le­het (újra) muskétás, érsek, karaté- zó vagy pokémon. És ami a leg­főbb, mindenki készül rá, és min­denki egyszerre csinálja. Az is biz­tos, hogy senkit nem nevetnek ki rosszindulatúan jelmeze kirívósága miatt. Mert az számít, amit egyéb­ként szégyellenénk. Remek lehető­ség profi búfelejtésre. Az ilyenkor történt kínos dolgok később csak fe­leannyira vagy egyáltalán nem szá­mítanak. Az egész olyan, akár egy könnyed vázlat, egy vágólap. S mindebben van valami titkos, egy kevés tiltott, egy kevés közös, egy kicsit múlandó és rögtönzött. Trinken, bis der Arzt kommt, szól a hagyományos Jeck-mondás, inni egészen addig, míg nem jön el az orvos. Hogy aztán hamvazószer­dán, a Hoppeditz nevű szalmabábu elégetésével, az élénk hangulatú kalandok lezárásával, ha nem is feltétlenül böjtölve, mindenesetre újra a régi rend alakjában váltsa fel ezt a pár napos farsangi lázat az idővel ugyan már megkopott, de még mindig valós német munka- szeretet és precizitás.

Next

/
Thumbnails
Contents